Sorsok

A kávéház füstös levegőjén halkan hatolt át a zongora lassú, szomorú hangja. Egy csésze finoman gőzölgő kávéval kettesben ült az asztalnál, s próbálta elfelejteni a múltját. A helyiség majdnem üres volt, csak egy fiatalokból álló pár fős szórakozó társaság és ő töltötte itt az idejét. A terem sejtelmesen gyenge fehér villanyfényben fürdött, s mindent szinte valószínűtlenül körbeölelt a koraesti homály. A zongorista a darabok ütemére változtatta az arcát. Ma nagyon rossz napja lehet, mert csak bánatosakat játszik. A kávézó egy szem pincére fáradtan és mélabúsan ült a pult mögött, s tekintete elmélázott a poharakon megcsillanó fény apró szilánkjain. Az egész terem olyan borongós, a bordóba hajló falaival, fehér abrosszal borított fenyőasztalaival, kopottas székeivel. Az egyik ifjú jelzett a felszolgálónak, fizetnek, s már mennek is. Nem illettek ebbe a környezetbe, nagyon vidámnak látszottak. A bejárat felett függő nagy óra már elütötte az ötöt. Haza kellene mennie. De valahogy nem viszi rá a lélek. Végül is mindegy, nem várja otthon senki. Kinéz az ablakon, sokáig nézi az esőcseppek monoton versenyfutását az üvegen. Újra megszólal az óra, már hat is elmúlt. Már egészen sötét van. Indulhatna már. De nem akar. Itt akar maradni örökké, ahol nem figyelnek rá, végre eltűnhet. Elmerül a gondolataiba, a zene hangulatába ringatva magát megpróbálja elvágni emlékezete fonalát, hátha sikerül felejtenie. Ekkor a pincér lép az asztalához:
– Záróra, asszonyom! Kérem, fizessen!
A nő egykedvűen kifizeti a kávéját, majd továbbra is magába roskadva veszi fel kabátját, s sétál ki a kávéházból. Álmos, csendes léptekkel halad végig az utcán. Mikor már nem látszott az alakja, szólalt meg a zongorista:
-Kár érte, még olyan fiatal, és gyönyörű!
Nem sokára érkezett válasz:
-Az élet kegyetlen művész…
-Az már igaz!- s a zongora fedelét gyengéden lezárva, halk, egyenletes lépésekkel távozott a zongorista is. A felszolgáló is, aki sokkal fiatalabb volt a zenésznél, ugyan olyan öreges járással kísérve öltötte magára szürke kabátját, s zárta be kívülről az ajtót. S hazafelé menet ezt mormogta magában:
-Az élet, az élet…

Az esti-éjjeli szél kísérteties süvítéssel futott a fák ágai között. Az utcai lámpa fénye rémisztővé tette a fákat, az ágak árnyéka behálózta az egész járdát. S ekkor cipőkopogás zavarta meg a csendet. Egy asszony sétált erre. Fekete kabátjából s kalapjából csak a szőke haja látszott ki. A fény lágyan simogatta gondterhelt arcát, melyet fátyolként takart a bánat. Szolid parfümillat lengte körül.
Ekkor pár sarokkal távolabb kulcsokkal csörögve ballagott egy fiatal. Húsz év körülinek nézett ki, de ahogy járt… ahogy nézett… lélekben már sokkal öregebb. Lassan haladt az úton, olyan volt, mint akinek elméjét betöltik a Bánat és a Sajnálat bűvös szellemei. Halkan duruzsolt magában valamit… gondolatai alakjai foglalkoztatták.
Néhány utcával messzebb egy öregúr baktatott hazafelé. Melankolikus dallamokat dúdolt… biztosan zenész. Olyan volt, mint a két lábon járó Fájdalom. Ugyanakkor még pislákolt benne az élni akarás lángja… benne és a dalaiban. Csendesen ment végig az utcán, nem zavarta meg senki. Későre járt már.