Superflash

Kávéztam a konyhában… Kissé elpillesztett a nap, a hét, a mókuskerék-harc… A spiritális fejlődés jegyében várt napi három csodából még egyre sem figyeltem fel, szóval az elsőt, gondoltam megoldom magamank… Afféle adabszurd ön-öröm-okozás gyanánt, hazafelé vettem egy natúr marcipánt, erős kávét főztem, a csésze alá kivételesen aljat is tettem, hogy megadjam a módját… 2 kis kanál nádcukorral kezdtem, szemre belelöttyintettem 3 teáskanálnyi whisky-t, ráreszeltem egy kevés marcipánt, és a legzúzósabb csokiból, ami itthon volt. Kávéillatt terjengett, a rohanó fekete nedű édes melódiájával vegyülve, ahogy a forró gőz átpréselődött a barna, porhanyós szemcsék között. Random slusz-plusként a még tiszta kanalat belemártottam a mogyorókrémbe… Jól sikerült, és egyből jobban tetszett a nap… Keserédes cigarettára gyújtva fokoztam az élvezetet, igyekeztem hálával tekinteni arra az ajándékára az életnek, hogy örömöt okozott egy férfi! Na jó, csak semmi ferdeség, csak úgy döntöttünk, hamarabb ott hagyjuk a raktárat hétvégre, egy órácskával megtoldjva a szabadidőnk hosszát.
Jól sikerült a magamnak szánt kedvességem: krémes, szeszes, édes, de a whisky kesernyés aromája nélkül nem lett volna teljes.
A kifújt füst illékony kék játéka felett néztem a kis szoba csukott ajtajára, az elengedés misztikus mifenéjét igyekeztem közben gyakorolni… örültem, hogy már nem fáj…
Megszólalt az a kedvesen csilingelő, enyhe orrzüngét rejtő hang:
– Gabi, tudnál segíteni egy kicsit?
Felvontam a bal szemöldököm: ritkán kéri a segítségemet, ha felajánlom is „Á, ugyan nem kell, köszi!” diszciplínával szokása hárítani. Nem rosszindulatból, tudja, hogy van elég dolgom kívül, belül magammal, és a világommal.
– Persze! – húztam félre szájam bal szegletét, nem daccal, hanem valami szimpla kis szeretetfélével, kiváncsisággal.
Befejeztem a parázs agyonnyomási ceremóniát, a kávé közben elfogyott.
Azért hìvott, hogy ülnék -e a közelében csendben fél òrát… Sejtettem, hogy miért, nem is kellett kérdeznem: meditálás közben… Hmm… Fél egyedül… Befeküdtem az ágyra, s árasztottam magambòl a nyugalmat…
…
Az elindìtott zene ismerős volt, és jött a superflash: Balogh Béla: a tudatalatti tìzparancsolatát hallgatta, majd egy éve az egyik kedvencem! Soha nem meséltem ròla Neki… Furàn egyértelmű szinkronicitàs
Mosolygok tőle: még szép, hogy úgy látom Ő AZ … Kár, hogy Ő nem… Lehet, hogy vak Rám. Megnyugtató, hogy látónak készül. Talán egyszer meglát.
Most nem a zenére figyeltem, nem a nyugodt hangon felolvasott pozitív gondolatokra. Gyors ellazulás után, vizualizáltam, hogy a belőlem áradò nyugalom kitölti a szobát… hogy fényszárnyaimmail óvón betakarom, átölelem, időnként, mintha torz alak közeledett volna felé, de elhessegettem finoman.
Néha felmerült egy kép: egy òceán voltam, amely nyugodtan ringatta Őt a felszìnén, sziporkás napsütötte délután…
Hogy igaz volt-e? Hogy mit láttam? S annak volt-e bármi köze a valósághoz? Ki tudja. Viszont a gyakorlat elérte célját: megnyugodott: belealudt a gyakorlatba…