Spirea és Philadelphus

A lábak úgy lógtak egymás mellett, mint, kolbász a kamrában. Az egyik kolbászon zokni volt, a másikon harisnya, a cipők a csizmákkal vetekedtek, ahogy versenyre kel a munkaerő is, csakhogy fitogtassa hozzáértését. A metrókocsi tömött légterében képzeletbeli füst gomolygott, amit az utca söpört be a stresszel a vagonba. Azok a lábak, még kint jártak a levegő szmogcsíkjai között, szinte hallani lehetett, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejekben, és láttatta magát a sok kéz, amint csomagjait szorongatta, vagy épp utastársának hevesen gesztikulált. Az életjeleket majdhogy tapinthatóan sugározta a levegő.
Spirea hófehér kabátja minduntalan a feneke alá szorult, vagy épp az ülésen vetett hullámokat. Épphogy helyet talált magának, gyorsan kigombolkozott, szemei a düh jelenlétét tükrözték. Rágózott. Egymásután fújta a lufikat, fújta, majd kipukkasztotta, látszott rajta valamiféle nyugtalanság, mintha kényszert érezne az effajta tevékenységre. A mentol illat a mellette ülő zöld nadrágos férfira szállt, akin nem látszott az idegesség szemernyi jele sem, higgadtan fogadta mind a gyűrődéseket, mind a nyelvmozgásokat, melyeket utastársa kezdeményezett.
A hölgy elővett a táskájából egy tükröt. Kíváncsi lehetett talán, hogy mit mond neki, frizuráját igazgatta, fejét ide-oda forgatta, nem zavartatva magát, hogy nem egy szempár szegeződik rá. Külseje fontos lehetett neki, mert alaposan szemügyre vette arcát, mintha nem lett volna ideje, hogy ezt megtegye. Rohanhatott, sietve dughatta a kulcsot is a zárba, cipősarkainak koppanásai talán olyan hevesek voltak, mint szívverése.
Haragudott. Betelt a türelem pohara, otthagyta a férjét, akinek nem okozott problémát egy időben kétfelé figyelni. Már megszokta Spirea kirohanásait, amikor kedvenc újságját olvassa, vagy épp a neten böngészik a számára értékes információk között. De felesége ismét megeresztette a nyelvét, mert szemet szúrt neki a mindennapos rituálé, amikor a koszos tányér az asztalon éktelenkedik, ahelyett, hogy a mosogatóban végezné legalább, amikor a ruhái kifordulva, szanaszét hevernek, vagy a szeméthegy ormát kell csodálnia, minthogy a leöntőben végezze.
Szerette, ha neje megdicséri, mert az ilyen pillanatok mindig eszébe juttatták azokat a momentumokat, melyeket még megismerkedésük váltottak ki, amikor minden olyan meghitt volt, szeretnivaló. Így aztán ma másképp kezdődött a reggel, mint a többi napon. Eleve ő kelt korábban, pedig a kereskedelem heti hat napban ragaszkodott a 10 órai kezdéshez, valamint a 6 órai záráshoz, ezért volt ideje elkészülni a reggeli nyitáshoz. Úgy érezte, igenis nagy áldozatot hajt végre, mikor elkészítette a reggelit, hiszen aludhatott volna még ezen a vasárnap délelőtt, ő olyat tett, amit már nagyon régen, és mindezt kedveskedésnek szánta.
A baj csak az volt, hogy Spirea épp álmodhatott valamit, amikor a férj a szobába belépett. Ő nem mondott semmit, de abban a pillanatban egy mentőautó szirénázott az ablak alatt, ami felkeltette őt. Az első pillanatban az öröm jeleit vélte rajta felfedezni, remélve, hogy kellemesen indul majd a napja, ám az asszony még mindig kábán pislogott. Csodálkozni csodálkozott, de inkább az volt az arcára írva, hogy na végre, mindig is így kellett volna lennie, legalább erre kellett volna, hogy jusson ideje, egy héten egyszer, és ha már egy mentő zökkenti ki álmából, az ébredése általa kedves legyen, úgy, mint évekkel ezelőtt, amikor levette a lábáról.
De hirtelen mintha sötét felhők úsztak volna be az eleddig napsugaras gondolataiba. Arca elkomorult, majd egymás után vágta férjurához a cifrábbnál cifrább szavakat. Úgy leteremtette, hogy az még a párjának is az újdonság erejével hatott. Pedig csak a tea volt hideg. Spirea ezen kiakadva, és hogy a mentő fújt neki ébresztőt, pedig végre kipihenhette volna magát, fogta a kabátját, a kulcscsomóját, és az ajtó felé vette az irányt. Úgy kiakadt, hogy a metróig meg se állt, álmát minden bizonnyal a szétszórt ágyneműk között hagyhatta, hiszen feldúltabb volt, mint valaha.

A zöld nadrágos férfi vagy ábrándozott, vagy csak hozzá volt szokva a metrókocsi zsúfoltságához, bármilyen furcsa is ez vasárnap délelőtt. A türelem rózsáját szinte le lehetett szakítani az arcáról, semmi sem zavarta, még az ajtónál egybegyűlt fiatalok lármája, vagy az épp akkor betóduló tömeg sem. A lábánál elterülő bőrönd kerekei is nyikoroghattak mellette, ahogy tulajdonosa odébbállt, hogy egy másik utasnak is jusson hely a kapaszkodásra. A higgadtság szobra volt ő, aki valószínűleg nem azzal volt elfoglalva, hogy mi az a hatalmas emberáradat, hiszen csak a szombat éjszakai műszakjából tért haza.
Philadelphus már alig várta, hogy felesége karjaiban találja magát, hogy megint együtt lehessenek. Bár szemei majd leragadtak az álmosságtól, egyre csak az járt a fejében, mit nem csinált meg otthon, mert mindig is igyekezett levenni a terhet a neje válláról, megőrizve ezzel azt a már-már ódonnak mondható fiatal lendületet, mely évekkel ezelőtt még jellemezte őt. Nem a munkájával kapcsolatos gondolatok terhelték elméjét, inkább az otthon melegét hiányolta, meg persze az üdeség és frissesség állapotát, amelyet akkor szokott érezni, amikor kialudta magát. Feje szinte lekonyult nyakáról, érezhető volt, ahogy átjárja a nyugalom.
Szombat reggel még volt ideje a piacon bevásárolni nejével, együtt csinálták az ebédet, amiből még maradt mára is, de vajon ma mi lesz a menü majd? Eszébe jutott a szemetes, tegnap már félig tele volt, meg hogy mosni is kellene, mert a ruhái bár katonásan álltak, de a szennyestartóban. Szeretett ő maga teregetni, egyrészt megszokásból, másrészt mert így kevesebb időráfordítással tudta elvégezni a vasalást. Philadelphus zöld nadrágjára nézett, majd konstatálva magában, hogy az is érett a mosásra, keresztbe tette a lábait, védve ruhaneműjét a tekintetektől.
Hirtelen megcsörrent a mobilja. Nem szerette, ha nyilvános helyen kell cseverésznie, a telefont végszükség esetére tartotta, és inkább ő kezdeményezett hívást, minthogy másnak költségébe kerüljön. A neje kereste, amin meglepődött, hiszen aludhatna még, hétvége van. Hangja bársonyos volt, mindig a holdra gondolt, miközben beszélt, amely fényével beterítette szívét, de a nap ragyogásához is feleségét hasonlította, amikor meglátta. Ahogy észrevette a kijelzőn kedvese nevét, azonnal felvette.
Nem diskuráltak sokat, egyrészt mert nem volt túl jó a térerő, másrészt mert a ricsaj, ami a metrókocsit beborította, elég zavaró volt. Nem is volt híve a hosszú csacsogásnak, szerette, ha a dialógus lényegre törő, hiszen az élet sem mismásolja el a történéseket, régebben nem egyszer megjárta a sok beszéddel, hiszen a számára jelentéktelen dolgokból kellett a lényeget kihámoznia, ami persze az ő egyszerű lényének nem mindig sikerült. A tömegnek egyébként is szerencséje volt, Philadelphus inkább hallgatott, mint beszélt.
Munka után mindig éhes, azt nem hagyná ki semmiképp. Utána vagy azonnal lefekszik, vagy elvégez egy-két könnyedebb feladatot, mint a szárítóról leszedni a ruhákat, virágot locsolni. Általában hazafelé menet kimegy az álom a szeméből, de az otthoni légkör visszavarázsolja azt, és hamar megtalálja a számára oly nyugtató puha ágy melegét. Attól pedig kifejezetten felüdül, ha meglátja neje már nem is oly karcsú alakját, akinek olyan jó most is a nyakába borulni.
Kedvese telefonjától örömkönnyek szöktek a szemébe. Na nem azért sírt Philadelphus, mert párja ma is, mint mindig munka után reggelivel várja, de oly gyöngéden beszélt, hogy az már szívszorongató. Persze siet ő, ahogy csak tud, hiszen már csak egy megálló, és otthon is van, meg egyébként se szeretné, hogy kihűljön a még forró gyümölcstea, amit minden reggel együtt szürcsölnek, akárhogy is járnak munkába. Gondolatai most is előbbre tartottak, mint a metrószerelvény. Ő is száguldott.

Ahelyett, hogy a könyve fölött görnyedt volna, még mindig a billentyűzetet püfölte. Dehogy akart ő a cudar hétfőre gondolni! De a szoba ajtaja hirtelen kinyílt, és egy erős jellemű, két lábbal a földön járó asszony nyitott be. Egyértelmű utasítást adott arra vonatkozóan, hogy nem most kellene kiélnie írói hajlamait, hiszen várja őt a tananyag, a tanárok, mint a számonkérés zsoldosai.
Nebuló volt, aki csak eljátszadozott a gondolattal, hogy két ember egymás mellett ülve, különböző életutat bejárva ismeretlen marad egymásnak. Mi lenne, ha összejönnének? – suhant át agyán a gondolat. Ekkor észrevette édesanyja tekintetét, amint némán számon kéri őt, miért nem összpontosít a latin szavakra. De már tudta: Spirea vanhouttei– gyöngyvessző, Philadelphus coronarius– jezsámen. És ezt mindig tudni fogja. Ha forró a teája, vagy ha kihűlt akkor is.