Séta…

Hideg van.

Sétálok és gondolkodom. Sétálok és húzom magam után a dög nehéz bőröndömet. Azon merengek, hogy az élet pofára esések sorozata. Mintha minden lépésnél ott lenne egy láb, ami csak arra vár, hogy elgáncsoljon. Az élet egy rakás gáncs.

De az nem lehet! Igaz, hogy megint elbuktam, de majd csak talpra állok. Erős vagyok, független és a boldogságomhoz nincs szükségem senki másra. Senkire! Akkor már megint miért bőgök?! Még a végén minden víztartalékom elcsöpögöm.

Sétálok tovább, egyedül. Fáradok – nehéz a koffer.
Hogy mi van benne? Minden és semmi. Elmúlt emlékek, bú és bánat, üresség. Mind közül ez a legnehezebb – az üresség.
Miért nem dobom el? Ez egy nagyon különleges, gurulós bőrönd. Ha nem húzom, utánam jön, kinyílik és rám önti összes borzalmát. Ezért aztán húzom.

Hogyha bátor lennék (ami nem vagyok), megállnék, kinyitnám és egyenként átnézném, ami benne van. Egyszerűen hangzik, igaz? Hát nem az!

Csak gondolj bele: Neked nincs bőröndöd, táskád, esetleg retikülöd? Övtáskád, netalántán apró erszényed? Ha azt mondod – őszintén -, hogy nincs, boldog ember vagy.
Mind azok lehetnénk, ha leülnénk és átválogatnánk a gyűjtött lomokat.

Leülök… kinyitom… megijedek, becsukom, lezárom, lakatot teszek rá. Gyáva vagyok, húzom tovább. Majd egyszer, mikor okosabb leszek… Leszek?

Hideg van.