Egy nap az Oroszlán úgy döntött, nem eszik húst többé. Hagyta a hagyományt, hagyta az egészet.
Ha hallgatott volna aznapi horoszkópjára, másképp tesz: vadászni indul, két zsiráfot ejt el, s fogyaszt. Egyet még vacsorára, egyet családjának ád…
„Végy egy font húst, Nyár Szülötte…” – kezdődött az írás.
„Ha úgy hiszi, nincsenek agresszív érzületei, legyen különösen óvatos, mert valószínűleg csupán arról lehet szó: nem vesz tudomást róluk, s oktalan mód’ magába fojtja őket. Vigyázzon, ha így tesz, mágnesként vonzza magához azokat, akik végre bátorságot éreznek így magukban egy kis ellenségeskedésre” – folytatódott.
Az Oroszlán köpött az egészre. Elege volt már mindenből: elég volt a királyságból. Hatalom, uralom, mit sem jelentettek többé neki! Inkább valami másabb, tisztább dologra vágyott a kiskirály!
Már végéhez közelített a füllesztő augusztus. Az Oroszlán lassan átmenetelt egészen Szűziesbe.
Megszabadult szervezete minden állati eredetű méregtől. Izmai még ruganyosabbak, szeme még élesebb, lelkiismerete még tisztább lett a hetek során:
– Ne egyetek ti se többé húst! – szólott ragadozó testvéreihez a szűzies Oroszlán, – s az állatok nem rettegni, de szeretni fognak benneteket.
Az oroszlánok egyszerűen csak királyi sörényük csóválásával jelezték rosszallásuk a legifjabb királyi sarj különös érzései iránt.
A hiénák és sakálok hasukat markolászva röhögtek.
– Ne tegyétek! – kérlelte őket az Oroszlán.
A következő hónapban, meglátogatta apai nagyapját, az Állatok Királyát.
Oroszlánpapa egy magas szikla peremén ült, dicsősége teljes fényében. Hatalmas mancsai közt egy gazellacombot dédelgetett:
– Mi szél hozott? – kérdezte az öreg király.
Az Oroszlán nem titkolt semmit előle. Elmondta, hogy itt az idő:
– Mérlegre tettem az életem és döntöttem. Megkerestem Nisha-t, a szelek istennőjét, s a bölcs Tukántól és kértem tanácsot. Elvittek engemet a Nagy Fehér Sziklához, kivártuk az Éjközépet, meghallgattuk a Tizenkét Csillagot. Sötét volt és rémisztő csendesség. A tücskök elhallgattak, a cerkófok is felhagytak a visítással, ebből tudtam, hogy eljött az ítélet ideje…
– Tizenkét bolygó gyűlt össze a ragyogó Hold körül és megmondták, mi a teendő…
„ A legtöbb konfliktus valójában nem valós eseményeken alapszik. Többnyire az önzés állítja egymással szembe az embereket: az, hogy mindig magunkkal, saját boldogságunkkal foglalkozunk. Néha mindössze annyit kellene tennie, hogy szem előtt tartja mások kívánságát” – olvasta ki a csillagokból legújabb, saját életére vonatkoztatott kommentárjukat.
– Kérlek, Királyom! Egyél meg! – szólt az Antilop, de az Oroszlán egyszerűen csak tovább ballagott.
November elejére elérte a Szahara határát.
Makacssága nem ismert többé lehetetlent.
– Új Királyotok érkezett a Szaharába! – üvöltötte el magát a puszta határán, skorpiók szaladtak össze jövetelére.
Érdes homokszemcsék égették mancsát, a sivatagi szél szárazra fútta sárga szemeit.
– Miért nem értik meg, hogy új idők jönnek? Ha én meg tudom tenni, akkor ők miért nem? – kérdezte magától mind gyakrabban.
Három hét elteltével egy kiszáradt kútra lelt. Kövébe csillagok vésték üzenetüket az utókor számára:
„Mivel túlságosan figyel a részletekre, túlterhelődik, és túl későn ugrik bele a különböző befektetésekbe. A hibát könnyedén jóváteheti, ha a kreativitás és az üzleti ötletek kedvéért szövetkezik egy Szűzzel…”
– Miféle eget rázó baromság ez már megint? – kérdezte az Oroszlán az égtől, ám az ég hallgatott.
– Egyél meg! – kérte egy őt kitartóan követő gazella.
– Húst vegyenek! – kiáltozta egy bőrszatyrot lóbálva egy kivénhedt páviánhölgy. – Vegyen kis húst, felség! – mondta az Oroszlánnak, mikor hozzá ért. – Jó vétel, és önnek a rendes ár felébe sem kerülne… Fizethet természetben is – súgta oda neki és csábosan rákacsintott. – Tudja, én még szűz vagyok…
„Ne próbálja elodázni a beszélgetést partnerével vagy munkaadójával, mert az elfojtott frusztráció felgyülemlik, s a bolhából végül elefánt lesz.” – olvasta az Oroszlán a páviánhölgy szatyrára hímezve.
Koka Kóla, jéghideg felfrissülés – hirdette a kiszáradt kútra tűzött tábla. A kút mögött egy kiszáradt jégkrémes-autó is vesztegelt.
– Húst vegyenek! – kiáltotta a páviánhölgy.
„Fogalmazza meg egyértelműen, mi bántja Önt”
– Gyűlölöm az egész életem! – ordította az oroszlán, s elrohant a sivatagon túlra, túl a Nagy Folyamon, a dzsungelen, ki a sztyeppére, egyenesen egy afrikai vadász nyila elé…
S itt véget is ért sorskereső története, hisz a nyilas az elmúlást hozta hegyes fegyverével…
Aki nem hiszi, járjon utána…
He-he…
———————————————-
– Azért ez is van, akinek sikerül… – mondta Sanyi, és a játszótér túloldalára mutatott.
A bolond gyerek a galambok közt ugrándozott. Összekotort tenyerébe egy kevés búzát, a levegőbe dobta, s tovább ujjongott, ugrált, táncikált az aláhulló tollak között.
Robi becsukta a magazint, melyből előtte a mesét olvasta, és elsüllyesztette a tarisznyájába. Semmit nem értettünk belőle. Sanyi leereszkedett a mászóka korlátján és megindult a Bolond felé.
– Várj! Hagyd már! – állta útját Robi, s mint egy hatalmas fúrótorony, komótosan lecövekelt a tér közepén.
Sanyi óvatosan hátrált néhány lépésnyit, s biztos távolból mérte végig a srácot. Erős volt, és melák nagy: megvolt vagy százhatvan centi…
Lecsusszantam én is, és kicsit közelebb lopakodtam a két gyerekhez. „Isten szereti az övéit…” – villant át agyamon, és a bolondosra néztem. Az, mintha mi sem történt volna, tovább játszott a zöld gyepen. A kékes tollú madarak zavartalan csipegettek tovább körötte.
Egy pillanatra én is oda vágytam: a semmibe, a láthatatlan boldogságba, búzát szitálni az ujjaim közt, madarak tollait gyűjtögetni a lassan eleredő esőben…
– Hagyd! – mondtam Sanyinak, és hátrébb húztam a kabátja ujjánál fogva. Kiszabadította a dzsekijét és a másikra ugrott.
A bolond gyerek, mintha észre sem vette volna az esőt, s a szanaszét repkedő sárcsomókat, guggolt a fűben és számolgatta a tollakat.
Legszívesebben odamentem volna, s azt mondom neki, „gyűjtsük őket együtt!”, vagy azt, „nézd, hogy süt át a fény azokon a rongyos felhőkön!”, „milyen gyönyörű az a tócsa ég és föld határán”! De e helyett a jobb lábamra nehezedtem, majd a balra, aztán a két egymással birkózóra vetettem magam és rendesen kivettem a részem a küzdelemből…
Látták a kis magánakciómat az akkori negyedikesek, s hamarosan meg is jelent nálam a Banda háromfős küldöttsége:
– Láttunk bunyózni, és úgy gondoltunk, beveszünk a csapatba…
Vérző orral húzták le a kosárpályáról a magas srácot, akivel meg kellett küzdenem.
Akkor lettem bandatag. Később break táncos, negyedikben bandavezér, később érettségizett, majdnem-diplomás, és barát, túl korán apa, jazzkedvelő bokszmenedzser, hitehagyott hűtlenkedő, szerelemmel meghódított, gyámoltalan lélek.
Mily különös dolog a sors…
A Bolond egyszerűen a Bolond maradt.
Sanyi egy nap útra kelt, s többé nem tért vissza. Esett, mikor hátára vette gombász-hátizsákját, és az erdőnek vette az irányt. Tizenhat volt. A szemközti házunk ablakából néztem, s még gondoltam is, hogy tenni kéne valamit:
– Sanyi, várj! Ne hülyülj! Mi lesz veled, ha magadra maradsz?
– Sanyi! Mit csinálsz?
– Veled megyek! Talán együtt kellene…
De nem mentem.
Olyan fényesen ragyogtak a csillagok között szállingózó pelyhek; úgy gondoltam, ekkora fényben nem eshet semmi, de semmi baja; vigyáznak rá odafenn, az Égiek…
Talán így is lett.
Mert két sorsa is van az embernek: egy választott, s egy előre elrendeltetett: az egyiken változtathat, a másik ösvényről viszont semmi le nem térítheti.
Ez az ösvény az út az életből a halálba, és azon is túl: mert megszületünk, felcseperedünk, megöregszünk, és távozunk. S talán elrendeltetettek életünk nagyobb állomásai is, de máig nem tudom biztosan, melyek ezek a pontok, a pillanat-e, mikor megkapom életem állását, vagy csupán, mikor ráébredek, bolond, aki nem áll meg időnként, hogy gyönyört leljen a madárdalban, vagy egy jégesőben.
Robi hatalmas gyerek volt. Legalább százhatvan centi. Egy Ifa csapta el, a játszótéri jelenetet követően. Talán, jobb is lett volna, ha soha fel sem épül – mert jelnek vette a vele történteket, s onnantól soha többé, senkit nem szeretett.
Tizennyolc évesen, kezembe vettem a sorsom. Végigdolgoztam egy nyarat, és az egészből sorsjegyeket és lottószelvényeket vásároltam…
———————————————
Délután beköszöntött a tavasz. Jéglapok úsznak még a tó színén. Csak a Hold világít, a város fényei nem érnek el idáig. Hordozható rádiómból halkan zümmög a Kabaré.
A csillagok ismét csak kavarnak.
Leveszem a cipőm, és megmártóztatom lábaim a jéghideg darában.
A múlt hónapban ásattam ide. Senki másé nem lesz soha, csak az enyém.
A lapok szerint Robi is benne volt abban a szektában, melynek tagjai egy étteremben robbantottak a múlt kedden.
Ott kellett volna nekem is lennem. Találkozót beszéltem meg Sanyival. Azzal a Sanyival, akit előtte vagy tíz éve nem láttam.
Lekapcsolom a rádiót. Most következik a Bolond magánszáma. Nem szeretem hallgatni.
A kosokra gondolok, akiket az Alföldről hozatok a jövő héten. Hogy, vajon tudnak-e a kosok úszni?
Kibújok az ingemből, és lemerülök. A víz fagyos. Dideregve mászom ki. Őrült tempóban dörzsölöm a mellkasom. Senki nem mondhatja erre, hogy voltam, mint hal a vízben!
Visszanyomom a rádiót. Már nem a Bolond beszél. Reklám megy. Hm. Majdnem ugyanaz.
4 hozzászólás
A tőled megszokott, szórakoztató, mesélő stílusban megírt írás. Igazi “nyitott könyv”, bárki a saját sorsán életén eltöprengve értelmezheti. Gondolatokat ébreszt, s mi más lehet az írás célja, mint a szórakoztatás és a gondolatébresztés!
Még sokszor el fogom olvasni!
Szia: én
Köszönöm Bödön!
Köszönöm a kedves szavakat, és a “nyitott könyv” kifejezést!
Igyekszem annyit hagyni az Olvasónak, amennyit csak lehet. Persze, meg vannak a műfaj maga veszélyei; nem kellően aktívak, mert az “odatoldásaimmal” nem aktivizáltam eléggé őket, ilyenek…
(azért ezt folyamatosan csiszolgatni kellene)
Van saját kulcsom a történethez, de azt inkább megtartanám magamnak. Úgy szeretném, ha ennek az írásnak az ajándéka egy saját felismerés lenne. Jó mazsolázgatást; talán rögtön büszkélkedhettek egyszerre több megoldással!
Üdv, Kuvik
Wow! Ez jutott eszembe, amikor olvastam. Minde a három egység tetszik, de az első valami fantasztikus. Már önmagában megállná a helyét, de persze a másik kettővel több értelmet nyer – tudom. Ahogy a csillagjegyeket is egymásba szőtted! Hatalmas ötlet, kicsit sajnálom is, hogy nekem nem jutott eszembe.:D Nagyon jó volt olvasni.
Ez is zsenális:
“Akkor lettem bandatag. Később break táncos, negyedikben bandavezér, később érettségizett, majdnem-diplomás, és barát, túl korán apa, jazzkedvelő bokszmenedzser, hitehagyott hűtlenkedő, szerelemmel meghódított, gyámoltalan lélek.
Mily különös dolog a sors…
A Bolond egyszerűen a Bolond maradt. ”
Ez is nagyon jó:
“Tizennyolc évesen, kezembe vettem a sorsom. Végigdolgoztam egy nyarat, és az egészből sorsjegyeket és lottószelvényeket vásároltam…”
Na jó, a végén még idemásolom az egészet.:D
Nagyon velős írás. Szeretem, hogy mindig gondolkodásra készteted az olvasátó, nem csak elolvassuk-pipa, hanem igenis foglalkozni kell vele. (tegnap olvastam az írásod, és azóta a fejemben van. most találkoztam vele másodszorra)
Profi. Hatalmas élmény volt.
Üdv, Vel
Köszönöm, Vel! Megtisztelő szavak.
Kuvik