Éreztétek már azt, hogy valaki hozzátok tartozik?
Egyik szokványos reggelemen éppen a kávémat szorongattam a villamoson. Hihetetlenül ramaty novemberi idő volt, a fejem tele minden gonddal.
Aztán megláttam őt. Hosszú barna haja volt és meleg barna szeme. Boldogsággal teli nyugalommal nézett ki az esőre. Látszott, hogy még ebben is meglátta a szépet.
Aztán mennem kellett. Messzire.
Furcsa, egész életemben kerestem azt, aki kiegészíthet engem. Szinte üldöztem az érzést, amely nem hagyott szabadulni. Folyton a fejemben volt. Csak képzeletben létezett, de egyszerűen tudtam, hogy milyen. Pontosan tudtam.
Aztán egyik nap már nemcsak álom volt. Megszűnt a hajsza érzése, de fogalmam sem volt, hogy miért. Mintha egyik pillanatról a másikra meglett volna a puzzle másik fele.
Pár héttel később a tükör előtt álltam, és egy halovány pillanatra megpillantottam valakit magam mellett. A másodperc tört részéig tűnt csak fel. Semmi másra nem emlékszem, csak egy világos szempárra és az érzésre. Finom volt és kellemes. Minden porcikámat átjárta a biztonság érzése. Mintha soha többé nem lennék egyedül. De nem érinthettem meg. Csak egy megfoghatatlan érzés volt.
Hetekkel később a könyvtárban ültem. Nagyon fáradt voltam, már a szemem és a hátam is fájt a kimerültségtől. A fények már nagyon halványan pislogtak csak. Késő volt már a tanuláshoz.
Éppen emiatt úgy döntöttem, hogy feladom az olvasást, és lassan elindultam a hosszú sorok között. Teljesen nyugodtan tettem meg szokásos lépteimet, hiszen annyira ismerős volt a helyzet.
Ekkor azonban újra megláttam megcsillanni előttem a kék szempárt. Keresni próbáltam, de hiábavaló volt. Megint csak egy pillanatra láttam megnyilvánulni a tüneményt.
Nem kételkedtem épelméjűségemben, pedig valószínű, ha bárkinek elmondom, azt tette volna.
Én csak újra akartam látni és érezni.
De megint heteknek kellett eltelnie, mire újra találkozhattunk. Éreztem a jelenlétét, de képtelen voltam megfogni. Nem akart megtestesülni előttem sehogy sem. Olyan volt, mint a levegő, amit lehetetlen megragadni, mégis körülvesz simogatóan. Éppen ennyire szükségem is volt rá. Éreztem, hogy ő tehet róla. Keres engem, nem talál, de mégis kitart.
Nem gondoltam mindig rá. Annyira természetes lett. Beleivódott az érzés minden porcikámba. Úgy megszoktam, hogy már nem is éreztem.
Egyik reggel a parkban ültem. Élveztem a kellemes kora tavaszi időt, és belemélyedtem a könyvembe. Nem figyeltem semmire magam körül, kizártam mindent.
Ekkor azonban egy kellemes hang megszólított:
– Szabad ez a hely? – mosolygott rám.
– Persze – bólogattam.
Tudtam, hogy ő az. Lehetetlen volt megmagyarázni miért, de egyszerűen biztos voltam benne. A szemében láttam azt, amit eddig mindig. Az összetartozást.
Annak ellenére, hogy ezt tudtam, képtelen voltam megszólítani. Ő csak ült mellettem, és az eget kémlelte. Végül hosszas hallgatás után megszólított:
– Kár, hogy senki sem foglalkozik azzal, hogy milyen szépek a felhők.
Rápillantottam:
– Én szeretem nézni őket.
– Tudom – bólintott. – Én túl későn vettem észre. Mindig elmentem mellette. Minden mellett.
– Hogy érted, hogy túl későn?
– Ahogy mondom. A te nyugalmadat is túl későn találtam meg.
Ekkor lassan előbújt a felhők közül a nap, és egy pillanatra az égre néztem.
– Az én nyugalmamat? – kérdeztem volna vissza, de addigra már nem volt mellettem.
Hónapok teltek el. A nyugalom érzése még mindig finoman járt át, mint a kellemes nyáresti szellő.
Végül tényleg nyárba fordult az idő. Sokat gondoltam rá. Már-már úgy tűnt, örökre eltűnt az életemből. Kezdtem is beletörődni lassan a szívszorító gondolatba.
Egyik este a nyári szellő tréfát űzött velem, és elfújta a kezemben lévő papírokat.
Ő vette fel nekem:
– Hiányoztál – mosolygott rám.
– Te is nekem – bukott ki belőlem. – Miért nem maradsz itt?
– Nem lehet – szemében a szomorúság tükröződött. – Már mondtam: túl későn találtam rád.
– Akkor nem mehetek veled?
– Annak még nincs itt az ideje.
Nem értettem, mit mond. De nem is akartam érteni. Csak vele akartam lenni, és bosszantott, hogy sohasem következhet ez be. Meg akartam érinteni, még inkább a közelemben érezni.
– Sosem lehetünk együtt?
– Ha jól belenézel a tükörbe, mindig láthatsz engem. De itt már nem lehetek veled.
Könnybe lábadt a szemem. Vele akartam lenni, de erre sosem kaptam esélyt.
– Ne félj! Itt leszek mindig. De elrontottam.
További kérdések hada volt a fejemben, de mire egyet is feltehettem volna, újra eltűnt.
Aznap este folyamatosan a tükröt néztem. De csak saját bánatos arcom nézett vissza rám. Ő sehol sem volt.
Egyre dühösebb lettem. Szét szerettem volna törni kétségbeesésemben, annyira vele akartam lenni. Akartam őt.
Dühített saját arcom látványa is, melyet minél tovább néztem, annál jobban esett szét darabjaira.
Sokáig próbálkoztam, de végül rá kellett döbbennem, hogy amiatt nem sikerül, mert annyira akarom. De képtelen voltam nem akarni őt. Ördögi kör volt, mert nem tudtam lemondani róla, így viszont nem kaphattam meg.
Végül könnyek között, de lemondtam róla. Álomba sírtam magam.
Évekkel később már szinte el is felejtettem, mi történt. A biztonsága érzése még mindig elkísért, de erre nem lehetett építeni. Egy megfoghatatlan szellemnél többre vágytam.
Egyik este azonban újra megláttam a tükörben. Mosolygott rám:
– Megértetted.
– Micsodát?
– Amit én sosem.
– Nem tudok ezekkel mit kezdeni! – dühös voltam. – Nem akarok tovább szenvedni. Vagy örökre hagyj békén vagy legyél itt velem.
Ezzel finoman megérintettem a tükröt, ő pedig a kezemhez tette az övét. Ebben a pillanatban zuhanni kezdett. Hullámokban tört rám a rémület: vissza akartam vonni minden szót. Ő azonban teljesen nyugodt volt. Teljes beletörődéssel távolodott el tőlem egyre messzebb és messzebb. Azt gondoltam sohasem látom többé.
A biztonság érzése elmúlt: kipukkadt, mint egy lufi. Mintha egyik pillanatról a másikra újra két részre szakadtam volna. A gyomromban üresség tátongott. Féltem és fáztam. Már el is felejtettem, milyen volt ez az érzés, amivel hosszú éveken keresztül éltem együtt.
Újra fél voltam.
Másnap reggel szomorúan sétáltam végig az utcán. Akármennyire is felöltöztem, nem tudtam elmulasztani a didergést. Mélyen belülről fáztam. Ezzel az érzéssel képtelenség élni. Amikor már megtapasztaltam, milyen egésznek lenni, így ez elviselhetetlen volt.
De ekkor megpillantottam őt. Háttal állt nekem. Én azonnal odafutottam hozzá, és mosolyogva megböktem a vállát.
– Segíthetek? – nézett rám értetlenül.
Azonnal lehervadt a mosolyom. Mégsem lehetett ő, hiszen mindig felismert, és a biztonság sem tért vissza a lelkembe.
– Sajnálom, azt hiszem összetévesztettelek valakivel.
– Semmi baj, előfordul mindenkivel – mosolygott rám.
Ezzel elindultam tovább az utamon, mélységes szomorúságommal együtt. Tévedtem. Buta voltam, hogy azt hittem, mégis láthatom újra.
De ő pár perc múlva utánam futott.
– Hé! – mosolygott rám – Nem tudom miért, de úgy érzem, nekünk meg kell innunk egy kávét.
Visszamosolyogtam, és megértettem. Azóta ugyan dolgoznom kell érte, de már nem érzem magam egyedül soha többé.
Kaptam egy második esélyt. Többé nem engedem el.