Sorskatona-12

Határon túl

Hibák halmozása

Az alvilágban futótűzként terjedt el a Rém halálának híre. Suttogták, hogy túl hamar jutott fel a csúcsra, ezért tették el láb alól. Utolsó mérkőzése előtt valószínűleg felkeresték az öltözőjében, és egy tűzoltó palackkal agyon verték. Nagyon haragudhattak rá, mert szinte a felismerhetetlenségig összeverték az arcát. „Minden csoda három napig tart”, mondja a közmondás. Mivel nem nagyon ismerték, úgy merült el személye a feledésbe, ahogy jött. Hirtelen, nyomtalanul. Senki nem kereste.

A hajó tempósan haladt az éjszakában. Csendes volt a fedélzet. A legtöbb utas már mélyen aludt. Ádám a korlátra könyökölve a vízbe bámult. Félúton volt Dél-Amerika felé. Kísértést érzett, hogy Vilhelm pisztolyát a vízbe dobja. Utálta a fegyvereket, de tudta, hogy a szervezet nagyon szigorú. Számon kérnék rajta. Elmerengett a tervén. Eddig minden ügynök, kivétel nélkül, mint tag, megpróbált beépülni a szervezetbe. Bizonyára menet közben valamilyen okból megbuktak. Ádám azonban nem ezt a módját választotta feladata végrehajtásához. Már meglévő személy bőrébe bújva biztosan kisebb lesz a lebukás veszélye. Milyen jó, hogy Vilhelmet ritkán látta a vezetőség. Aki látta is, régen nem találkozott vele. A hasonlóság elég lesz majd. Ebben nagyon bízott. Úgy tudták, fontos híreket fog hozni a vasfüggöny keleti oldaláról, ezért az összes vezető jelen lesz majd a nagy estélyen.

Ádám László százados feladata két részből állt. A lehető legnagyobb kárt okozni a szervezetnek a tagok likvidálásával, és megszerezni a listát a háború alatt szerzett műkincsek rejtekhelyéről. Bele sem gondolt igazán, lehet, hogy olyan személyeket is élőben fog látni, akikről kisiskolás korában történelemből tanult. Háborús bűnösök a világ elől elbújva, elmenekülve. Mivel sem a kiadatásuk, sem bíróság elé idézésük nem járt soha sikerrel, Ádámra várt a feladat, hogy … akár vérfürdő árán is. Neki viszont ennél sokkal jobb tervei voltak. Élve akart hazajutni onnan, és azt csak ésszel lehet elérni, gyilkolászással nem. Sokan belehaltak az akcióba, mielőtt még közel juthattak volna bárkihez. Nem egy ügynökről tudott, aki már a startnál, Európában belebukott. Ilyen messzire, mint ő, eddig csak egy lengyel és egy orosz ügynöknek sikerült eljutnia. A kikötőbe viszont már nélkülük futott be a hajó. Ádám mégis biztonságban érezte magát, de azért óvatos volt. Visszagondolt, mennyit várt, mire észrevette, hogy ki az a személy, aki a legtöbb viadalt megtekintette. Ki lehet az, aki begyűjti az új tagokat, bővítve a hálózatot. Talán a tizedik mérkőzés környékén sikerült kifigyelnie Vilhelmet. A későbbiek igazolták, hogy valóban eltalálta a megfelelő személyt.

– Szép esténk van! – szólalt meg mellette németül egy férfi.
– Hogy mondja? – egyenesedett fel Ádám a korlát mellől.
– Nem ismer meg, ugye? Százados.
Ádám jobban megnézte a férfit, de hiába kutatott az emlékeiben, pedig nagyon jó arcmemóriával rendelkezett.
– Ha segítene kicsit – mondta lassan, és kezdte kellemetlenül érezni magát.
– Egy nemzetközi konferencián találkoztunk. A keleti blokk rendezte a háborús bűnösökkel kapcsolatos kérdéskörben. Csak néhány válogatott riporter juthatott be az önök társaságába. Lehet, azért nem is emlékszik rám, mert ön zárkózott ember. Hamar otthagyott bennünket, de én megjegyeztem, már csak azért is, mert Magyarország igen kis létszámmal képviseltette magát. És, mert ritka ilyen fiatalon ez a magas rang.

Ádámnak eszébe jutott azonnal az egész este. Rögtön be is azonosította az előtte álló férfit. Ez az ember itt egy nagyon rámenős cseh riporter.
– Akkor miért németül szólított meg? – nézett rá Ádám.
– Nyitva tartom a szemem – mosolyodott el a másik.
– Mi járatban van erre felé? – kérdezte most már a helyzethez képest szinte érdektelen hangon.
– Szimatot kaptam, és az ön jelenléte igazolja a feltevésemet. Tulajdonképpen félig üdülni indultam, de igazából, végre meg lesz életem legjobb riportsorozata. Ha segít, akkor még biztosabb lesz a siker.
– Nem tudom, mire gondol?
– Ugyan, ugyan! Háborús bűnösök? Neonáci szervezet? Nem mond ez önnek semmit? Ne nézzen gyereknek! Már régóta szorul a hurok körülöttük. Egyre biztosabbak azok a feltételezések, hogy a dél-amerikai országok valamelyikében találtak új otthonra.
– Ha gondolja, beszélgethetünk erről a kabinjában. Itt nem túl biztonságos.
– Rendben! – nevetett a férfi – Szereti a vodkát?

A fedélzeten szép lassan elsétáltak a kabinok felé. Nem vette észre egyikük sem azt a sötét árnyat mögöttük, amelyik egy darabon elkísérte őket. Az árny kissé tanácstalan lett, mert neki a cseh firkász volt a célpontja. Nem tudta ki az a német férfi, aki bekerült a látóterébe. Mert abban nagyon biztos volt, hogy német az illető. A kiejtése, öltözködése erről árulkodott. Látta, ahogy mind a ketten beléptek a kabinba. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, elővette kézifegyverét. Ott a sötét folyosón feltekerte gyorsan a hangtompítót, és határozott léptekkel elindult ő is a kabin felé.

Ádám a holttest fölé hajolva kutatta át a cseh riporter zsebeit. Éppen eltette a sajtóigazolványt, amikor nyílt a kabinajtó. Egy ismeretlen ember állt a bejáratnál. A pisztoly csöve egyenesen rászegeződött. A férfi tekintete sebesen körbejárt. Amint felmérte a helyzetet, kezében a fegyverrel, gyorsan beljebb lépett. Ádám éppen azon gondolkodott, mit tegyen, amikor a másik, leeresztve a pisztolyt, megszólalt.
– Majd én elrendezem! Ha már elvégezte helyettem ezt a munkát! – mosolygott Ádámra.
– Azt hiszem, ketten könnyebben beetethetünk. Magam is szenvedélyes horgász vagyok! – válaszolta Ádám. Ezután mindketten felnevettek, azzal a jól ismert harsány, németekre jellemző nevetéssel.

Ádám idegesen dohányzott, ismét a korlátra támaszkodva. A másik azonban mit sem látott ebből a lelkiállapotból. Mindketten a vizet nézték, ahol az imént még egy holttest úszott. – Szegény fickó! – gondolta Ádám. Nem volt más választása. Hatalmas munkát, előkészítést döntött volna romba, ha élve marad ez az ember. A legkisebb hibát sem engedhette meg. Azzal nyugtatta magát, hogy a nemzetközi érdekek néha áldozatokat követelnek, és ez a helyzet még jól is jött Ádámnak. Most már tudta, hogy a hajón van egy embere a szervezetnek. Valószínű, hogy jól informálják, és ő a takarító személyzet. A lengyel és orosz ügynököt is ennek a gyilkosnak a számlájára lehet írni.

– A nagy összejövetelre igyekszik? – kérdezte a férfi.
– Én hozom a híreket! – jegyezte meg halkan Ádám.
– Vilhelm? A fenébe is! Megváltoztál kicsit! – váltott át tegezésre a német.
– Régen láttuk egymást.
– Ez igaz. Meg kell ünnepelni a viszontlátást! Kerítek gyorsan valami rendes italt, addig el ne mozdulj innen! – azzal eltűnt a sötétben.

Ádám lassan megnyugodott, hiszen valószínű, hogy ez az ember személyesen ismerte a néhai Vilhelmet, és még ő sem vette észre a cserét. Bizonyára évek óta nem találkoztak. A másik kisvártatva megjelent, kezében két nagy korsóval.

– Sajnos, nem találtam semmi más ihatót! – nyújtotta át az egyik sört, miközben a keze koccintásra lendült. Ádám későn kapcsolt, mit is akar a férfi, hiszen magyar ember sörrel nem koccint. A férfi először megdermedt, majd eldobta a kezében lévő korsót, és belső zsebe felé kapott, de Ádám kése gyorsabb volt. Láthatatlan sebességgel rántotta elő hátulról, ahol a tok a derekához volt erősítve. Az ívelt mozdulat a másik szíve tájékánál fejeződött be. Még ugyanazzal a lendülettel át is taszította a korlát felett a férfit. A német teste követte a korsója útját a vízbe. Ádám tekintete átsiklott a víz felületéről a korsót tartó kezére. Alig löttyent ki belőle valami. Gyorsan, egy hajtásra kiitta, de érezte, valami erősebbet kíván most. Elindult a bár irányába. Abban bízott, hogy egy ilyen hajón az talán sosem zár be.