Sárkányfeleség

Egyszer volt, hol nem volt, de valahol mégis csak volt, élt egyszer egy Öregkirály. No, ez az Öregkirály hosszú-hosszú élete során olyan nagy vagyont gyűjtött össze, hogy hetedhét országból jártak csodájára. Kincstárában hegyekben állt az arany, az ezüst, a gyémánt, s a számtalan drágakő. Aki oda belépett, bizony majd megvakult a szertelen ragyogástól. A hombárok mind roskadoztak, a pincékben patakokban folyt a bor, az istállók oldalát majd kirúgták az aranyszőrű paripák, a hegyoldalban juhok legeltek, a réteken marhák, a mocsárban bivalyok. Az ólaknak se szeri se száma nem volt a királyi udvarban, s hajnalonta mind-mind ontotta magából az aprójószágot, ludat, kacsát, pulykát, tikot, de még pávát is. Az Öregkirály azonban leginkább a kicsi fiával büszkélkedet. Mondta is, ha csak tehette: — Hét országom hét határát, hét tengerem száz csodáját, minden kincsem, ingóságom, rá hagyom, ha jő halálom.

Egyszer aztán az Öregkirály úgy elunta magát a palotában, sehogyan sem találta a helyét. Fogta hát az íját, s vadászni indult a közeli hegyekbe. Hát amint megy, mendegél, egyszerre csak ki ér egy gyönyörűséges tisztásra, de még ki se ért, már elálmosodott. Még el se álmosodott, le is heveredett egy hatalmas fa alá. Még le se heveredett, de már aludt is, s még el sem aludt, megpillantott egy ősz Öregembert. No, álmában ez az öreg kérdi tőle:

— Felséges királyom, aztán számba tudod e venni mind azt a kincset, amit magadénak gondolsz?
— Hogyne tudnám — így a király. Jobban ismerem a vagyonom, mint a tulajdon tenyerem.
— S megválnál-e bármitől is, ami a tiéd?
— Ami az enyém, az az enyém. Ami vagyon, abból jut is, marad is. Ám akár ezt, akár azt, ha eljő az ideje, mind a fiamra hagyom.
— Másnak nem engedsz belőle?
— Egy az örökség, egy az örökös — felelte az Öregkirály. — Osztálynak itt helye nincs.
— Noha nincs, úgy legyen! — rázta meg bozontos üstökét az Öregember. — De jól figyelj! Mire hazaérsz, a feleséged leánygyermekkel ajándékoz meg. Ő bizony olyan szép lesz, mint a Nap, a Hold s az éjjeli égbolton ragyogó Fényességes Csillag. Ám tegyél bármit, óvd bárhogy, akkor is csak Sárkányfeleség lesz belőle. — Azzal az ősz Öregember eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.

Felébred az Öregkirály, nézi, már alkonyba hajlik a Nap, s vele szemben már ott mosolyog a Hold, s felette az égen fel-felpislákol a Fényességes Csillag. Erről aztán menten eszébe villan az Öregember jövendölése, hagyja hát az íját, hagyja a nyilakat, s rohan haza, a kastélyában. Épp csak feltűnik előtte az úton a palota kapuja, amikor szolgák hada siet elé nagy lelkendezve, s egymás szavába vágva beszélik el, mily csoda esett a feleségével, amíg ő távoljárt.

Az Öregkirály nem tudta volt eldönteni, örüljön-e avagy bánkódjon. S ahogy a leánykát megpillantotta, még jobban elbizonytalanodott. Két szép gyermekét látva mosolygott a szeme, s mosolygott a szája, de ha arra gondolt, mivé lesz a lányka, menten elborult orcája. S ahogy ott állt, a bölcső mellett egyik szeme nevetni kezdett, a másik könnyekkel telt meg. Ettől kezdve bárki nézett rá, egyik szeme nevetett, a másik sírt. Most már nem csak gazdagságát, de különös ábrázatját is csodálták kiket épp oda vetett a sors…

Telt múlt az idő, a gyerekek nőttek, növögettek. A fiúcska ügyibe való legénnyé cseperedett, s lassan a leányka is eladó sorba lépett. S hát egyszer, egy szép napon, amint ott játszottak a kertben, felbukkant mellettük az ősz Öregember, s nekik szegezi a kérdést: — Tudjátok-e, miért van az, hogy apátok egyik szeme sír, a másik meg nevet?

— Nem tudjuk biz azt, öregapám! — kiáltott a legény csak úgy futtában, hanem az öreg egy kampós bottal úgy rántotta vissza, mintha csak engedetlen bárány volna.
— No, amíg azt meg nem tudjátok, meg nem házasodhattok. — Azzal eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el.

A két gyerek csak játszott tovább, de azért az öreg szavaival csak bogarat tett a fülükbe. El is határozták, estére kelve megkérdik az apjukat. Így is lett. Amint befejezték a vacsorát, a királyfi bekéredzkedett apja ura szobájába egy szóra. De azt bizony rosszul tette. Mert alig tette fel a kérdést, akkora pofont kapott, hogy a fal adta a másikat.
— Nem a te dolgod az fiam! — dörrent rá az Öregkirály. — Ne üsd hát bele az orrodat!

A királyfi el is határozta, hogy ő bizony más dolgába többé nem kívánkozik, csak ezt az egy alkalmat ússza meg valahogy, s kisomfordált a szobából. Kint kérdi tőle a húga:
— Aztán mit mondott Édesapánk?
— Eredj be, aztán tudd meg magad! — így a fiú.

A leány be is ment, nagy bátran odaáll az Öregkirály elé, s kérdi szép szóval:
— Édesapám! Miért van az, hogy kendnek csak az egyik szeme nevet, a másik meg sír?
Hanem erre olyan pofont kapott felelet helyett, hogy kipenderült a szobából. De azért csak bement másodszor is. Az Öregkirály most is pofonnal felelt, de akkorával, hogy kipenderült egészen a lépcsőházig. Ott összeszedte magát, s ment vissza a királyatyja elé, s harmadszor is feltette a kérdést. Az Öregkirály most sem válaszolt, ellenben úgy vágta pofon, hogy a leány meg sem állt a palota udvaráig. Ott feküdt egy kicsinykét a porba, aztán elindult ismét, be a kapun, fel a lépcsőn, egészen az ajtóig. Ott vett egy mély lélegzetet, benyitott, s azt mondta:
— Édesapám, én nem bánom, ha agyonüt, azt sem, de addig el nem megyek innen, míg meg nem tudom: miért sír kendnek az egyik szeme, s miért nevet a másik?
— Látom már, nem csak az asszonyi kíváncsiság kérdezteti veled, hanem komolyan tudni akarod, elmondom tehát. Az egyik szemem nevet, mert mérhetetlen a gazdagságom, s van egy szépszál legényfiam, akire, ha időm lejár, mindezt ráhagyhatom. A másik szemem azért sír, mert ugyan van egy gyönyörű lányom, ám hiába. Még a születése előtt megjövendölte az ősz Öregember, bármit teszek is, Sárkányfeleség lesz belőle.
— No, ha csak ez a baj — nevetett fel a leányka, — egyet se búsuljon Édesapám! Ott keresek én párt magamnak, ahol tudom, sárkány soha meg nem fordul.

S így is lett. Jöttek sorra a kérők a királylányhoz, hercegek, bárók, grófok, válogatott cigánylegények, de ő mindegyiket kikosarazta. Azt vette a fejébe, csak szent életű emberhez megy feleségül. El is járt a templomba, nap-nap után. S figyelte a híveket. Látott ott egy királyfit, aki a legszebben énekelte a szenténekeket, aki a legmélyebbre hajolt, aki a legszebben imádkozott. S ahogy ott nézte, csak arra gondolt, megtalálta hát a maga szentéletű királyfiját. S ha megtalálta, hozzá is ment feleségül. Addig izgett-mozgott, addig kellette magát, amíg csak felfigyelt rá a királyfi, s végül megkérte a kezét. Csaptak is hetedhét országra szóló lakodalmat. Hanem éjfélkor, amikor a násznép indult volna a királyfi palotájába, s a mennyasszony már elhelyezkedett a lefüggönyzött hintóban, az újdonsült vő csak odalépett az apósához, megrázta magát, ott azon helyben Sárkány lett belőle. — Látod-e öreg — nevetett. — A lányodat nekem szánta a sors, nem tehettél ellene semmit. Azzal ráfújt a hintóra, mindjárt tökké változott, a lovak egerekké. Azok menten szétszaladtak, a Sárkány meg hóna alá csapta a tököt, s felszállt a magas égbe. Hamarosan eltűnt a násznép szeme elől.

Ettől kezdve aztán mindkét szeme sírt az Öregkirálynak. Nem találta helyét a palotába. Addig aztán, hogy ismét csak elindult vadászni. S épp arra a tisztásra vettette a sors, ahol már előzőleg is járt, de még oda se ért a nagy fa alá, már elálmosodott, még el sem álmosodott, már le is heveredett, s még le sem heveredett, már aludt is, mint a bunda. S ha aludt, hát álmot látott. Jött megint az ősz Öregember, s dorgálja a királyt a kampós botjával. — Látod megmondtam neked, nem jutott neki a vagyonból, hát Sárkány feleség lett a lányodból! Hanem egyet se búsulj! Mire haza érsz, a feleséged fiút szül. Hanem az ronda lesz, mint a sötét éjszaka. Ne fordulj el tőle, mielőtt az anyja mellére tennénk, vidd le a bivalyok közé, itasd meg bivalytejjel, attól megerősödik, s fekete lesz a haja, s a bőre egyaránt. Ha már szénfekete, mint a bivaly, amelyiknek a tejét szopta, vidd az istállóba, itasd meg kancatejjel, attól megeszesedik, s éppoly szürke lesz, mint a kanca, amelyiknek a tejét itta. Ha ezzel végeztél, csak azután enged az anyja mellére, Ha mindezt megteszed, a gyerek megszépül, megemberesedik, a haja kifehéredik, s a dolog többi részét nyugodtan rábízhatod. Ám ha valamit elvétesz, senki sem segíthet a lányodon. — Azzal az öreg megrázta magát, s már ott sem volt.

Az Öregkirály amint felébredt, kapaszkodott erősen a szakállába, nehogy elillanjon az álma, s már rohant is, rohant haza, hogy a tanács szerint járjon el. Amint a kapuba ér, látja ám, hogy az emberek kerülik, nem néznek a szemébe. Tudta már jól mi lehet a hiba, ezért még jobban szedte a lábát, hogy el ne késsen. A szobában ott feküdt a felesége, mellette a bába, s a bölcsőben ott éktelenkedett a kicsi királyfi, de szegény olyan ronda volt, hogy olyat még nem hordott a hátán a föld. A király nem sokat teketóriázott vele. Felkapta, és vitte a bivaly alá. Hát csakugyan, ahogy a fiúcska elkezdte szívni a bivalytejet, haja és a bőre megfeketedett. Mire jól lakott, olyan lett, mint egy hét éves forma gyermek, csakhogy olyan fekete volt, mint a szén, tán még attól is feketébb. A király egy percig sem tétovázott, vitte tovább a kancához. Na, mire odaért, ismét csak megéhezett a gyerek. Szívta is magába a kancatejet. Mire jól lakott, olyan lett, mint egy tizennégy éves forma legény, csak szürke volt tetőtől talpig, szürke a haja, a bőre, a szeme. No, a király ezt követően engedte csak az anyjához. Hanem az anyatejtől olyan szépszál férfivá nemesedett a gyermek, hogy olyat tán még nem hordott hátán a föld. Épp olyan volt, amilyennek lennie kellett, csak a haja volt hófehér, mintha a kor festette volna.

— No, Édesapám! — kiáltotta a gyerek, miután harmadszorra is jól lakott. — Tudom ám, mi nyomja a kend lelkét. Hanem egyet se búsuljon Kend! Édesanyám tejéből süttessen nekem pogácsát! Háromnapi élelemmel feltarisznyázzon! S megkeresem én a nővérem, hogy abban hiba nem lesz. S ha megtalálom, tán haza is hozom.

A szót tett követte, s a királyfi felszedelődzködött, indult a Sárkány nyomán. Ment mendegélt három nap, s három éjjel, mikor egy dögletes mocsár partjára vetette az út. Ahogy ott állt, nézelődött, észrevett egy kiszáradó félben lévő pocsétában vergődő halacskát. Levette az ingét, bevizezte, s abba tette a halat, hogy el ne száradjon az élte. Majd körbe kémlelt, ugyan, mit tehetne még érte. Volt ott egy csónak, benne két csáklya. A távolban meg, mintha víz csillant volna. Így is jó — gondolta a legény. — A csáklyákkal odakormányzom a csónakot a vízhez, s ott szabadon engedem a halacskámat.

Így is tett. Hanem amint a halacska vizet ért, csak vert egyet a farkával, s annyi vizet okádott, hogy tengerré vált a vidék. De akkor már nem kis halacska volt, hanem óriási, tán nagyobb az Öregkirály palotájánál is, s olyan gyémántkorona lett a fején, hogy a királyfi majd megvakult a szertelen ragyogástól. — Megmentettél a pusztulástól — mondta a halkirály — ezért segítek rajtad. A vízen túl van a Sárkány harminckéttornyú vára. Áthúzom oda a csónakodat, a többi a te dolgod.

A nagy víz túlpartján aztán csak megrázta magát a halkirály, újra halacska lett belőle, s a vizek is visszahúzódtak. Csak épp annyi maradt belőlük, amennyi az árokban lötyögött körbe a Sárkány várkastélya körül. A legény nem sokat tétovázott, ment egyenest a hídhoz. S hát mit lát, jön vele szembe nagy lelkendezve a Sárkány, szentéletű királyfi képében.
— Isten hozott, édes sógor — kiáltja már messziről, de a legényünket becsapni nem tudta, ő a Sárkányt látta, s az alábbi szavakat hallotta: — A nővéredért jöttél, tudom, de abból nem eszel…
Bent a palotában jött elibé a testvére. — Vendéget hoztál, Édes uram? — mosolygott…
— Nem is akárkit, magát az öcsédet.
Erre a szóra elkomorult a Sárkányfeleség arca. — Tréfálsz velem Édes Uram! Hiszen nekem nem volt öcsém. Egy bátyám volt, őt se láttam a lakodalom óta.
— Ha nem hiszel nekem, — vetette közbe a legény — higgy az emlékeidnek! — Azzal egy pogácsát adott a nővérének. A Sárkányfeleség megkóstolta, majd felsóhajtott. — Olyan ez, mintha Édesanyám tejéből sütötték volna.
— Ha így, hát így — áhítatoskodott a Sárkány —, most már magad is láthatod, csakugyan az öcséd van itt. Fogadjuk hát illendően!

Ettől kezdve csak azon járt az esze, hogyan pusztíthatná el a legényt. Este aztán mondta a feleségének: — Jó hogy itt van a kissógor, de látom én, csak abban mesterkedik, hogy bennünket elválasszon egymástól. Ezért azt mondom neked, tedd magad beteggé. Ha kérdi mi bajod, mond azt, a halálodon vagy, s csak akkor gyógyulsz meg, ha ehetsz a mocsárban turkáló vaddisznó kölykének a májából.

Másnap reggelre kelve a Sárkány korán elment, s az asszonyka valóban beteg lett. Az öccse ápolta, gyógyítgatta, de bíz az semmit sem használt. Nagy nehezen aztán kibökte a Sárkányfeleség, mitől is gyógyulna meg. Több se kellett a legénynek, ment az íjáért, s indult a mocsárba, hogy a vaddisznót felkutassa. S alig érte el a nádas szélét, hát látja ám, hogy ott turkál a koca, s körötte tizenkét malaca. Nehéz szívvel, de célba vette az egyiket, aztán csak leengedte a fegyvert. — Nem visz rá a lélek, hogy egy ártatlan élettel váltsam meg a nővérem — sóhajtott nagy keservesen.
— Bizony jól tetted, hogy az íjat leengedted, mert ha útjára engeded azt a veszőt, halálnak halálával halsz! De hogy ilyen jó szívű voltál, s a fiam életét el nem vetted, segítek rajtad. Nincs baja a nővérednek, maga tette beteggé magát. Nem is gyógyul meg a fiam májától. Hanem csak tegyél egy próbát. Vidd el a malacot. Ha a Sárkányfeleség még mindig az ágyat nyomja, öld le, és készítsd el a gyógyszert. De ha már felgyógyult, s a kapuban vár rád, enged el szegényt, majd visszatalál hozzám.

Mondanom sem kell, a Sárkányfeleségnek estére kutyabaja sem volt. Elengedte hát a legény a malackát, s egész este vígan voltak. Hanem aztán éjjel, csak pusmogott megint az asszonnyal a Sárkány. — Tedd magad beteggé! — mondta. — Ezúttal azonban a nádi farkas fiának a máját kívánd orvosságul…

De a legény csakúgy járt a farkassal is, mint a vaddisznóval. Nem volt szíve megölni a kölyköt. Itt is kapott egy kisfarkast próbaként, de mire hazaért a nővérének most sem volt baja, visszaengedte hát az állatot az anyjához.

Azon az éjjen megint csak csepegtette a mérget az asszonykába a Sárkány. — Tedd magad beteggé, s addig meg ne gyógyulj, amíg a mocsáron túli erdő medvéjének sonkájából nem ettél.

Másnap tehát medve lesre indult a legény. Estig kereste a dúvadat, s szentül megfogadta, ezúttal nem tétovázik. Meg sem remeg a keze, miközben a medve szívébe ereszti a nyilakat. Hanem amikor meglátta a medvét, különös érzés fogta el. Mit ártott neki ez a lelkes állat. S ha a nővére eddig nem kért a malac s a farkas májából, miért pont a medve sonkája gyógyítaná meg. Leeresztette hát az íjat.
— A legjobbkor — dörrent rá a medve. — Már azt hittem, elvette az eszed az a nőszemély, s kezet emelsz rám. Ha így lett volna, halálnak halálával halsz. De mivel jó szíved van, s szánod az életet, ez egyszer segítek rajtad. Elmegyek a Sárkány várában, s meglegyintem egy kicsinykét a nővéredet. Ha ettől észre tér, s visszavágyik apja házába, felszabadul a Sárkány hatalmától. De ha nem, én többet értetek nem tehetek. — Azzal már ment is.

A legény meg leheveredett egy fa tövébe és várta a medvét. Várta három éjjel, s három nap, mire aztán előbukkant. Azt messziről sejteni lehetett, hogy baj van, mert medveapó igencsak lehorgasztotta orrát. — Meglegyintette, nem egyszer, háromszor, de hiába. Teljesen behálózta a Sárkány. Nem vágyik már ő vissza az apja házába.

— Már pedig nélküle haza nem mehetek, ha nem megy szép szóval, viszem erővel.
— Erővel még kevesebbre jutsz. A nővérednek eszét vette a Sárkány bűbája. Nem lát mást, csak amit akar. Hanem van itt még egy lehetőség. Végy elő papírt, ceruzád, s rajzold le a nővéredet, olyannak, amilyennek látod. A rajzod vidd el a Napkeleti Király városába, annak is a legutolsó kocsmájába. Ott ülj le szépen a sarokba, mást ne tégy, csak búsulj, búsulj erősen. Aztán ha kérdik, miért emészt a szomorúság, mutasd meg a képet, hátha megszán valaki. Ha csak egy ember is akad, aki ezért az asszonykáért szembenéz velem, azt hozd elém. Én majd meglegyintem, de úgy, hogy a lelke kiszáll belőle galamb képibe. Fel egyenest a Sárkányvár harminckettedik tornyába, annak is a legtetejébe. Ott eztán elkezdhet burukkolni. De addig kell ám burukkolnia, amíg könnyet nem csal a királylány szemébe, s ő vissza nem vágyik ismét apja házába.

A legény meghallgatta a medvét, aztán elkészítette a képet, s ment a Napkeleti Király városába, annak is a legutolsó kocsmájába, ott leült a sarokba, és várta a szerencséjét. Bizony nem sokáig kellett tettetnie a búslakodást. Merthogy sokan megnézték a képet, s literszám fizették neki a bort a történet hallatán, de a medvével komázni senki nem akart. Egészen addig, amíg a Napkeleti Királyfi fülébe nem jutott valahogy: van itt a legutolsó kocsmában egy legény, aki valami elátkozott királykisasszony képével csapoltatja magának a bort. A Napkeleti Királyfi oldalát erősen furdalta a kíváncsiság. Látni akarta azt a képet. El is ment hát, s kérte a legényt, mutatná meg neki, milyen királykisasszonyról van szó, s mondaná el, mit kell tenni érte. S bizony, elég volt egyetlen pillantás, hogy a Napkeleti Királyfi szívét rabul ejtse a képen látható leányarc. Nem teketóriázott hát sokat, ment a medvéhez, hogy ő kiállja a próbát.
— De vigyázz! — figyelmeztette a medve. — Ha én meglegyintelek, galamb maradsz, míg a világ s két nap, ha a lány szívét meg nem indítod…
— Még az is jobb, mint abban a tudatban élni, hogy átok sújtja azt, ki a szívemnek oly kedves — felelte a Napkeleti Királyfi, mire e medve meglegyintette. Abban a pillanatban kiszállt a Királyfiból a lélek, szállt, szállt, galambképibe, egyenest a vár harminckettedik tornyába. Annak is a legtetejébe. Ott aztán burukkolni kezdett. Hogy mennyi ideig burukkolt, s milyen szívhez szólóan? Azt én meg nem mondom. Annyi bizonyos csak, hogy amint a királykisasszony kikönyökölt az ablakba, s meghallotta a galambszót, elnehezedett a szíve. Először az Édesanyja jutott az eszébe, aztán az Öregkirály, aztán minden, minden, amit örökségével együtt elveszített; felcserélt a Sárkány hatalmára. S ahogy ezt mind végig gondolta, megjelent egy könnycsepp a szeme sarkában. A galamb, mintha csak érezte volna, rázendített újfent, ha lehet még keservesebben. S a királykisasszony szívéről lehullt az átok. A bűbáj szertefoszlott, s látta már hová került, látta már Sárkányfeleség lett belőle. S amint erre rádöbbent elemi erővel tört fel belőle a sóhaj: — Bárcsak újra apám házában lehetnék!

E pillanatban megtört a varázs. A Napkeleti Királyfi, a Királykisasszony, s az öccse is, mind az Öregkirály palotájában teremtek. Az örökségükön osztályt nem tettek, mégis jutott belőle mindőjüknek. A Napkeleti Királyfi egybekelt a Királykisasszonnyal…

Ennyi volt, mese volt — aki nem hiszi, járjon utána!