Valahol a svájci hegyekben volt egy árvaház, nagyon sok kislány élte itt életét de ez a történet a tizenhat éves Dalmárol szól. Nagyon magának való lány volt, és mindig szomorú. Senki se barátkozott vele mert nem volt egy barátkozó tipus. Általában csak ült a szobájában és a szülei fényképét nézte. Dalma szülei egy repűlögép szerencsétlenségben haltak meg, mikor Dalma még csak öt éves volt. Azóta árvaházban nevelkedik. A ház rideg falai között sose találta a helyét, de egy éjszaka egészen megváltoztatta az életét. Hideg téli este volt, már mindenki aludt, még a felügyelö tanárok is. Dalma gondolt egyet, fölvette kabátját és kiment a parkba sétálni. Leült egy padra és egy perc múlva leült mellé egy fiú is. A fiúnak szökésbarna haja volt, tengerkék szeme csak úgy világitott az éjszakában, vissza tükrözödtek benne a csillagok. Ránézett Dalmára és megszólitotta:
– Miért ül itt egy ilyen szép lány egyedül ebben a hidegben? Kérdezte a fiú.
– Csak nem tudtam aludni és gonoltam sétálok egyet. Felelte Dalma.
Majd három percen keresztül csak néztek egymásra, nem volt szükség szavakra. Szikrázott a levegö, a fiú megfogta lassan Dalma kezét és lágyan magához huzta a lányt. Ajkuk forró csókban forrt össze. De hirtelen Dalma fölpattant és elrohant, azt mondta mennie kell mert késö van. Egész este csak a kék szemű fiun járt az esze. Aludni se tudott. Nagyon megijedt ettöl az estétöl mert a szülei halála óta nem hitt a boldogságban. Nem hitte, hogy ö valaha érezheti a boldogság érzetét. Félt attól hogyha valami szép történik vele az úgyse tart örökké. Megpróbálta hát elfelejteni azt a fiút. Napokon át sirt és szenvedett mert élete legszebb napja volt az az éjszaka. A fiú minden este kiment és várta a lányt, de mikor már reménytelennek tünt akkor hagyott egy levelet neki a pad alatt egyik este. Három nap telt el a levél még mindig ott volt. Majd az egyik éjszaka Dalma megint kiment sétálni és megtalálta a levelet. Ez állt benne: Szia a nevem Tom. Velem találkoztál akkor este. Azonnal beléd szerettem pedig nem hittem, hogy valaha még boldog lehetek. Tudod csak látni akartalak mégegyszer, mert halálos beteg vagyok. Állitolag már csak pár napom van hátra. De te még utoljára boldogságot hoztál az életembe, pedig én nem hiszek a boldogságba, de amig veled voltam hittem, ha tudsz gyere ki holnap este is a padhoz! Látni szeretnélek! Tom
Dalma pár nappal késöbb találta meg ezt a levelet de remélte, hogy még nem késett el. Másnap este kiment a parkba a padhoz de Tom, nem volt ott. Reggel az árvaház növérei mondták el a gyerekeknek, hogy a szomszéd házban lakó fiú tegnap este meghalt az utolsó szavai pedig Dalmához szoltak és ezek voltak: „örökké szeretni foglak” Dalma ezt meghallván siró zokogásban esett össze, szive majd megszakadt mert ö is ugyanezt érezte, de sose mondhatta el.
– Ha van szerelem elsö látásra én azt éreztem iránta, dde sose mondhattam el neki mert gáyva voltam, nem hittem a boldogságban, nem hittem , hogy velem történhetnek szép dolgok, nem hittem, hogy az élet nekem még tartogathat meseszép álombeli hercegeket. Mondta Dalma könnyeivel küszködve. Ezután mindennap este kiment a parkba és egy virágot tett a padra, igy ment ez éveken keresztül és még ma is odajár a parkba esténként mert nem tudta vállalni és elfogadni az igaz öszinte szerelmet és boldogságot..
2 hozzászólás
Kedves Beya!
Történeted megható, de úgy gondolom, Dalma élete ezután már nem lesz sivár, mert a fiú emléke megmarad.
Szeretettel: Rozália
Szia! Köszönöm, hogy olvastad!! Hát igen az emlékek mindig a szivünkben élnek, inkább azt akartam evvel a történettel mondani , hogy mindig tegyük amit a szivünk sug mielött már tul késö lesz, és higgyünk a boldogságban még akkor is ha sokszor elkerült minket, mert egyszer talán ugyis eljön!