Sorskatona-7

Határon innen

Spontán égés

– Én csak azt szerettem volna, ha felkavarodik az állóvíz. Ha végre történik valami, ami segít a feladat megoldásában. Nem számítottam erre a végkifejletre.
– Akkor nincs okod panaszra. Felkavartad, történt valami, a feladatot pedig megoldottad. Ádám László őrmester.
– Tessék?
– Jól hallottad. Előléptetlek.
– Egy ember haláláért?
– Nem. Egy többszörös gyilkos rács mögé juttatásáért. Majd megszokod, hogy néha az akció, vétlenek halálával is jár. Pihend ki magad. Reggel ismét jelentkezz itt nálam eligazításra.

Reggel, öltözködés közben, Ádám egy mozdulattal letépte csontcsillagait a gyakorló zubbonyáról, és felfűzte a helyére az őrmesteri váll-lapokat. Azután eszébe jutott, hogy ez teljesen felesleges volt, hiszen nem is hordanak itt egyenruhát. Legalábbis, eddig még egyszer sem öltöztek be. A katonai ruhákat visszatette a szekrénybe. Kis csoport civil ruhások ők ebben a hatalmas épületben. Na, igen. Jól ki van ez találva. Maga az épület a határőrség díszszázadának laktanyája. Körletekkel, klubhelyiségekkel, hatalmas belső gyakorlótérrel, a pincében pedig lőtérrel. Az első napokban mindent megmutattak neki.
A pincében nagyon furcsán érezte magát, amikor ott jártak. Főleg a beszélgetés hatott érdekesen a hangelnyelő falak miatt. Minden olyan tompa volt odalenn. A furcsa igazából az volt neki, hogy nem érezte nyomasztónak, sőt! Mintha abban a tompaságban a saját tompasága oldódott volna fel. Figyelte magát már egy ideje. Érzéseket keresett, mert nem értette a saját reakcióit. Illetve éppen azt, hogy látszólag nem voltak érzelmes reakciói. Ha csapatban voltak együttműködött a többiekkel, még poénokat is elsütött olykor, de akkor érezte magát a legjobban, ha egyedül dolgozhatott. Ha magányba vonulhatott.

Indulás előtt a tekintete az éjjeli szekrény tetejére dobott csontcsillagokra tévedt. Belesöpörte mind a négyet a tenyerébe, majd nézegette egy darabig. Körülnézett apró szobájában, majd oldalt lépve kihúzta az íróasztala fiókját. Bedobta az üres rekeszbe mind.
– Viszlát tizedes! – mondta hangosan, és helyére tolta a fiókot.
Ismét körülnézett. „Semmi felesleges dolog nincs a szobámban.” – gondolta. Nincs? De igen. Maga az íróasztal is felesleges. Nem tartott benne semmit. Csak a lapjára volt odadobva egy könyv. Az, amelyiket éppen olvasta. A többi a polcon volt. Viszont olvasni az ágyban szokott. Általában életrajzi könyveket. Legjobban a színészekről, híres emberekről szólókat szerette. Vagy a nyomtatott formában megjelent interjúkat. Mintha tudatosan készült volna arra, hogy a lehető legtöbb embertípust megismerje. Néha krimit vagy sci-fit is a kezébe vett, de azokat csak felületesen futotta át. Nem kötötte le, pedig kikapcsolódásnak szánta. Képes egyáltalán arra? Tudna-e lazítani? Kérdezte magától időnként. Nem is kereste ezeket a lehetőségeket. Több munkát, szorosabb tempót, nagyobb foglalkoztatottságot szeretett volna, ha már egyszer itt volt. Gyerekkori nézetével ellentétben ma már szeretett tanulni. Igen. Ez az, amit szeretne!

Az őrnagyot megint az ablaknál állva találta, amikor belépett az irodába. Csendben megállt az ajtóban. Rövid idő alatt kiismerte felettesét. Tudta, hogy ilyenkor fogalmazza meg magában, amit mondani akar majd. Nem kellett sokáig várnia. A tiszt elfordult az ablaktól, kezet fogott Ádámmal, de még nem szólalt meg. Leült az asztalához és csak ekkor nézett frissen előléptetett őrmestere szemébe.
– Ki fogunk emelni a csoportból. – vágott azonnal a mondanivalója közepébe.
Közben figyelte a fiatalember reakcióját, de mint eddig bármikor, most sem látott semmi különöset. Talán egy apró csillanást a szemében, de nem többet.
– Ma még beülsz az elméleti órára! – folytatta – Utána pedig teljesen egyéni úton fogsz haladni a tanulmányaiddal. Sok esetben a laktanyán kívül. Mielőtt azonban ezt megbeszélnénk van egy feladatod. Vissza kell utaznod a legutóbbi ügyed helyszínére.
– A szülővárosomba?
– Igen.
– Mi történt?
– Ismét eltűnt egy ember annál a vállalkozásnál, ahol dolgoztál.
– Ezt nem értem.
– Én sem. Mi sem. Igaz, nem akadtunk az eddig eltűnt személyek nyomára, pedig nyomoznak még az ügyben, de úgy gondoltuk, megvan a tettes. Azt hittük, nem fordul elő többet.
– Mit kell tennem?
– Nyomokat keresni.
– Nem vagyok még arra megtanítva.
– Ez igaz, de egyszer már beépültél a csapatba. Úgy gondolom, megoldható ismét. Meg fogod oldani megint.
– Értettem. Lesz majd valamikor új személyazonosságom? Új múltam, amivel igazolom, hogy létezem?
– Erre semmi szükség. Akkor megint létező személlyé válnál, holott pont az volt a cél, hogy elméletileg ne is létezz. Miért fontos neked?
– Mit mondjak, ha új ismeretségeket kötök? Vagy, ha netán hivatalos helyen kell igazolnom magam?
– Hivatalos helyen nyugodtan használd azt a kis kártyát, amit kaptál. Előbbi esetben pedig azt mondasz, amit akarsz. Hagyatkozhatsz az eddigi életedre is. Csak a nevedre nem, és a mostani helyzetedre sem. Aggaszt még valami?
– Attól tartok, hogy találkozhatok valakivel, aki felismer majd.
– Ettől nem kell tartanod. – mosolyodott el az őrnagy – Figyeltettelek. Hiába jártad végig a várost. Senki nem ismert fel, pedig elment melletted az utcán egy volt osztálytársad is.
– Nahát! – lepődött meg Ádám, de nem azon, hogy figyelték, mert azt valahogyan eddig is sejtette – A középiskolát másik városban végeztem – folytatta – Messze a szülővárosomtól. Akkor, aki elment mellettem, még az általánosban lehetett az osztálytársam.
– Így van. Rokonod pedig, közeli rokonod, nincs már egy sem. Ezért választottunk ki annak idején, hiszen mondtam.
– Hm. Ennyire megváltoztam, vagy csak ilyen feledékenyek az emberek?
– Akinek a halálhíre elterjed, hamar elfelejtik, hacsak nem volt valamiben híres, vagy valamitől emlékezetes az élete. Most szomorú lettél?
– Nem. Nem tudom … Milyen az? Szomorúnak lenni?

Szándékosan igazította úgy a lépteit, hogy éppen csak odaérjen az elméleti órára. Mint már többször is, most is utolsóként jutott be a terembe, és ült le a helyére. Az oktatótiszt az asztalánál ült már. Amikor mindenki elhelyezkedett lassan felállt a székéről. Körbejártatta a tekintetét.
– Ma a rejtélyekkel fogunk foglalkozni – kezdte – Illetve, egy konkrét rejtéllyel, amit eddig még nem sikerült megmagyarázni. Mi lehet a kulcs? Mi lehet a megoldás? Ötleteket kérek az emberi spontán égéssel kapcsolatban. Negyed órát adok arra, hogy gondolatban felkészüljetek. Dolgoztassátok meg az elméteket!

Érezhető volt a döbbent csend a teremben. Kerek szemekkel néztek egymásra, majd az oktatótisztre a többiek, míg Ádám maga elé nézve elgondolkodott. Pár másodperc után jelezte, hogy szólni szeretne. Az oktatótiszt egy intéssel engedélyt adott neki.
– Ha a tudománynak nem sikerült, – kezdte Ádám – hogyan sikerülne nekünk negyed óra alatt?
– Nem azt kértem, hogy oldjátok meg. Elméleteket kérek csupán. Lehetséges, hihető magyarázatokat.

Szinte látszott, hogy a legtöbb fejben egy hatalmas kérdőjel öltött formát. Ádám kedvenc elfoglaltságának hódolt ebben a tizenöt percben. Gyerekkori emlékei között kutatott. Újra látta régi kis csibész barátait. A bandavezér Joci szeplős arca tűnt fel homályos tekintetében. Fogalma sem volt miért, de a kis csirkefogó egyik kacagtató, ám veszélyes szokása jutott az eszébe. Megdermedt erre a gondolatra, mert agya szinte azonnal felvázolt egy hihetetlennek tűnő magyarázatot az imént feladott rejtélyre. Alaposan végig gondolta a mondanivalóját. „Kizárt dolog, hogy igaz legyen, de szórakoztató lesz, az biztos.”

– Letelt a negyed óra! – hívta fel a figyelmet magára a tiszt – Van valakinek olyan elmélete, amit megosztana a többiekkel?
Ádám nem akart azonnal szólni. Csak figyelte a többiek arcát, hátha más is jutott valamilyen következtetésre. Az egyik társa jelezte, hogy mondana valamit. Az oktató intett felé.
– Nem sokat hallottam, olvastam ilyen esetekről – kezdte – Arra gondoltam, hogy azok az emberek, akik ilyen körülmények között haltak meg, nem egyforma okok miatt vesztették az életüket. Egy részük lehet, hogy konyhai balesetek áldozatai. Mások az ágyban dohányzás miatt halhattak meg. Megint mások gyilkosság áldozatai lehettek, akiket el akartak égetni.
– Nem túl meggyőző magyarázatok – nézett rá a tiszt – Gondolod, hogy akkor ezek megoldatlan ügyek volnának?
– Nem jutott eszembe más.
– Az elhunytak alapos vizsgálaton estek át. Ezeket az okokat kizárták. A konyhai balesetek többsége, ha égéssel, robbanással járt, igen látványos nyomokat hagytak. Az ágyban dohányzástól pedig a legtöbb esetben csak égési sérülések származtak. Kivéve, ha az áldozat merev részegre itta magát. Az emberi testet pedig nagyon nehéz felgyújtani. Járt már valaki krematóriumban? Legtöbbször segédanyag kell az ilyen művelethez. Benzin, olaj, aminek szintén nyoma maradt volna.
– Az alkohol is jól ég – vetette közbe valaki.
– Ez miként kapcsolódik ide? – kérdezte az oktató.
– Az előbb szó volt arról, hogy merev részegség.
– Értem. Nos, akkor sem megoldás ez az elmélet. Legfőképpen azért nem, mert ezek az esetek különlegesek. Mint tudjátok, attól, hogy belülről égtek ki az áldozatok.
– Nem. Én ezt nem tudtam.
– Én igen! – szólt Ádám.
– És elméleted is van erre? – nézett rá a tiszt.
– Babgáz!
A téma komolysága ellenére többen hangosan felnevettek. Az oktató azonban érdeklődve kérdezte:
– Bővebben is meg tudod ezt magyarázni?
– Hogyne! Az emberből a végbélen át távozó gázok éghetők. Meggyújthatók.
– Ez honnan jutott az eszedbe?
– Sráckoromban volt egy játszótársam, aki azzal szórakozott, hogy meggyújtott gyufára pukizott rá. Amikor az apja ezt megtudta, nagyon megverte. Azt mondta, hogy veszélyes, sőt! Halálos, ha a távozó gázok akkor gyulladnak be, amikor még a bélben is van belőlük.
– Ez így is van. A barátod ügyes lehetett, ha nem halt bele.
– Nem volt ügyes. Vagyis, csak egyszer vétette el, hogy mikor tartsa oda a gyufát. Ezért jutott az eszembe az imént. A feladott rejtély idézte fel bennem ezt az emléket.
– Láttad a balesetet?
– Csak a végét. A közelben fociztunk és az ordítására szaladtunk oda … szegény kölyök …

– Jó. Nem kell tovább mesélned. Ez sem megoldás, mert miért játszottak volna az áldozatok így az életükkel? Többségük idős ember volt. Sőt! A kilencven százalékuk szép kort megélt asszony.
– Még nem mondtam végig az elméletemet.
– Nocsak?
– Gondoltam én is arra, hogy az ilyesmi nem lehet szándékos. Az csak megerősíti az elképzelésemet, hogy az áldozatok jelentős része … hm … nénike. Ők előszeretettel hordanak otthon sportruházatot, vagy úgynevezett mackónadrágot, amire műszálas otthonkát vesznek fel. Ezek az otthonkák hamar feltöltődnek elektromossággal. Képzeljük el, hogy a nénike egyedül van otthon. Éppen főz, vagy takarít. Jön a … az érzés, és miért ne engedné el, hiszen egyedül van. Valami miatt odanyúl, vagy csak simít egyet a kezével ott hátul, máris jelen van a szikra és az éghető anyag. Belobban a gáz és megtörténik a tragédia.

Néhányan a fejüket csóválták a hallottakon. A tiszt azonban meredten nézte Ádámot. Hirtelen sarkon fordult és sietve elindult kifelé a teremből.
– Vége az elméleti órának! – mondta még futtában.
– Hová ilyen sürgősen? – kiáltott utána Ádám.
– Telefonálnom kell! Szeretném megtudni, hogy az emberi test termel-e olyan gázokat, amelyik elektromos szikrára belobban – válaszolt még vissza az ajtóból. Az utolsó szót már a folyosóról mondta.

Ádám László őrmester a vonat ablakában könyökölve nézte az elmaradó tájat. Terveket készített a fejében. Nem lesz nehéz újra megtalálnia az árokásó brigádot. Talán ismét akad náluk munka, hogy felvetesse magát közéjük. Meglepődve tapasztalta, hogy örömmel néz a feladata elé. Nem érezte, hogy felkészült lenne, de erőt érzett magában. Szándékot, hogy megoldja az ügyet. Tetszett neki ez az életforma. Kezdte felfogni, milyen érzés a hatalom szolgálatában dolgozni.