Megkérdezte tőlem egy nő:
– Elnézést, nem tudja véletlenül, hogyan lehet itt autóval parkolni?
– Így, merőlegesen az úttestre – és közben mutatom neki a széles, fehér csíkokat – lehetőleg egyforma oldaltávolságot tartva a szekciók jobb és bal oldala közt!
– Idióta! Azt én is tudom! Arra gondoltam, hogy fizetős-e vagy sem! – és sértődötten hátat fordított nekem.
Nem szóltam semmit. Cigire gyújtottam, és hagytam, hogy tovább keresse a pénznyelő automatát, pedig tudom, hogy nincs, mert itt ingyenes a parkolás. Csak ő nem hallgatott végig…
Talált egy helyet a kocsijának az út túloldalán. Miután többszöri nekifutásra sikerült végrehajtania a manővert, kiszállt, és a nyertesek gunyoros tekintetével nyomta meg a távirányítóját. A zárak kattantak, és azonnal elővette a telefonját. A többi humán-droidhoz hasonlóan kezdte el kíváncsian nézegetni és „görgetni”, hogy mi mindenről maradhatott le, amíg „távol” volt.
Valószínűleg a pasija „írhatott rá”, mert széles mosollyal indult el a pláza bejárata felé, én pedig a „legyen” tekintettel elpöcköltem a csikket, és az autóm felé vettem az irányt. Kinyitottam az ajtót, benyúltam a kabátomért.
Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha mi, emberek, többet kommunikálnánk egymással. Nyitottabbak lennénk, nem csak az önös érdekeinket szem előtt tartva hurrognánk le másokat.
Ez a nő is olyan, mint a „nagy többségük”. Belém fojtotta a szót, nem várta meg, hogy segítsek a szegényes helyzetfelismerésében.
Egyik kezemmel a kabátomat igazgattam magamon, másikkal pedig a nadrágom oldalzsebéből előhúztam a szabványos noteszemet. Írtam rá pár sort, amolyan búcsúlevélkét.
Tipikusan átlagos – gondolkodtam magamban – ez sem lát tovább az orránál. Ha ennyire tisztában van a parkolás hogyanjával-mikéntjével, akkor miért nem tűnt fel neki, hogy az út másik oldalán már nincsenek „széles, fehér csíkok”? És csak ő az egyetlen, aki „odatámasztotta le a verdát”!
Lezárom a kerékbilincsen a lakatot, elhelyezem búcsúsoraimat az ablaktörlő lapátja és a szélvédő közé.
Még nem tudom fejből a szolgálati azonosítómat. Rásandítok a kabátomra felakasztott plecsnire, és latolgatom magamban, hogy meghagyjam-e neki a privát telefonos elérhetőségemet is.
Minek? Úgyis azt gondolná, hogy szeretnék tőle valamit, és az mondaná: „Bocs, de van pasim!”
Pedig a kivétel erősíti a szabályt. Ha kulturáltan tudtunk volna még néhány szót váltani, akkor szankciók nélkül tovább folytathatná az útját, egyenesen „Kicsim” ölelő karjai felé.
Képzeletben már látom magam előtt a döbbent tekintetét. Biztos még a pasiját is megkérdezi Messengeren:
„Kicsim, miért nem megy ez a k*rva autó?”
A válasz lehet akármi, ok és okozat kapcsán. Valószínűleg a legutolsó dolog, ami eszükbe jutna:
„Cicám, megnézted, hogy nincs-e rajta kerékbilincs?”
A nő erre majd kiszáll, körbenézi az autó futóműveit. Infó csere folytatódik:
„A k*rva anyjukat, ezek tényleg ráb*szták a kerékbilincset! Hogy rohadnának meg! Nem baj! Szeretlek, Kicsim!”
A reakció kissé keménykedve érkezik, mert illik a férfinak egy nőt elkápráztatnia:
„Köcsögök! Bárcsak ott lennék! Biztosan nem merték volna megcsinálni, mert felrúgtam volna a tökeiket a nyakukba, csengőnek! Én is nagyon szeretlek, nyuszikám!”
Időközben a munkatársam is visszatér. Automatikusan fotózni kezd, arcán kaján vigyorral:
– Horogra akadt! Nem lesz neki olcsó!
Elmondhatnám, mit érzek a dologgal kapcsolatban… De nem! Mai napom a szarkazmus, a cinizmus és a káröröm jegyében telik:
– Megérdemli!
– Láttad, kié ez a szutyok? Miért nem szóltál neki?
– Mert biztosan van pasija!
Kollégám furán néz rám:
– Fogadjunk, hogy beszéltél vele.
– Futólag…
Az általam kitöltött lap fejlécén is látható ugyanaz a tábla /mementóul/, melyet a sértődött kisasszony makacsságból nem vett figyelembe. Ezzel a táblával jelzett útszakaszon valóban nem lehet parkolni, de még csak várakozni sem. Megállni is maximum öt percre, ha a gépjármű vezetője az autónál marad.
Nem így történt. Az öt percből sem lesz semmi: nő a plázában? Elterült az egyik Wifi zónában, és meghitten csacsog „Kicsimmel”, valószínűleg a nagy semmiről, és fogalma sincs róla, hogy mi történik ezekben a nehéz, vészterhes percekben.
Ez lett számára a kárhozat útja. Érdekes paradoxon, hogyan tudja egy zátonyra futott beszélgetés befolyásolni mások további sorsát. Kicsinyesség, sietség, kishitűség? „Kicsim” vajon sejti, hogy „Nyuszika” cuki kis autója, miért rekedt meg?
Lövése sincs, miért történt mindez! Pontosan miatta! Mert „Nyuszika” rohant a plázába az ingyen internetért, csak hogy online lehessen, és leírhassa neki, mennyire szereti, sőt még annál is jobban!
Ebben a nyálas-Messengeres katyvaszban én is szerephez juthattam. Mi több, még édesanyám is, bár ő csak képletesen…
Már úgyis mindegy. Ha megadtam volna a számom, és a nő tényleg keresne, ezek után már csak annyit mondanék neki: Bocs, de van barátnőm!
Sid Clever