Saki (H.H. Munro): Laura

– De ugye nem haldokolsz IGAZÁN? – kérdezte Amanda.
– A doktor engedélyével, még keddig élhetek – így Laura.
– De ma már szombat van! Ez komoly – Amanda levegő után kapott.
– Nem értem, mi ebben annyira komoly. Ma minden bizonnyal szombat van – mondta erre Laura.
– A halál mindig komoly dolog – felelte Amanda.
– Sosem mondtam azt, hogy meg fogok halni. Valószínűleg megszűnök Laurának lenni, de helyette valami mássá válok majd. Gondolom, valamilyen állattá. Tudod, ha valaki nem volt igazán jó ember abban az életében, amelyet eddig folytatott, akkor valami alacsonyabb szervezet formájában születik újjá. Én pedig nem éltem annyira rendes életet, mint ahogy egyesek gondolnák. Korlátolt voltam, kicsinyes és bosszúálló, meg minden más efféle, amikor úgy tűnt, a körülmények indokolttá teszik.
– A körülmények sosem tesznek indokolttá ilyesmit – szólt Amanda sietve.
– Ha nem haragszol meg rám, hogy ezt mondom – jegyezte meg Laura – , Egbert épp olyan körülmény, amely bármi ilyet megindokol. Hozzámentél feleségül, így nálad a dolog másként áll: szerelmet és hűséget fogadtál neki, és azt, hogy elviseled. Én nem!
– Nem értem, mi bajod Egberttel! – tiltakozott Amanda.
– Ó, ez kétségkívül az én részemről gonoszság – ismerte el Laura higgadtan -, az övé pedig csupán az enyhítő körülmény. Akkor például, mikor a farmon kiengedtem a skótjuhász kölyköket kicsit szaladgálni, másnap csak egészen könnyed és gyermeteg hűhót csapott.
– Megkergették a kendermagos Sussex-i csibéket, és két tyúkot is elhajtottak a fészkekről, amellett, hogy szétrohangálták az összes virágágyat! Tudod, hogy Egbert mennyire elkötelezett a baromfiudvara és a kertje iránt.
– Mindenesetre nem kellett volna egész este ezen füstölögnie, aztán kijelentenie: ’Ne is beszéljünk erről többet’, épp, amikor már kezdtem élvezni a vitát. A kicsinyes bosszúim egyike pedig az volt – tette hozzá Laura megátalkodott kuncogással – , hogy a kutyás epizód utáni napon betessékeltem az egész kendermagos Sussex-i családot Egbert palántázó/hajtató fészerébe/pajtájába.
– Hogyan voltál erre képes/Hogyan tehettél ilyet? – kiáltott fel Amanda.
– Elég könnyen ment – így Laura. – Az egyik tyúk úgy tett, mintha épp akkor tojna, ám én eltökélt maradtam.
– És mi még azt hittük, véletlen volt!
– Látod, tényleg VAN némi alapja, hogy úgy gondoljam, a következő újjászületésem alacsonyabb rendű szervezetként történik – folytatta Laura. – Biztosan állat leszek. Másrészt viszont a magam módján nem voltam gonosz, ezért valamilyen szép állatként szándékozom folytatni, valami elegáns, élénk és játékos jószág alakjában. Talán vidraként.
– Nem tudlak elképzelni vidraként! – mondta Amanda.
– Nos, én meg angyalként nem tudnám elképzelni magamat, ha úgy hozná a sors – válaszolta Laura.
Amanda nem felelt. Ő sem tudta volna.
– Személy szerint úgy gondolom, egy vidra élete elég szórakoztató lehet – fejtegette Laura. – Lazac egész évben, és az a megelégedés, hogy a saját búvóhelyén kaphatja el a pisztrángot, anélkül, hogy órákat kéne várnia, amíg méltóztatik felbukkanni a horogra tűzött légyért; és az az elegáns, karcsú alak…
– Gondolj csak a vidrafogó kutyákra! – vetette közbe Amanda. – Szörnyű lehet, ha az emberre vadásznak, zaklatják, és végül halálra marcangolják!
– Inkább vicces, hogyha a fél szomszédság bámulja, és mindesetre jobb, mint ez a szombattól keddig tartó, lassú haldoklásos ügylet. A végén pedig úgyis valami mássá válok. Hogyha tűrhető vidra leszek, azt hiszem, újra emberi formát ölthetek, talán valami primitívebbet: mondjuk egy egyszerű, meztelen núbiai kisfiúét.
– Bárcsak komolyabban vennéd a dolgokat – sóhajtott fel Amanda. – Így kéne tenned, hogyha már tényleg csak keddig fogsz élni.
Tény, hogy Laura meghalt, mégpedig hétfőn.
– Olyan rettentően kiborító/felzaklató – panaszkodott Amanda Egbert nagybátyjának, Sir Lulworth Quayne-nek. – Most, hogy egy csomó embert lehívtam golfozni és horgászni, és épp virágoznak a rododendronok.
– Laura soha sem volt tekintettel másokra – mondta Sir Lulworth. – Képes volt a goodwoodi lóverseny hetében születni, olyan házban, ahol épp egy nagykövet tartózkodott, aki nem állhatta a kisgyerekeket.
– A legvadabb elképzelései voltak – így Amanda. – Tud róla, hogy beszámíthatatlanság fordult volna elő a családjában?
– Beszámíthatatlanság? Nem, erről még nem hallottam. Az apja Nyugat-Kensingtonban lakott, de azt hiszem, minden más téren beszámítható volt.
– Azt gondolta magáról, hogy vidraként fog újjászületni – mondta Amanda.
– Az ember olyan gyakran találkozik az ilyesféle reinkarnációs gondolatokkal, még itt, nyugaton is – felelte Sir Lulworth – , hogy aligha vetheti félre, mint badarságot. Laura pedig életében annyira érthetetlen személyiség volt, hogy nem mondhatják ki pontos szabályok, mit művelhet túlvilági állapotában.
– Úgy véli, tényleg felvehetett valami állatalakot? – kérdezte Amanda. Azok közé tartozott, akik véleményt leginkább a környezetük álláspontja alapján formálnak.
Egbert épp ekkor lépett be a reggelizőkhöz, olyan gyásztól sújtott ábrázattal, amelyhez Laura halála önmagában nem lett volna elegendő.
– Négy kendermagos Sussex-imet meggyilkolták! – kiáltott fel. – Épp azt a négyet, amelyeket a pénteki kiállításra szántam! Az egyiket elhurcolták és felfalták, méghozzá az új szegfűágyás kellős közepén, ami olyan sok pénzembe és vesződségembe került! A legszebb virágágyaimat és a legjobb szárnyasaimat szemelte ki a vadállat, a gazságok elkövetője, mintha pontosan tudta volna, hogyan viheti végbe a legnagyobb pusztítást a legrövidebb idő alatt.
– Mit gondol, róka volt? – kérdezte Amanda.
– Inkább úgy hangzik, mintha görény tette volna – mondta Sir Lulworth.
– Nem – így Egbert – Az egész hely tele van úszóhártyás lábnyomokkal, követtük őket lefelé a patakig a kert végében. Kétségkívül egy vidra volt az.
Amanda titkon gyors pillantást vetett Sir Lulworth felé.
Egbert túlságosan felajzott volt, hogy reggelihez üljön, inkább kiment felügyelni a baromfiudvar védelmének megerősítését.
– Legalább a temetés végéig várhatott volna! – szólt Amanda megbotránkozott hangon.
– Tudja, ez az ő temetése – így Sir Lulworth. – Kényes pontja az etikettnek, hogy meddig kell elmennie valakinek a saját földi porhüvelye tiszteletében.
A halotti konvenciók semmibevétele másnap a végsőkig ment el: amíg a család a temetés szertartásán vett részt, a kendermagos Sussex-iek maradék túlélőit is lemészárolták. A martalóc visszavonulási útja, úgy tűnt, szinte minden virágágyat érintett a pázsiton, sőt, még az eperágyások is megszenvedték az alsó kertben.
– Vidrafogó kutyákat kell hozatnom, olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges – jelentette ki Egbert ádázul.
– Ó, semmiképpen! Eszébe ne jusson! – sikoltott fel Amanda. – Úgy gondolom, ez nem járja/nem illik, közvetlenül azután, hogy temetés volt a háznál.
– Itt szükség esete forog fenn – így Egbert. – Ha egy vidra egyszer rákap az ilyesmire, nem fog felhagyni vele.
– Talán elmegy máshová, most, hogy már nem maradtak baromfiak – sugallta Amanda.
– Az ember azt hihetné, ön védeni akarja ezt a vadállatot! – közölte Egbert.
– Olyan kevés víz marad később a patakban – tiltakozott Amanda – , így nem tűnik sportszerűnek, hogy vadásszanak egy állatra, amelynek ennyire kevés esélye van menedéket keresni.
– Jóságos Isten! – dühöngött Egbert. – Nem sportra gondolok én, hanem végezni akarok vele, amint lehetséges!
Még Amanda ellenállása is meggyengült, amikor a következő vasárnap, mise alatt, a vidra utat talált a házba, zsákmányolt az éléskamrából egy fél lazacot, és apró darabokra szaggatta Egbert lakosztályának perzsaszőnyegén.
– Nemsoká már az ágyunk alá rejtőzik, és a lábunkat rágcsálja! – szólt Egbert, és Amanda, ismerve ezt a bizonyos vidrát, érezte, ez a lehetőség nem is olyan távoli.
A vadászatra kijelölt nap előtti estén Amanda egy magányos órát töltött azzal, hogy a patak partján sétálgatott, olyan hangokat adva ki magából, amilyeneket szerinte a kutyák hallatnak. Aki hallották produkcióját, könyörületesen úgy gondolták, hogy éppen háziállathangok utánzását gyakorolja a közelgő falunapra.
Barátnője és szomszédja, Aurora Burret szolgált neki hírekkel másnap a vadászatról.
– Sajnálatos, hogy nem jöttél ki. Meglehetősen jó napunk volt. Megtaláltuk rögtön, a mederben, pontosan a kert alatt.
– És… megöltétek? – kérdezte Amanda.
– Meg. Szép nőstényvidra volt. A férjedet csúnyán megharapta, amint próbálta farkon ragadni. Szegény állat, egészen megsajnáltam, olyan volt a tekintete, mint egy emberé, amikor végeztek vele. Azt mondhatod, bolond vagyok, de tudod, kire emlékeztetett a szeme? Ó, drága szívem, mi a baj?
Amikor Amanda egy bizonyos mértékig már felépült idegösszeomlásából, Egbert a Nílus völgyébe vitte őt, hogy összeszedje magát. A levegőváltozás gyorsan elhozta számára a kívánt testi-lelki egyensúlyt. Végre megfelelő fényben látta a kalandvágyó vidra csínytevéseit, amely némi étrendváltozásra vágyott. Amanda megszokott nyugodt temperamentuma újra érvényesült. Még a férje gardróbszobájából kihallatszó, ordítva viharzó átkok – Egbert szájából hangzottak el, ám nem a szokásos szókincs használatával – sem zavarták meg nyugalmát, míg kényelmesen átöltözött egy este a Cairo Hotelben.
– Mi a baj? Mi történt? – kérdezte derűs kíváncsisággal.
– Ez a kis vadállat az összes tiszta ingemet beledobta a kádba! Na várj csak, mindjárt elkaplak, te kis…!
– Miféle kis vadállat? – tudakolta Amanda, elnyomva nevethetnékét. Egbert nyelvezete reménytelenül alkalmatlan volt arra, hogy kifejezze dühödt érzéseit.
– Ez a kis meztelen, barna núbiai kölyök! – fröcsögött Egbert.
És Amanda azóta súlyos beteg.

"YOU are not really dying, are you?" asked Amanda.

"I have the doctor's permission to live till
Tuesday," said Laura.

"But to-day is Saturday; this is serious!" gasped
Amanda.

"I don't know about it being serious; it is
certainly Saturday," said Laura.

"Death is always serious," said Amanda.

"I never said I was going to die. I am presumably
going to leave off being Laura, but I shall go on being
something. An animal of some kind, I suppose. You see,
when one hasn't been very good in the life one has just
lived, one reincarnates in some lower organism. And I
haven't been very good, when one comes to think of it.
I've been petty and mean and vindictive and all that sort
of thing when circumstances have seemed to warrant it."

"Circumstances never warrant that sort of thing,"
said Amanda hastily.

"If you don't mind my saying so," observed Laura,
"Egbert is a circumstance that would warrant any amount
of that sort of thing. You're married to him – that's
different; you've sworn to love, honour, and endure him:
I haven't."

"I don't see what's wrong with Egbert," protested
Amanda.

"Oh, I daresay the wrongness has been on my part,"
admitted Laura dispassionately; "he has merely been the
extenuating circumstance. He made a thin, peevish kind
of fuss, for instance, when I took the collie puppies
from the farm out for a run the other day."

"They chased his young broods of speckled Sussex and
drove two sitting hens off their nests, besides running
all over the flower beds. You know how devoted he is to
his poultry and garden."

"Anyhow, he needn't have gone on about it for the
entire evening and then have said, `Let's say no more
about it' just when I was beginning to enjoy the
discussion. That's where one of my petty vindictive
revenges came in," added Laura with an unrepentant
chuckle; "I turned the entire family of speckled Sussex
into his seedling shed the day after the puppy episode."

"How could you?" exclaimed Amanda.

"It came quite easy," said Laura; "two of the hens
pretended to be laying at the time, but I was firm."

"And we thought it was an accident!"

"You see," resumed Laura, "I really HAVE some
grounds for supposing that my next incarnation will be in
a lower organism. I shall be an animal of some kind. On
the other hand, I haven't been a bad sort in my way, so I
think I may count on being a nice animal, something
elegant and lively, with a love of fun. An otter,
perhaps."

"I can't imagine you as an otter," said Amanda.

"Well, I don't suppose you can imagine me as an
angel, if it comes to that," said Laura.

Amanda was silent. She couldn't.

"Personally I think an otter life would be rather
enjoyable," continued Laura; "salmon to eat all the year
round, and the satisfaction of being able to fetch the
trout in their own homes without having to wait for hours
till they condescend to rise to the fly you've been
dangling before them; and an elegant svelte figure – "

"Think of the otter hounds," interposed Amanda; "how
dreadful to be hunted and harried and finally worried to
death!"

"Rather fun with half the neighbourhood looking on,
and anyhow not worse than this Saturday-to-Tuesday
business of dying by inches; and then I should go on into
something else. If I had been a moderately good otter I
suppose I should get back into human shape of some sort;
probably something rather primitive – a little brown,
unclothed Nubian boy, I should think."

"I wish you would be serious," sighed Amanda; "you
really ought to be if you're only going to live till
Tuesday."

As a matter of fact Laura died on Monday.

"So dreadfully upsetting," Amanda complained to her
uncle-in-law, Sir Lulworth Quayne. "I've asked quite a
lot of people down for golf and fishing, and the
rhododendrons are just looking their best."

"Laura always was inconsiderate," said Sir Lulworth;
"she was born during Goodwood week, with an Ambassador
staying in the house who hated babies."

"She had the maddest kind of ideas," said Amanda;
"do you know if there was any insanity in her family?"

"Insanity? No, I never heard of any. Her father
lives in West Kensington, but I believe he's sane on all
other subjects."

"She had an idea that she was going to be
reincarnated as an otter," said Amanda.

"One meets with those ideas of reincarnation so
frequently, even in the West," said Sir Lulworth, "that
one can hardly set them down as being mad. And Laura was
such an unaccountable person in this life that I should
not like to lay down definite rules as to what she might
be doing in an after state."

"You think she really might have passed into some
animal form?" asked Amanda. She was one of those who
shape their opinions rather readily from the standpoint
of those around them.

Just then Egbert entered the breakfast-room, wearing
an air of bereavement that Laura's demise would have been
insufficient, in itself, to account for.

"Four of my speckled Sussex have been killed," he
exclaimed; "the very four that were to go to the show on
Friday. One of them was dragged away and eaten right in
the middle of that new carnation bed that I've been to
such trouble and expense over. My best flower bed and my
best fowls singled out for destruction; it almost seems
as if the brute that did the deed had special knowledge
how to be as devastating as possible in a short space of
time."

"Was it a fox, do you think?" asked Amanda.

"Sounds more like a polecat," said Sir Lulworth.

"No," said Egbert, "there were marks of webbed feet
all over the place, and we followed the tracks down to
the stream at the bottom of the garden; evidently an
otter."

Amanda looked quickly and furtively across at Sir
Lulworth.

Egbert was too agitated to eat any breakfast, and
went out to superintend the strengthening of the poultry
yard defences.

"I think she might at least have waited till the
funeral was over," said Amanda in a scandalised voice.

"It's her own funeral, you know," said Sir Lulworth;
"it's a nice point in etiquette how far one ought to show
respect to one's own mortal remains."

Disregard for mortuary convention was carried to
further lengths next day; during the absence of the
family at the funeral ceremony the remaining survivors of
the speckled Sussex were massacred. The marauder's line
of retreat seemed to have embraced most of the flower
beds on the lawn, but the strawberry beds in the lower
garden had also suffered.

"I shall get the otter hounds to come here at the
earliest possible moment," said Egbert savagely.

"On no account! You can't dream of such a thing!"
exclaimed Amanda. "I mean, it wouldn't do, so soon after
a funeral in the house."

"It's a case of necessity," said Egbert; "once an
otter takes to that sort of thing it won't stop."

"Perhaps it will go elsewhere now there are no more
fowls left," suggested Amanda.

"One would think you wanted to shield the beast,"
said Egbert.

"There's been so little water in the stream lately,"
objected Amanda; "it seems hardly sporting to hunt an
animal when it has so little chance of taking refuge
anywhere."

"Good gracious!" fumed Egbert, "I'm not thinking
about sport. I want to have the animal killed as soon as
possible."

Even Amanda's opposition weakened when, during
church time on the following Sunday, the otter made its
way into the house, raided half a salmon from the larder
and worried it into scaly fragments on the Persian rug in
Egbert's studio.

"We shall have it hiding under our beds and biting
pieces out of our feet before long," said Egbert, and
from what Amanda knew of this particular otter she felt
that the possibility was not a remote one.

On the evening preceding the day fixed for the hunt
Amanda spent a solitary hour walking by the banks of the
stream, making what she imagined to be hound noises. It
was charitably supposed by those who overheard her
performance, that she was practising for farmyard
imitations at the forth-coming village entertainment.

It was her friend and neighbour, Aurora Burret, who
brought her news of the day's sport.

"Pity you weren't out; we had quite a good day. We
found at once, in the pool just below your garden."

"Did you – kill?" asked Amanda.

"Rather. A fine she-otter. Your husband got rather
badly bitten in trying to 'tail it.' Poor beast, I felt
quite sorry for it, it had such a human look in its eyes
when it was killed. You'll call me silly, but do you
know who the look reminded me of? My dear woman, what is
the matter?"

When Amanda had recovered to a certain extent from
her attack of nervous prostration Egbert took her to the
Nile Valley to recuperate. Change of scene speedily
brought about the desired recovery of health and mental
balance. The escapades of an adventurous otter in search
of a variation of diet were viewed in their proper light.
Amanda's normally placid temperament reasserted itself.
Even a hurricane of shouted curses, coming from her
husband's dressing-room, in her husband's voice, but
hardly in his usual vocabulary, failed to disturb her
serenity as she made a leisurely toilet one evening in a
Cairo hotel.

"What is the matter? What has happened?" she asked
in amused curiosity.

"The little beast has thrown all my clean shirts
into the bath! Wait till I catch you, you little – "

"What little beast?" asked Amanda, suppressing a
desire to laugh; Egbert's language was so hopelessly
inadequate to express his outraged feelings.

"A little beast of a naked brown Nubian boy,"
spluttered Egbert.

And now Amanda is seriously ill.