Sorskatona-4

Határon innen

Verseny és kihívás

A verseny

Emlékeiből felderengett egy gyerekkori nap. Egy nagy esemény. Verseny, amiről akkor azt gondolta, sorsdöntő lehet. Kitartó edzéssel készült rá. Sorsdöntő volt valóban, de nem úgy, ahogyan elképzelte…

– Akkor hát, a cukrászdában találkozunk. – szólt Ádámhoz az apja.
– Biztos, hogy nem jöttök ki a futóversenyre? – nézett rá reménykedve a gyerek.
– Tudod, hogy ilyenkor, vasárnap délelőtt szoktuk megünnepelni az öcséd szombat délutáni teljesítményét, amit a meccsen nyújtott. Különben pedig, nincs messze a stadion a cukitól. Hamar lezavarod azt a nyolcszáz métert. Mi majd ott várunk rád.
– Jó. Rendben. – hajtotta le a fejét Ádám, majd elindult a sportpálya irányába.
– Aztán csak ügyesen. – szólt utána az anyja.
– El ne ess! Bratyó! Mint legutóbb. – vihogott a testvére.
– Azon a versenyen a sarkamra léptek hátulról. Nem tehettem róla. – védekezett Ádám kevés meggyőződéssel.

Út közben eszébe jutott a múlt havi kispályás focimeccs az iskolakupán. A válogatottban ő is és az öccse is benne voltak, mert egyébként semmivel sem focizott rosszabbul, mint a testvére. Kinn volt a meccsen az egész család, még néhány unokatestvér, és nagybácsi, nagynéni is. Mindjárt a kezdő rúgás után megkapta a labdát és külső rüszttel úgy bevágta a jobb felső sarokba, hogy majd kiszakadt a háló. Az ellenfél ekkor újra kezdett középről. Ádám látta, kinek fogják legurítani a labdát, és a sípszóval együtt startolt. Sprintben el is csípte a passzot a srác elől, és teljesen egyedül ismét ott volt az ellenfél kapuja előtt. A kapus kétségbe esetten dobta el magát előtte, de ekkora bombát nem lehetett megfogni. Két gól fél percen belül, és mind a kettőt ő lőtte. Büszke volt. Azon a mérkőzésen nem is esett több gól. Az ellenfél annyira összetört, hogy nem tudták egyszer sem bevenni a hálójukat. Őt pedig annyira „fogták” ketten is, hogy több gólt rúgni nem volt esélye. Később a közeli presszóban az egész család mégis az öccse fantasztikus passzairól beszélt. Áradoztak a kitűnő játékáról. Ádámról szó sem esett. Róla, aki a két góllal biztosította a győzelmet. Ez a délután hetekre elvette a kedvét attól, hogy kergesse a bogyót, sőt! Máshoz sem volt ezalatt az idő alatt kedve. Az egyetlen, ami túllendítette ezen az állapoton, hogy napokat töltött el a könyvtárban. Hétköznap az iskola után végig. Hétvégén pedig nyitástól zárásig. A mai hangulata sem volt a legfényesebb. Azt hitte, legalább most eljönnek a szülei megnézni, hiszen ez a mai már a döntő lesz. Na, persze! Ez nem focimeccs, csak egy futóverseny. Ezek a gondolatok nem kimondottan jók egy verseny előtt. Főleg, hogy nagyon készült, edzett erre. Közben lassan odaért a pályához.

Már néhány gyerek ott tolongott a benevezés asztalánál.
– Gyerekek. – szólt az egyik szervező. – Két korcsoport van, de mivel kevés a nevezés, egyszerre fogjuk indítani a mezőnyt. Beérkezéskor viszont külön lesztek elbírálva. Na, álljatok a vonalra!

Ádám csak kapkodta a fejét. Mi az, hogy egyszerre? Normális esetekben minden indulónak külön sávja van. Rossz érzés kerítette hatalmába. Miközben a startvonalra álltak, Ádám arra gondolt, mindez azért lehetséges, mert a szervezők hamar végezni akarnak. A vasárnap mindenkinek vasárnap. A rajtjelre megindultak. Ádám futás közben azonnal furakodni kezdett. Hamar sikerült bevágnia negyediknek, és az első kör után már a harmadik helyen futott. Látta, hogy az első helyen az egyik évfolyamtársa fut, de kettőjük között egy felső tagozatos liheg. Ha így marad minden, akkor másodiknak futhat be. Nem is tudta behozni őket már ebben a körben, de nem is erőltette a dolgot. Ismerte az évfolyamtársát. Tudta, hogy remek futó. A felsős nem érdekelte, hiszen az külön lesz értékelve tőlük. A helyét stabilan tartotta. Így is futottak be. A két kör kellően kifárasztotta. Azért szakítottak arra egy kis levegőt, hogy hárman röviden gratuláljanak egymásnak. A negyedik fiú jóval később ért csak be. Őt várták, hogy meglegyen a három helyezett. Elindultak az asztal felé, de nem értették, mit akar közöttük a felsős srác. Ő miért jön az asztalhoz velük.
– Várd meg a te korcsoportod helyezettjeit. – szólt rá Ádám.
– Ne dumálj kis haver. Bevetted a mesét, mi? – válaszolta a srác.
– De a szervező azt mondta …
– Ugyan már! Évek óta így megy ez.
Közben odaértek az asztalhoz, ahol induláskor a nevezéseket leadták.
– Mi van? Nem tudtok számolni? – nézett rájuk a másik szervező az asztal mögül. – A dobogón csak három hely van! – kiabált velük.
– De, hát ő felsős! – mutattak mind egyszerre a nagyfiúra.
– Ne vitatkozzatok! Arany, ezüst, bronz! Ez három. Kész!
A negyediknek befutó srácot elzavarta onnan. Azután papírdobozban kotorászva elővett egy marék, mindenféle érmet.
– Ez nem jó, mert ez birkózós. Ez meg bunyós. – nézegette őket hangosan.
A fiúk csalódottan összenéztek. Aztán a férfi találomra átadott mindhárom srácnak egy-egy érmet. Szerencsére, legalább a színük rendben volt. Miután a fiúk nem mozdultak, elhessegette őket. Semmi gratuláció … Le voltak lombozódva.
– Lemérted az érmes srácok idejét? – kérdezte a „díjkiosztót” a társa.
– Elfelejtettem indítani a stoppert.
– Hülye! Pedig biztos, hogy jó eredmények voltak. Nagyon húzták egymást ezek hárman az élen. Hogyan fogunk így utánpótlást találni, te tökfej?

Ádám belépett a cukrászdába. Rögtön meglátta, hol ülnek a szülei, és arra vette az irányt. Az öccse éppen a mosdó felől jött vissza. Egyszerre értek az asztalhoz.
– Na! Hányadik lettél? – kérdezte gúnyosan az öccse.
– Nem első, de érmes. Második lettem.
– Mutasd!
– Itt van.
– Ez bronz, te ütődött! Az ezüst nem ilyen színű!
– Igen, de az úgy volt…
– Mesélj másnak, nagyképű. – vigyorodott el Ádám testvére, miközben leült az asztalhoz a süteményes tálca elé.

Több szó nem esett a versenyről. Ádám unottan turkálta a kókusz roládját a tányéron. Pedig ez volt a kedvence. Főleg a közepén, az a falatnyi darab. Az a legfinomabb része. Hirtelen ötlettől kapva, arra gondolt, megadja magának a kegyelemdöfést. Ki akarta próbálni, meddig bírja ezt az érzést. Vajon mennyit bír el a lélek? Arra is kíváncsi volt, milyen hatást vált ki a dolog az öccséből.
– Kéred? – kérdezte meg a testvérét, rámutatva a sütemény közepére.
Az szó, és köszönet nélkül eltüntette a szájában. Nem volt ideje megfigyelnie magát, mert ekkor a „negyedik” srác lépett be a szüleivel a cukiba. Megismerte őket, mert a pálya szélén ezt a férfit és nőt látta a fiúnak drukkolni. Egyébként is minden felnőttet megfigyelt, aki a pálya szélén állt. Irigyelte azokat a versenyzőket, akikre kíváncsiak voltak a szülei. Ádámnak jó memóriája volt. A család mindjárt a bejárat melletti asztalhoz ült le. Ők pedig már éppen készülődtek haza. Kifelé menet Ádám úgy irányította a lépteit, hogy utolsóként érjen az ajtóhoz. Ott azonban megtorpant, és megállt a srác előtt. Az felemelte a fejét. A tekintetük találkozott. Ádám kacsintott egyet a fiúra, majd szinte kiugrott az ajtón. Igyekezett, hogy utolérje a szüleit. Az utcán sétálva elképzelte, mire gondolhatott a srác, amikor meglátta, mit dobott bele az ölébe. Elégedetten mosolygott, mert tudta, az érem ott sokkal jobb helyen van.

Ádám László tizedes nyújtózott egyet az ágyon. „Az őrnagy biztosan nem erre a „kimagasló” sporteredményre gondolt.” – jutott eszébe, miközben kényelmes fekvőhelyzetet keresett. „És tulajdonképpen mit értett kiváló tanulmányi eredményen? – gondolta az ágyán fekve. „Ami érdekel, azt ma is könnyen megtanulom. Ami nem, az annak idején sem volt könnyű feladat. Gyerekfejjel sem ment jól a nemszeretem tantárgy.” Eszébe jutott ének-zene tanárnője. A drága Emi néni. Akkoriban a tanárnő nagyon utálhatta őt…

A kihívás

Az énektanárnő szigorúan nézett végig az osztályon a komolyzenénél is komolyabb arccal. Rámutatott Ádámra, aki szépen kilépett a padból és kötelességtudóan vette el a tanári asztalról a marék piros filckorongot. Odaballagott a posztóval bevont táblához és az üres kottasort bámulva várta a tanár utasításait.

Ők ketten már sokszor eljátszották ezt a koreográfiát, mióta a tanárnő rájött, ez a gyerek nem csak botfülű, de a zene alapjaival sincs tisztában. Ráadásul Ádám sokszor űzött gúnyt a komolyzenéből. Például a pad mellett mozgatta a kezét, mintha verklit tekerne, mikor egy-egy klasszikus lemezt hallgattatott az osztállyal. Máskor pedig félrefésült hajjal játszotta a zongoraművészt, bőszen ütögetve a padra firkált tintabillentyűket.

Teljesen mindegy volt, milyen hangot kért a tanárnő, a filckorong még csak véletlenül sem került a helyére. Az osztály minden egyes korong felragasztását nevetéssel nyugtázta. Később a koreográfiába új elemek is bekerültek. A tanárnő már meg sem nézte a táblát, úgy írta be az egyeseket. Jelen pillanatban a kilencediket. Áldozata pedig nem tiltakozott, tisztában volt nem tudásával, de egyre nehezebben viselte az osztály előtti megaláztatást.

Ádám aprólékosan pakolta be otthon iskolatáskájába a könyveket, füzeteket. A holnapi tanítási napra készült. Leckéi már rendben voltak, és csak a szüleit várta, akik még nem értek haza a bevásárlásból. Még egyszer megnézte az órarendet és szeme könnybe lábadt, amikor felfedezte, ének-zene is lesz holnap. Otthon, a kisszobája magányában újra élte az egész kínlódást, a tanárnő arckifejezését, az osztály röhögését, mindent. Szinte fojtogatta a sírás, mert biztos volt benne, hogy a tanárnő holnap sem fogja elmulasztani a lehetőséget. Döntött. Most másképp lesz. Mint egy kardot a hüvelyből, rántotta ki az ének-zene könyvet a táskából. Fellapozta a megfelelő oldalt, és a szobában fel-alá járkálva hangosan olvasta. Újra és újra.
– Cé, dé, é, ef, gé, á, há, cé. Cé az első pótvonalon. Cé, dé, é, ef, gé, á, há, cé. Cé az első pótvonalon. Cé, dé, é, ef, …

Nem vette észre, mikor a szülei megérkeztek. Amikor benyitottak a gyerekszobába, meglepődtek. Megálltak az ajtóban és nézték gyermeküket, ahogy az rótta a köröket a szobában, és csak mondta a skála hangjait. Összenéztek, majd óvatosan behúzták maguk után az ajtót.

Az énektanárnő kényelmesen elhelyezkedett a tanári asztal mögött. Rámutatott Ádámra, aki szépen kilépett a padból és kötelességtudóan vette el az asztalról a marék piros filckorongot. Minden úgy ment, ahogy szokott. A tanárnő kérte az első hangot. Ádám gyorsan kiszámolta hol kell lennie. Feltette a korongot. Az osztály nem nevetett. „Akkor jó helyen van.” – gondolta Ádám. A tanárnő oda sem nézve, unottan kérte a következő hangot. Gyors számolás, megint fenn van egy korong, az osztály még mindig csendben. „Ez az!”
Már a tizedik hangot kérte a tanárnő, amikor feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. Azután rájött, mi az. Az egész osztály némán figyelt. Mi lesz ebből ma? A tanárnő a fejét lassan áldozata felé fordította. Ádám lehajtott fejjel várta a következő feladatot. Emi néni ránézett a posztótáblára. Végig futott a piros hangjegyeken. Szinte mozgott a szája, mintha leénekelné magában a látottakat. Stimmelt mind. Nem szólt semmit. Merev arccal helyre intette a tanulóját. Kinyitotta a naplót és Ádám neve mellé, a kilenc egyeshez, tizedik érdemjegynek beírt egy ötöst…

Ádám tizedes elmosolyodott erre az emlékre. „Kétségtelen, hogy így is lehet tanulni, hiszen még ma is kívülről tudom ezt a kis mondókát. Cé, dé é, ef, gé, á, há, cé. Cé az első pótvonalon.”
Sóhajtott egyet, és hasra fordult. Ez a biztos jele volt fáradtságának, mert ebben a pózban szokott aludni a legtöbbször. „Tehát, holnap! Reggel megtudom, mi lesz az első dolgom. Vajon, milyen lesz az életem ezután? Képes leszek megoldani minden feladatot? Majd megmutatom! Bebizonyítom! Bebizonyítom? De kinek?”
Mire mindezt végig gondolta, elaludt az ágyában.