Sakk

– Sakk! – Hangzott a diadalmas kiáltvány. Az öreget már jól ismerték a téren. Pirkadattól késő estig ült ott egy padon, sakktáblája társaságában, és várta az ellenfeleket.
Száz forint volt a tét. Az átutazó, aki az öreggel szemben ült ajkát harapdálva piszkálta bábuját, a királyt, mely egyike volt azon háromnak, mely még megmaradt neki a táblán. Egy mezővel arrébb taszajtotta. Akár hanyatt is dönthette volna, ugyanaz az eredmény. Az öreg, mint aki életében először győz, remegő kézzel mozdította odább bástyáját, s gyermeki örömmel jelentette ki: – Sakk-matt!

De az öreg nem először győzött. A köröttük összegyűlő kis tömegből többen is végigszemlélték már megannyi sikerét. Egy alkalommal hivatásos sakkbajnok is leült vele, aki ugyan felülkerekedett végül, de azt keserves küzdelem előzte meg.
Az öreg halkan kuncogva zsebelte be a száz forintot, és fürkésző szemekkel végigtekintett a sokaságon, hogy lássa az arcokon az elismerést.
Az átutazó visszafogott csalódottsággal gratulált, majd távozott a tettek mezejéről. Sokkal fontosabb és sokkal érdekesebb ügyben érkezett ő a városba annál, hogy több időt vesztegessen a pályaudvar mellett.

Negyedórán belül az öreg újabb száz forinttal lett gazdagabb. Eztán egy üres óra következett. Majd a délután, és egy vonat érkezésével újabb játékos került az öreggel szembe.
Az aktuális ellenfél fiatalabb volt az átlagnál, akik nekiülnek sakkozni azért a százasért, leszámítva néhány egyetemistát, akik olykor odatévelyednek. De mint másokat, őket se a pénzjutalom csábította. Az talán csak az öregnek számított valamit, aki most megigazította ruhaujját, mint aki nagy csatába készül. Oda is készült. Neki a sakktábla nem csak egy szimpla játékterep volt. A sötét és világos mezők egész világot jelentettek neki, ami szebb volt a valóságnál. A figurákat jobban szerette, mint bárki embert, akit ismert.

Megtette a nyitó lépést, ahogy az ellenfele is. Ő maga az egyik futó előtt álló gyaloggal indított. Két lépéssel később az öreg leeresztette karját és várakozó ülést vett fel. Szokatlan volt tőle, hogy ilyen hamar mély gondolkodóba esik. A környéken bóklászó hű követői ismét körbeállták. Az öreg a figyelem hatására gyors lépésre szánta magát. A közönség tagjai alig hallható szótöredékeket adtak át egymásnak. „A bástya odalesz”, „Nem sok gyalog marad itt”, ilyeneket lehetett hallani.
A játszma elegáns ütemet vett fel. Olyan szép látvány volt kettejük viadala, hogy az is örömét lelhetné benne, aki egy kukkot sem ért a szabályokból. Minden rendben volt, mígnem az ismeretlen játszótárs egyik bábuja el nem távolította az öreg egy olyan figuráját, amit nem szándékozott feláldozni e parti alatt. Ekkor újabb hosszú várakozás következett. Csend. Majd az egyik néző hangos nevetés köntösében bekiabálta: – Mi az öreg? Nem látod? Ezt már benézted.
Erre mások is hasonló véleményüket adták át a köztudatnak.
– Fogjátok be! – Üvöltött rájuk az öreg, látványos karmozdulattal, mint egy színházi színész.
Szeme, mint a lakásba betévedt légy, összevissza cikázott a táblán. Ingerülten leütött egy futót. Vicsorogva fölnézett partnerére, aki könnyeden arrébbhelyezte egy az előbbitől messze eső huszár faragott ló-figuráját. Nem szólalt meg. Nem mondta ki, hogy sakk-matt. Az öreg meredten nézett a királyára. Szerette volna lesöpörni a megmaradt bábukat, de nem tette. Felpillantott. A fiatalemberben az ördögöt látta, pedig amaz még csak le sem csapott a százasra, nem gúnyolódott vagy büszkélkedett, csak ült nyugodtan, halvány mosolyával.
– Visszavágót! – követelte az öreg.
– Sajnos nem érek rá, pedig szívesen játszanék…
– Visszavágót! – förmedt rá az apóka.

A táblát újra felállították, a parti elkezdődött. A százforintos érme, mely az előbb még az öreg oldalán várta sorsát, ezúttal a másik oldalon pihent. Vele szemben egy korábban nyert pénzdarab, melyet idegesen kotort elő zsebéből tulajdonosa.
A játszma feszültebb volt, mint a korábbi. Az öreg mindenáron győzni akart, ellenfele sietett.
– Hagyhatná nyerni, és akkor mehetne dolgára – súgta oda az egyik bámészkodó társának.
A tábla mellett a leütött, csatában elesett katonák gyorsabban gyülekeztek, mint a korábbi partiban. Az öreg arcáról mindent le lehetett olvasni. Ismételten, mint egy színházi színész, akinek játéka az utolsó sorból nézve is érthető.
A remény odalett. A király ismét tehetetlen helyzetben. A király elbukott.
– Még egy kört! – mondta az öreg halkan.
– Nem lehet, sajnálom, sietek – jött a visszautasítás.
A vénség csendben maradt. A győztes elvonult, második körének jutalmát, száz forintot nem tette el.
A nézelődök is elballagtak.
Az öreg mozdulatlanul ült szeretett sakktáblája fölött. Várta a következő játszótársat.