Senki sem…

Fergeteges nyár esti parti, tombol a zene, a ház színültig tele vendégekkel. A kert kacagástól hangos, ameddig a szem ellát, felszabadult fiatalok ünneplik az életet. Mert a nyár, az orgona bódító illata, a békák kuruttyolása a tóparton, a halvány villámok az ég alján, a lágy szellőben megrezdülő jázminbokor, mind maga az élet. Beáta szülei általában július közepén utaznak Horvátországba, hogy az évi robotot kipihenjék. Régebben Beáta is velük tartott, de mióta betöltötte tizennyolcadik évét, vagyis érzése szerint a felnőttkorba lépett, inkább a barátaival vakációzik. A szülei távollétében eltöltött hét a tombolásé. Apja félve ugyan, de végül mindig beadja a derekát, hogy barátait vendégül lássa. Egyetlen kikötése, hogy a berendezés épségben maradjon, és kábítószert nem fogyaszthatnak. Nos, ami a drogokat illeti, bőségesen ellátják magukat szeszes itallal, így másra nincs is szükségük. A rend megtartása már keményebb dió. A hét vége felé az amúgy ízlésesen berendezett emeletes ház egyre jobban kezd elhanyagolt szemétlerakó helyhez hasonlítani. Nem lehet úgy végig menni a folyosón, vagy akár egyetlen helyiségbe betérni, hogy ne botlanának üres üvegekbe, vagy eltépett kartondobozokba. Néha már Beáta is megelégeli, amikor kedvenc foteljában üvegcserepekre bukkan, ám szerencsére az utolsó pillanatban mindig megérkezik hűséges takarítónőjük, aki morogván bár, de eltakarítja a romokat. A hazatérő szülőket újra a megszokott békés hangulat fogadja. Így megy ez már jó pár éve, a szomszédok némi rosszallással vegyített egyetértésével.

Az idei év azonban valahogy más, mint a többi. A húszas évei közepén járó lány először meg sem akarta szervezni a bulit, csupán barátai folytonos unszolására szánta rá magát. Nem mintha olyan sok előkészületet igényelt volna, hiszen mindenki hozza a maga kis motyóját, italait, ha pedig megéheznek, rendelnek néhány pizzát. Attól félt, hátha valamit észrevesznek a többiek. Körülbelül egy fél évvel ezelőtt kezdte sejteni, hogy valami baj van. Eleinte mindenki dicsérte karcsúságáért, elismerően nyilatkoztak alakjáról. Ő pedig egyre kevesebbet evett. Először a reggeliről mondott le, aztán a vacsoráról, végül pedig az ebédről is. Szülei sosem gyanakodtak, mert általában külön étkeztek, a vasárnapi ebédeket pedig megúszta valahogy. Anyja ugyan megkérdezte, hogy nem beteg-e, de ő csak annyit válaszolt, hogy sokat sportol, ezért fogyott le annyira. Vendégségbe nem járt, kínos lett volna magyarázkodnia, hogy miért utasítja vissza a kínálást. Ha nagyon megéhezett, bekapott egy-egy puffasztott gabonaszemet, de azonnal lelkiismeret-furdalása támadt. Az állandósuló gyomorsav túltermelődés ellen savlekötőkkel védekezett. Rettegett ettől a partitól, de barátnői a szokásos bájmosolyukkal üdvözölték, és megjegyezték, hogy milyen jól néz ki. Ez önbizalommal töltötte el, és úgy érezte, érdemes koplalnia.

– Dobjatok le még párat, légyszi! – kiáltja egy szőke hajú lány a cseresznyefán majszolgató fiúknak.
– Gyere fel, ha kérsz még! – válaszolja egy érdes hang.
– Jaj, ne legyetek már olyan undokok! – mondja egy alacsony termetű, vörös lány.
Cseresznyeszemek záporoznak a fáról, a lányok visítva ugranak el az égi áldás elől, ám egy-egy kövérebb cseresznye így is a ruhájukon landol, kimoshatatlan foltot hagyva maga után. Éva közeledik Beáta felé, kezében mélyvörös meggyszemek mosolyognak egy műanyag tálból.
– Kérsz? – kínálja Beáta felé.
A lány megrázza a fejét. Hogyan magyarázza meg, hogy a napi kalóriáját már régen túllépte, meg amúgy sem bírná a gyomra a savanyú gyümölcsöt.
– Már teleettem magam – válaszolja, ami igaz is, csakhogy ez a „túlevés” két szelet müzliből állt az egész nap folyamán.
Csengőszó hallatszik.
– Megjött a pizza! – harsogja valaki a házból.
A kert pillanatok alatt kiürül, mindenki a konyhában tolong. Beáta hosszasan nézi, amint falatoznak, majd elégedetten tekint végig magán. Senki sem olyan sovány, mint ő.