Sólyom – Prológus

Hűvös ködös hajnal virradt a kis völgyre. Az éjszakára gyújtott tűzhelyek az utolsókat füstölték. Már nem törődtek az életben tartásukkal. Mindenki egy dologra tudott csak figyelni. Mégpedig, hogy egész testét befedjék páncéllal.

A nap még a földet súrolta, mikor Gregory kilépett sátra elé, felvéve díszes páncélját. Lovász inasa után intett, aki egy feketébe öltöztetett lovat vezetett ura elé. Egy másik segített neki felülni lovára. Nehéz páncélzata kevés mozgást engedélyezett. Már készült megsarkantyúzni a lovat, mikor a sátorból egy hangra lett figyelmes.
– A sisakod itt maradt.
Rohant ki férjéhez Susan, kezében tartva a szóban forgó sisakot.
– Csak akadályozna a mozgásban. Itt hagyom nálad megőrzésre.
Felelte kedvesen Gregory, és lehajolt feleségéhez, hogy szájon csó-kolhassa. A rövid csók után megsarkantyúzta lovát, és felvágtatott vele a szemközti dombra. A domb tetején lovát hátsó lábára állította, miközben szemével feleségét kereste.

Susan a sátornál állt, és egyre távolodó hitvesét nézte. Mikor meglátta a nap előtt ágaskodó lovat mosolyogni támadt kedve. A körülötte lévő szolgák sustorogni kezdtek.
– Nem tiszteli urát.
– Kineveti.
Susan nem gondolt semmi rosszat, miközben mosolyogva nézet férje után.
– Eredjetek dolgotokra. Egy óra múlva már csatára indulnak a lo-vagjaink.
Mondta Susan, hogy megszakítsa a háta mögött kialakult beszélgeté-seket. A szolgák meghajlították derekukat, majd a többi sátorba igyekeztek, megnézni a lovagok öltözetét.

Susan még ott maradt, hogy lássa férjét eltűnni a dombon túlra. Visszasietett a sátorba. Férje díszes sisakját letette az asztalra. Percekig keresgélte a kesztyűjét, mire megtalálta. A sólyom már idegesen verdeste szárnyait, mire Susan kioldotta lábát a láncból, és kesztyűs karjára ültette.
A sátor előtt még egy búcsúcsókot adott feje búbjára, majd férje után engedte.