Csak álltak ott. A lány lehajtott fejjel, bámulta a macskaköveket, cipője orrával idegesen motozott. A fiú őt nézte. Szemében egy új világ filmvásznán feszült a történet. Az ő történetük.
– Egyszer úgyis megkérem a kezed…és ez most nem vicc…jobban szeretlek, mint gondolnád.
A lány hallgatott. Alig hallhatóan sóhajtott, összeszorította a fogát. Lassan szólalt meg.
– Ne mondj ilyet. Nem is ismersz igazán. Szerintem többet gondolsz rólam, mint ami valójában vagyok…
– Az, hogy „egyszer”, az lehet időben még távolabb…de mindenképp jó lenne veled maradni a továbbiakban…nekem ezt súgja a belső hang.
– Szívesen maradok melletted – mint a barátod. De tőlem ennél többet ne várj… ne haragudj rám, kérlek…
– Megijesztettelek, tudom. De mégis, hova vezethetne a szimpátia?
A lány felvetette a fejét. Szemében öntudat csillant. De mielőtt megszólalhatott volna, a fiú hozzátette:
– S hidd el, nekem nem futó kalandokon jár az eszem.
– A szimpátia nagyon jó barátsággá alakulhat, erre több élő példám van.
Szavai égették a fiú bőrét. Nem érti, még mindig nem érti – gondolta a fiú.
– Megbolondulok, ha nem ölelhetlek meg egyszer sem…- bukdácsoltak a szavak sután, mégis jelentőségteljesen. A lány úgy érezte, elbeszélnek egymás mellett. Ismét a földre szegezte a tekintetét.
– Ha úgy érzed, tolakodó voltam, ne haragudj, kérlek. Heves vagyok, az meglehet…
– Nem haragszom. Csak nem tudom, mit csináljak veled. – mondta őszinte sóhajjal a lány, mert úgy érezte, vannak olyan viszonyban, hogy megoszthatja a fiúval gyötrődését. Valójában nem is neki mondta, inkább saját magának, egy apró lehelet volt csupán, ami, mire elhagyta ajkát szavakká formálódott.
– Szeress belém nagyon, nagyon… – válaszolt rögtön a fiú a nem neki szóló kérdésre. Keserűen mosolygott, de a vásznon a kockák csak peregtek, nem akartak elfogyni. Látta, elképzelte, átélte. Egy közös életet látott. A lány száraz, de bizalmasan szurkáló hangja rántotta vissza a jelenbe.
– Jaj, te… Nem így értettem – persze nem mintha nem tudnád – mondta, és egy pillanatra ő is elmosolyodott, és felemelte fekete szemeit a fiúra. Elnézte vonásait, melyeket régóta ismert, és gyengédséget érzett, de tudta, ez nem az, aminek lennie kell, és nem is lehet az soha. A lány mást szeretett. Ekkor a fiú is felnézett, és tekintetük találkozott egy pillanatra, összekapcsolódott, fájdalmasan, a fiú tekintete beletörődést sugárzott, de olyat, mely mindig nyitva hagy egy fiókot a remény számára, hogy oda befészkelhesse magát, ha úgy adódik. A lány tekintetében melegség dorombolt, és fájdalom, mert neki olyan természete volt, hogy ha másokat bántott, az neki fájt a legjobban. A hajnali utcát még jó néhány madárfütty választotta el a nyüzsgéstől. Csend volt körülöttük, ha valaki messziről nézte volna őket, egy korlátnak támaszkodó alakot lát, és egy vele nem pont szemben, tán tőle féllépésnyire balra állót. De nem nézte őket senki messziről. A hallgatás beburkolta mindkettejüket, mint bolyhos pléd csavarodott köréjük, és ez egyáltalán nem zavarta őket. Kiélvezték a pillanatot.
– Mehetünk? Elég hűvös is van már, és nemsoká felkel a nap. Tudtommal nem szeretsz emberekkel találkozni az ehhez hasonló szépséges órákban… – a fiú volt, aki megtörte a csendet, és könnyed hangvétele visszacsalta a lány arcára a mosolyt.
– Még szerencse, hogy ilyen jól ismered a szokásaimat – mondta cinkos hunyorgással, és ellökte magát a korláttól. Egy átsétált és átkóborolt éjszaka után tényleg nem szerette, ha idegenek bámulnak az arcába az utcán. Indulni kellett.
– Akkor most… – próbált valamilyen befejezést kierőszakolni beszélgetésüknek, de nem találta a szavakat. Várta, hogy a fiú a segítségére siet, de ő látszólag meg se hallotta a mondat-csonkot, vidáman, zsebre tett kézzel battyogott valamivel a lány előtt. A lány kicsit rosszul érezte magát emiatt. De nem próbálkozott többször.
– Nézd, mennyi galamb! – kiáltotta gyermetegen, és szaladni kezdett, hogy az álmos madársereget repülésre késztesse. Úgy sikongatott, mit egy kislány, élvezte a mulatságot, a riadt madarak felröppentek, de mikor néhány méterrel odébb próbáltak leszállni, a lány követte őket. Hadonászott apró kezeivel, és kacagott. A fiú kicsit odébb állt meg, karját összefonta a mellkasán, és figyelte a lányt. Majd alig hallhatóan, talán félig öntudatlanul mondta ki a száján elhaló szavakat.
– Soha nem adom fel.
6 hozzászólás
Nagyon érdekes történet.
Nekem már több írásomra is mondták, hogy olyan mintha valaminek a része, részlete lenne, és ennél is azt érzem, nincs vége, nincs lezárva, és nem is kezdődött el, csak belecsöppentünk az eseményekbe, mint amikor bekapcsolod a TV-t egy film közepén, hamar leszűrög mi a helyzet, de programod van, és nem tudod meg, mi lesz a szereplőkkel.
Ez a filmes dolog többször is előkerül, pl. “Szemében egy új világ filmvásznán feszült a történet. “. Ez azért érdekes, mert nem nagyon szokás leírni, hogy filmszerű, inkább érezni kell. De így, hogy az elején megtudjuk, hogy egy esős délutánra kell képzelnünk magunkat a moziba, én legalábbis ebben a hangulatban folytattam az olvasást.
Ami fura volt: mi az, hogy “Szemében öntudat csillant.”? Milyen öntudat? Hogy jön ez ide?
“A lány úgy érezte, elbeszélnek egymás mellett.” Ez amolyan önelemzős dolog, nem feltétlenül szerencsés, hiszen már rájöttünk mi is, hogy elbeszélnek egymás mellett.
Van szóismétlés, pl. “a fiú bőrét” “gondolta a fiú”.
“Szeress belém nagyon, nagyon…” Ez annyira tetszett, nagyon jó!!! 🙂
Meg még ezek: fiók a reménynek, bolyhos pléd.
Ami viszont furán hat az a “gyermetegen”. Nagyon nem illik a szövegbe, hangzásilag és értelmileg sem.
Az utolsó bekezdés, mondat mindig kiemelt szerepű, a “Soha nem adom fel” mint cím és utolsó mondat keretbe foglalja. Nekem olyan érzésem volt, hogy szép-szép, nem adja fel, de úgysem lesz belőle semmi. Azt, hogy sajnos-e, nem tudom eldönteni. Viszont ezzel pont nem lezárja, hanem nyitva hagyja az egész írást.
Kedves Éva!
Köszönöm a véleményedet! Megpróbálok mindenre reagálni, amiket észrevettél.
A filmes dologgal kapcsolatban annyi, hogy nem volt kifejezetten célom a filmszerűség, de kicsit valóban olyanra sikeredett. Éppen ezért a “szemében egy új világ filmvásznán…” sem szándékos figyelemfelhívás, csupán véletlen.
Az öntudat lehet, hogy tényleg nem érthető így, a “kerettörténet” ismerete nélkül, erre nem gondoltam, köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet. Ugyanez igaz lehet a “gyemetegre” is, bár ezzel az volt a célom, hogy kihangsúlyozzam a lányban lakó kettősséget: a felnőtt és gyermek kettősségét. És azt, hogy pillanatok alatt képes váltani egyikből a másikba.
A végével kapcsolatos érzéseid nagyon is rátapintottak a lényegre, annak meg kifejezetten örülök, hogy továbbgondolási lehetőséget is biztosítottam.
Köszönöm, hogy elolvastad!
Tetszett, bizonyos szófordulatok azt sejteteik velem, hogy komoly tehetség birtokában vagy, no meg a novi is ezt súgja. Sok sikert az írói pályán!
Zoli
Köszönöm, ezt is, meg a részletes kritikádat is. Remélem, megtisztelsz még vele a későbbiekben. Hálás vagyok érte. Üdv, K.
Nagyon kedves érzések futottak át rajtam, még akkor is ha a történet, nem éppen szívderítő, sem a fiúnak, sem a lánynak…egyik szeret, a másik nem…egyik barát, a másik szerető lenne szívesebben…a lehető legnehezebb kapcsolat…s a vége sajnos általában a távolodás, s mindkettőnek fáj.
Nagyon tetszett az írásod irodalmilag is és tartalmilag is!
Szívből gratulálok macs!:)
Köszönöm, kedves sleepwell, örülök, hogy ismét nálam jártál!
üdv, macs