Sorskatona-1

Határon innen

A riadó

– Első húsznak riadó! Első húsznak riadó! – szólt a körlet belső rádiója, az Orifon.
Ádám László tizedes gépiesen ugrott ki az ágyából. Félálomban kapta magára az előre odakészített, menetkészre preparált egyenruhát. "Öreg járőr" volt már. Ezt a trükköt mindenkinek az első napokban meg kellett tanulnia, különben lehetetlen lett volna, hogy három perc alatt fenn üljön az IFA-n. Ráadásul fegyverrel és lőszerrel együtt. Ennyi idő az előírt követelmény. A preparált ruhának egyszerű volt a titka. Takarodó előtt a teljes felső ruházatot egyben hagyva kellett kibújni belőle. Ugyanígy kellett eljárni az alsó ruházattal is. Ebben az állapotban összehajtva került a legénységi ülőkére az ágy mellé. Riadó alkalmával csak két mozdulat, és máris teljes ruházatban lehetett igyekezni a fegyverszobába, utána pedig fel a teherautóra.

Ahogy felkapta a ruháit, megint eszébe jutott, milyen hamar hozzá lehet szokni a belső rádió hangjához. Ha például nem az ő riadója szólna nyugodtan aludna tovább. Előző este mindenki megnézte, melyik csoportba van beosztva. A táblán háromszor húsz darab szám szerepel, ami mindennap változott. Egy kívülálló semmit sem tudna belőle megállapítani, de a század sorkatonái hamar megtanulták. És nem csak a saját számukat kötötték össze a nevükkel, hanem képesek voltak fejben tartani a barátokét, sőt! A nem kívánatos katonatársakét is. Itt mindenkinek saját száma volt. Szó szerint, álmukban is tudták. Egy sem ébredt fel a második, de még a harmadik húsz, beosztott katona közül sem. Mind nyugodtan aludt tovább, holott az Orifon minden körletben bemondta a riadót. A számokat csak az írott formákhoz használták. Vezénylések, szolgálati beosztások, parancskihirdetések papíron rögzített változataiban. Egyéb esetekben mindenkinek megmaradt a neve a rendfokozattal együtt. Így nem vált személytelenné a század. Műszaki alakulat. Nappal a határ védelmére épített katonai eszközöket javították, bővítették. Éjjel pedig szorosan kapcsolódtak a környező őrsök határőrizeti feladataihoz. Pihenni mindenki akkor és ott tudott, ahol, és amikor sikerült időt lopnia. Ádám képessége ebben elérte a tökéletes fokozatot. Aludt, amikor befejezte az étkezést, de a többiek még ettek. Aludt, amikor állva hallgatta a napi parancsokat. Aludt, amikor a tévészobában a kötelező híradót nézték. Egyszóval, képes volt minden percet kihasználni. Ugyanakkor éber volt, ha a feladat ezt megkívánta.

A körlet gyenge kékes fényénél halk neszezéssel öltöztek a riadóra beosztott katonák. Ádám utolsónak lépett ki az ajtón. Gépies mozdulattal kapcsolta le a riadólámpát. A szoba sötétbe borult és ő behúzta maga után az ajtót. Nagy léptekkel sietett a fegyverszobába, hogy magához vegye a géppisztolyt a tárakkal és tártáskával együtt. Minden katonának saját fegyvere volt, amiért felelősséggel tartozott. Soha senki nem vétette el, nem vette magához tévedésből a másikét, pedig a fegyvereknek is csak számaik voltak. Névvel egyik sem volt ellátva. Gyorsan haladtak félkörben mozogva a polcok előtt, így senki nem volt útban senkinek. A mozgás megkavarta a fegyverszoba levegőjét. A katonákkal együtt átható olajszag áramlott ki a folyosóra. Ádám egy pillanatra összenézett az alegység ügyeletessel, aki ott állt a nyitott rácsos ajtó mellett. Halványan összemosolyogtak. A barátság itt a századnál is sokat jelentett. Ádám tovább sietett a folyosón, ki a teherautóhoz, miközben felidézte, kit osztottak be vele párban ma éjszakára. Délután, amikor megérkeztek a terepről, megnézte a vezénylést. Kárász tizedest kapta járőrtársnak. Nem örült neki. Egy ugrással vette lefelé a néhány fokból álló lépcsőt, és már mászott is fel az IFA-ra. Fenn a teherautó platóján egymás mellé ült a két tizedes. Közben megjelent a parancsnok feje, ahogy a földön állva belebámult a ponyva alatti sötétbe. Számok hangzottak el gyors egymásutánban. Megvolt a húsz ember. Senki nem hiányzott. Az IFA már indult is velük a célszektor felé. Ebből holnap parancskihirdetéskor dicséret lesz – gondolta Ádám – Két perc alatt sikerült menetkészen elindulni.

Ádám tizedes elgondolkodott ma estére beosztott járőrtársán, miközben becsatolta a derékszíját és gombolta a zubbonyát. A többieket is lefoglalta ez a tevékenység. Az „öregesen preparált” ruházaton kívül ez volt a gyorsaság másik titka. Az öltözködést mindig itt fejezték be. Ádámban és a másik tizedesben sok volt a hasonló vonás. Sorkatonai szolgálatuk vége felé jártak. Csak ők ketten voltak, akik nem léptek egyet sem felfelé a ranglétrán alapkiképzésük óta. Tizedesként kerültek a századhoz, s arra sem volt sok esélyük, hogy majd leszereléskor legalább egy fokozattal feljebb lépjenek. Egyiküket sem szerették túlságosan a tisztek. A különbség mégis az volt kettejük között, hogy Kárász tizedest a társai sem szerették. Előfordult, hogy kisebb verekedést provokált és élvezettel büntette a "kopaszokat". Feletteseit olykor kinevette. Néha szemtől szembe is megtette ezt velük. Fogdával, büntetéssel hiába fenyegették, hiszen megjárta már a "futkosót". Rejtély, hogy mégis miként lehetett itt. A műszaki századhoz csupa megbízható katonát szoktak beosztani. Közel van Ausztria. Határzárás alkalmával pedig eléggé egyszerű volna átsétálni a szomszédokhoz.
Ádámmal mindenki jó viszonyban volt. Kárász tizedes viszont kissé őrült, és embergyűlölő. Féltek is tőle sokan a századnál. Ádám viszont vigyázott arra, hogy a beosztottjainak ne legyen túl nehéz ez az időszak. Kiállt a szakaszáért. Rangjára nézve nem vezethetett volna egy egész szakaszt, de itt kevesen jutottak el az őrmesteri fokozatig. Katonáiért sokszor a fenyítéseket is vállalta, ha olyan parancsokról volt szó, amiben nem látott túl sok értelmet. Például utálta az alaki gyakorlatokat. Ki nem állhatta az "egy-kettő-jobbra át-balra át" programot. Úgy gondolta, nem kell az egy olyan határőrnek, aki nappal műszaki munkát végez, éjjel pedig riadókészültséget lát el. Persze, szerinte is kell a fegyelem a katonáknak, de ő így is rendet tudott tartani. Hallgattak rá. Kiváló katona volt, sok cím tulajdonosa, de egy kissé önfejű. Éppen ezért ritkán engedték haza. Ő ezt nem nagyon bánta. Nem volt kihez hazamennie, mivel nem csak a nagyszülei, de a szülei sem éltek már.

Ádám egykedvűen bámult kifelé a ponyva alól. Néha visszafordulva a többiek arcát nézte, ahogy ott zötykölődtek a plató lehajtható deszkáin. Rohant velük a jármű. Néhány nagyobb bukkanónál szinte érintették a fejükkel a ponyvát, akkorát huppantak. Egy éles kanyar után erős fékezés, amitől mindenki nekidőlt a mellette ülőnek. Nem morgott senki. Megszokták már az ilyesmit. A teherautó megállt annál a pontnál, ahol az első párosnak kellett leugrani a járműről. Ádám tizedes azonnal ugrott. Szeretett első lenni, mert így megúszta a további kapaszkodást, zötykölődést a rossz terepen. Igaz, így viszont, ha vége volt az eseménynek, őket fogják utoljára felszedni. Hideg téli éjszakákon ez nem valami előnyös dolog. Itt az Alpok alatt néha előfordult a mínusz huszonöt-harminc fok. Most azonban túl voltak már a téli időjáráson.
– Gyere vadember! – vakkantott oda társának, miközben szinte lerepült a járműről. Még a levegőben kivette az egyik tárat a táskából, és a földet érés pillanatában betette a géppisztolyba. A tár a helyén, és a cipője talpa a földön egyszerre csattantak. A teherautón maradó tizennyolc járőr odaütögette a talpát a plató deszkáihoz, jelezvén a vezetőnek, hogy a járőrök leugrottak. Az IFA nagy lendülettel azonnal tovább indult, hogy távolabb másik párost tegyenek le. Ádám kibiztosította, és csőre töltötte a géppisztolyát, holott ez tilos volt.
– Ne vegyél elő tárat! – kiáltott rá Ádám a másik tizedesre – Ha bemered tenni a géppisztolyba, keresztül lőlek!
– Mi ütött beléd? – lépett egyet közelebb Kárász tizedes.
– Ne gyere közelebb! Tarts legalább öt lépés távolságot tőlem! – mondta Ádám tizedes, és eszébe sem volt elárulni, hogy nem akar kockáztatni semmit. Az utóbbi hónapban túl sokszor hallotta, amikor Kárász tizedes a kantinban tele szájjal arról beszélt, meg fog dobbantani egy alkalmas pillanatban. A kerületben amúgy is volt már egy-két eset, amikor egy határőr, leütve a társát, átsétált nyugatra. Erről az emberről pedig, Ádám szerint, bármi elképzelhető volt. Már ide a századhoz is büntetésből helyezték, miután fogdában lehúzott pár hetet valami verekedési ügy miatt. Kárász egy darabig mereven bámult Ádámra. Latolgatta, vajon tényleg lőne-e, ha közelebb lépne? A két szempár összekapaszkodott és Kárász életében először érzett némi félelmet. Hideg, kemény tekintettel találkozott. Eddig fogalma sem volt arról, milyen ember Ádám tizedes. Azt gondolta, mivel sokan szeretik, valami puhány parancsnok lehet csupán. Sosem nézte még meg olyan alaposan katonatársait. Most azonban lassan végig nézett Ádámon. Katonaruhában olyan egyforma mindenki, de most mást látott Kárász tizedes. Egy magas, kisportolt testalkatú, barna hajú fiút látott maga előtt, akinek zöldes-barna szeméből ijesztő villámok szóródnak felé.
– Akkor őrködj egyedül! – szólt egy kis idő után, és kényelmesen elnyúlt az út melletti fűben. Pár perc múlva már horkolt.

Ádám László nem dőlt be neki. Elhelyezkedett egy bokor közelében. Úgy álcázta magát, hogy rálásson a területre és a társára is, de őt ne lehessen látni. Igazából nagyon szerette a riadókat, mert ilyenkor el tudott merülni a gondolataiban. Nap közben ez szinte lehetetlen volt. A tisztek ügyeltek arra, hogy minden percük be legyen osztva. Azért ilyenkor sem ismerte az unalmat. Az éjszakázásokat pedig jól bírta alvás nélkül. Volt hozzá tehetsége, hogy nap közben bepótolja, amikor csak alkalma nyílt rá. Belebámult az előtte elterülő táj sötétjébe, s megnyugodva lazította el az izmait. Emlékeiből felidézte azt a nyarat. Élete egyik legemlékezetesebb időszakát.
– Kétélű nyár… – suttogta maga elé.