Sorskatona-2

Határon innen

Kétélű nyár

Ádám László elhelyezkedett egy bokor közelében. Úgy álcázta magát, hogy rálásson a területre és a társára is, de őt ne lehessen látni. Igazából nagyon szerette a riadókat, mert ilyenkor el tudott merülni a gondolataiban. Nap közben ez szinte lehetetlen volt. A tisztek ügyeltek arra, hogy minden percük be legyen osztva. Azért ilyenkor sem ismerte az unalmat. Az éjszakázásokat pedig jól bírta alvás nélkül. Volt hozzá tehetsége, hogy nap közben bepótolja, amikor csak alkalma nyílt rá. Belebámult az előtte elterülő táj sötétjébe, s megnyugodva lazította el az izmait. Emlékeiből felidézte azt a nyarat. Élete egyik legemlékezetesebb időszakát.
– Kétélű nyár … – suttogta maga elé.

– Mit képzelsz kisfiam? Mi az, hogy te nem akarsz velünk jönni, üdülni? Tavaly óta készülünk rá! Mit gondolsz, hányan szeretnének a nyáron Franciaországban üdülni? Van fogalmad arról, mennyien nem kapnak engedélyt arra, hogy külföldre utazzanak?
Ádám Laci csak állt az anyja előtt. Nem szólt semmit. Lehajtotta a fejét. Hogyan magyarázza meg az édesanyjának, hogy mekkora nagy a szerelem? Három éve járnak Zsuzsival. Idén először üdülhetnének együtt. Úgy néz ki, meg kell mondania az igazat. Nem lesz elég ok az anyja előtt, hogy nem akar menni. Az sem lenne jó kifogás, hogy fél a repülőgéptől, mert ez nem igaz. Nem tudná eléggé meggyőzően előadni. Ha másra nem, erre jó lett volna az a színjátszó kör. El kellett volna fogadnia a tanárnő javaslatát és szerepeket vállalni. Akkor most könnyebben menne az alakoskodás. Sóhajtott egyet, hogy belefogjon a magyarázatba.
– Anyu! Elterveztük a Zsuzsival az idén …
– Ahá! Szóval, az a kis fruska van benne a dologban! Gondolhattam volna!
– Szeretnénk idén együtt nyaralni.
– Arra nem gondoltál, hogy miből? Nem tudok itthon hagyni egy fillért sem, mert nem így terveztük apáddal. Négy személyre fizettük be az utat, és költőpénz is kell.
– Addig még van egy hónapom. Mire indultok, megkeresem rá a pénzt magamnak.
– Fiam! Diákmunkáért nem fizetnek túl sokat.
– Ahová megyek, ott megfizetik majd.
– Miért? Mit fogsz csinálni?
– Már beadtam a Postához az iskolalátogatási papírt. Távirat kézbesítő leszek.
– Ugyan már! Nem keresnek azok olyan sok pénzt! Ha így volna, akkor mindenki az lenne!
– Anyu! Én elvállaltam, hogy délelőtt tíztől, délután hatig fogom a táviratokat hordani. Úgy sokkal többet fizetnek. Plusz borravaló.
– Nahát! De akkor oda lesz az egész napod!
– Kész vagyok ekkora áldozatot hozni, csak azért, hogy Zsuzsival lehessek végre egy teljes hétig – szólt szenvedélyesen a fiú.
– Nos! Ha te ennyire … – nézett mosolyogva az asszony, cseperedő fiára – akkor mi is hozhatunk némi áldozatot – sóhajtott az anya, miközben előbbi haragja már elpárolgott – Azt hiszem, menthető a helyzet. Majd elvisszük Pétert, az unokatestvéredet. Úgyis egyke. Örülni fog az élménynek, és az öcséddel is jól kijön. Jobban, mint te – lökte meg könyökével a fiát, és most ismét érezte, ez a fiú bizony nem gyerek már.
– Köszönöm anyu! Holnap már mennem is kell a Postára dolgozni.
– Máris?
– Az első nap csak amolyan betanulás lesz. Mitholhogyan műszak. Tudod.
– Jut eszembe! Amíg mi távol leszünk, mit fogsz enni?
– Na de anyu! Hiszen vásárolni, és főzni is tudok.
– Ez igaz! Nincs több ellenérvem – sóhajtotta az anya – Este megbeszélem apáddal a dolgot, utána felhívjuk telefonon Petiéket.

Ádám Laci az irodában boldogan vette át a borítékot az igazgatóhelyettes kezéből. Furcsállotta, hogy nem a személyzetis, vagy a pénztáros fizeti ki, de boldog volt.
– Fiatalember! – kezdte a férfi. – A beosztottaimtól hallottam, milyen rendes, becsületes munkát végzett.
– Köszönöm!
– Nem tudom, milyen szakmát tanul, de ha befejezte az iskolát, szívesen látnám itt a Posta alkalmazottjaként.
– Asztalos tanuló vagyok. Nem tudom, elfogadjam-e az ajánlatot, mert tetszik, amit tanulok.
– Értem. Láttam az adatait, mely szerint még két éve van hátra. Az elég idő arra, hogy gondolkodjon.
– Igen. Ha nem bánja, akkor jövő nyáron is eljönnék egy hónapra dolgozni ide.
– Semmi akadálya! Akkor a viszont látásra!
– Viszontlátásra!

Három-ezerháromszázhuszonöt forint. Nagyon örült ennek az összegnek. Ebből egy hétig királyként élhetnek majd Zsuzsival. Az apja sem keres sokkal többet egy hónapban. Na persze, a pótlékok miatt lett ilyen szép az összeg. Otthon az anyjának nem merte bevallani, csak az összeg felét. Annyira elképzelte, mi mindent fog kezdeni a pénzzel, s félt, esetleg nem maradhat mind nála. Este nagy buzgalommal segített a szüleinek csomagolni. Az esze azonban már máshol járt. Többször is elvétette, melyik ruhadarabot, hová kell tennie. A szülők néha összemosolyogtak a háta mögött.
Reggel ő volt az első, aki felébredt. Mire a család többi tagja előkerült, ő már megterített a reggelihez. Öltözködés, készülődés közben megérkezett Péter is, az unokaöcs. Ádám Laci kikísérte a családját a vasútállomásra a pesti vonathoz. Amíg sétáltak, időnként megtapogatta a zsebét, ahol az összes pénzt tartotta. Amikor a vonat elhagyta az állomást, nem ment haza, hiszen már előre lelevelezték a lánnyal, hogy itt fogja várni. Tudta, hogy az ellenkező irányból egy óra múlva megérkezik Zsuzsi. Kiült a vasúti resti kerthelyiségébe. Élvezettel hozatott ki a pincérrel többször is egy pohár Coca-Colát. „Úgy érzem magam, mint egy úr” – gondolta magában mosolyogva. Jól el volt az utasellátó teraszán az üdítőkkel és az induló-érkező vonatok látványával. Órákig el tudta nézegetni a mozdonyokat. Valami különleges, nagy állatoknak képzelte el őket. A nyüzsgés is roppantul érdekelte. Nagyon lassan telt el ez az idő, de nem bánta, mert sosem unatkozott. Egyszer csak megérkezett a két kocsiból álló vidéki kis szerelvény, és végre boldogan ölelhették, csókolhatták meg egymást. Kézen fogva indultak el az állomás melletti úton.

– Akkor tényleg nálad fogunk lakni egy egész hétig? – kérdezte a lány.
– Jó lesz, ugye? – nézett rá a fiú.
– Igen. Ma mit fogunk csinálni?
– Először, bemegyünk ide szembe a vasúti étterembe, és választunk valamit ebédre.
– Ne bolondozz! Annyi pénzed van?
– Ez a tervemnek csak az egyik része. Utána a piacon keresztül megyünk haza. Vásárolunk otthonra ezt-azt.
Felszabadult nevetéssel eredtek futásnak.

Mielőtt végleg hazaindultak volna a piacról, vettek egy nagy görögdinnyét is. Hazaérve a konyhaasztalon szépen kettévágták a dinnyét. Hatalmas két fél darab lett belőle. Egyetlen tálcára sem fért rá. Összenéztek, hogy most mi legyen? Nem akarták, hogy minden ragadjon a gyümölcs levétől. Jobb ötlet híján levetkőztek meztelenre. Egyik kezükben a kanállal, másik kezükben a dinnyével beleültek az üres fürdőkádba. A magokat nevetgélve egymásra köpködték. A fiú egy kis idő után abbahagyta a nevetést. Lassan simító mozdulattal lesöpört a lány válláról egy dinnyemagot. Majd még egyet. Keze feljebb csúszott és megsimította a lány arcát is. Tétova mozdulattal indult el a keze ismét a váll irányába. Mutatóujja körbejárta a lány mellbimbóját, épphogy érintve azt. A lány csak nézett a fiú szemébe. Nevetése mosollyá szelídült. Kezével megcirógatta a fiú arcát. Ajkuk lassan közeledett egymáshoz. A dinnye után finomabb csemegét kerestek és találtak. Egymásban. A kanalak koppanva hullottak a kád aljára.

Később csak le kellett zuhanyozniuk, és kész. Semmi más nem lett ragacsos a dinnyelétől, csak a fürdőkád. A víz azt egyszerűen lemosta. Az ötlet bevált. A dinnyehéjat ügyesen egy zacskóba emelték a kádból. Ádám Laci boldogan, jóllakottan szaladt ki vele a szemetes konténerhez.
Visszaérve a lakásba már most, az első nap úgy érezte, élete legszebb nyara ez. Egész nap sokat nevettek. A gondolat, hogy bármikor bármit megvehetnek, amit csak megkívánnak, felszabadulttá tette őket. Éppen ezért késő délután elrohantak a közeli boltba. Szinte megrohamozták a polcokat. És a fiú boldogan szórta a lányra a nehezen megkeresett pénzt.

Kényelmesen vacsoráztak a tévé előtt. Egy izgalmas kalandfilmet néztek éppen, amikor megszólalt a bejárati csengő. Megálltak az evéssel és lassan egymás felé fordulva összenéztek.
– Nem szóltam senkinek sem, hogy én itthon maradok! – nézett a lány szemébe ijedten a fiú – A rokonok meg úgy tudják, hogy mindenki elutazott.
– Akkor nézd meg, ki lehet az. – suttogta halkan Zsuzsi.
– Megyek már! – kiáltotta Ádám Laci, mert közben még egyszer megszólalt a csengő.
Kitárta az ajtót, és meglepődve látta, hogy Péter szülei állnak az ajtóban. Az asszony erősen vörös, kisírt szemeit nézte, miközben lassan felkúszott egy borzoló érzés a gerincén. A férfi zavartan, összefüggéstelenül szólalt meg.
– Többször hívtalak telefonon … nem vetted fel … délután … az Alpok felett légörvény … szegény Peti fiam a szikláknak … és a szüleid … nincs repülőgép … nincs semmi … semmi.

Zajok zavarták meg Ádám tizedes gondolatait. Először úgy hallotta, mintha valaki futna a jobbra elterülő mezőn. Tapasztalt határőr lévén, nem a zaj forrása felé nézett, hanem közvetlenül mellé. Úgy sokkal jobban látható a sötétben minden mozgás. Egy őznek a körvonalait vélte felfedezni, de lehetett akár egy ember alakja is, aki négykézláb áll. Ádám feszülten figyelt. Igyekezett most már folyamatosan a mozgás mellé nézni. Ekkor egészen biztos lett benne, hogy egy ember az, aki négykézláb igyekszik a bozótos felé. Látta ezt a mozdulatokból. Nem volt nagyon messze. Ha vár még egy kicsit, akár el is kaphatja, mert itt a bokor tövében észrevétlen tudott maradni. A társa horkolása azonban hangos volt. Az alak is hallhatta. Látszott, hogy igyekszik kikerülni a fekve alvó határőrt. Szerencse, hogy Ádám nem maradt a közelében. Ekkor az alak a közeli bozótos ágai között szép lassan elmerült. Csend lett. Idegesítően teltek a percek, de semmi nem történt. Ádám tizedes ismerte ezeket a bokrokat és tudta, ha az alak folytatja az útirányt, amit megkezdett, akkor mellette fog kibújni a bokor másik felén. Várta hát, és fülelt. Azonban a csend továbbra is ott ült mellette. Azután váratlanul egészen közelről erős neszezés hallatszott.
– Mi az? – ült fel hirtelen Kárász tizedes az út melletti fekvőhelyéről, de abban a pillanatban megjelent mellette egy sötét árny. Lesújtott a tizedes fejére, aki nyögve azonnal elterült. Ádám tizedes ezt a pillanatot érezte megfelelőnek. Előugrott a rejtekéből és hátulról az alakra szegezve a géppisztolyt rárivallt.
– Állj, vagy lövök! Feküdj hasra, és a kezed tedd hátra! Semmi hirtelen mozdulat … öregem.