Számítunk

6409152356 letette a csákányt maga elé. A szerszám nyele finom port kavart, ahogy végig terült az apróra töredezett kövek között. Ruhája ujjával megtörölte izzadt homlokát, majd visszafordulva végig nézett az alagúton. Utolsó munkanapja volt a mai. Csak egészen kis izgalommal töltötte el, hogy vajon hogyan döntenek ma felőle. Ötvenöt évesen már fáradt volt és gyenge, de azért a mai napon is teljesítette az elvárt minimumot. Viszont érezte, hogy ezt már bizonyára nem tudná sokáig produkálni. Tudták ezt a Tévedhetetlenek is. Éppen ezért határozták meg, hogy minden férfi, aki betölti az ötvenötödik születésnapját, át kell lépnie a két kapu valamelyikén. Hogy melyiken, azt majd a plasztik lapja fogja eldönteni, amit a kapuk előtti nyílásba kell dobnia. Valamelyiket ki fogja nyitni a rajta lévő mágnes csík.

Megtapogatta egyetlen kabátja jobb felső zsebét. Ott lapult a kártya. Széthúzta a tépőzárat és kivette belőle. Tenyerében billegtetve nézegette, ahogy a bányalámpák fénye meg-megcsillant rajta. Az övé volt, mióta az eszét tudta. Ma elválnak útjaik. Nem sajnálta, pedig a kis kártya olyan volt, mintha ő maga lett volna. Bárhol igazolta, hogy ő 6409152356. Barátja tanácsára még tegnap felhasznált róla minden értéket, mivel ez volt a fizetőeszköze is. Nem volt nehéz dolga, hiszen sosem gyűlt össze rajta nagy érték. Visszatette a zsebébe és oda, sem figyelve nagyjából visszanyomkodta a tépőzárat a helyére.

Elindult a bányalift felé. Mindenki, aki mellett elhaladt, megállt egy pillanatra a munkában és őt nézte, de hamar folytatták a dolgukat, mert nagy büntetés járt a hosszabb szünetért. A biztonságosnak igazán nem mondható felvonóba lépett és megérintette a falán a felszínt jelentő ábrát. Számoknak és betűknek nem lett volna értelme, mert semmi mást nem tudott volna sem leírni, sem mondani, de legfőképpen olvasni nem azon kívül, hogy 6409152356. Fogalma sem volt róla, hogy ez nem név. Gyerekkora óta így hívták őt. Az Irányítóknak, Hatalmasoknak, és Tévedhetetleneknek egészen más és sokkal rövidebb a nevük. Persze ő csak azokat ismerte név szerint, akikkel munkája során közelebbi kapcsolatba került.

A felszínre érve lassan csoszogva vonszolta magát a Kristálypalota felé. Kivételes napokon, és amikor elrendelték, csak akkor léphetett be oda. Ez a mai a legkivételesebb nap volt a számára. Hite szerint, amit a Hófehér Épületben oktattak neki gyerekkorától kezdve, ma dől el, hogy a Nagy Vörös birodalmába kerül, vagy pedig a Végtelen Fehér lesz a további otthona. Hogy ez a kettő mit jelentett, arról fogalma sem volt. A tanok csak annyit árultak el, hogy az előbbi a rosszak birodalma, míg az utóbbi a jók lakhelye. Homályos történeteket hallott csupán mindkettőről, de ezek nem voltak megbízható források. Abból a két világból nincs visszaút. Soha senkivel nem találkozott, aki megjárta volna bármelyiket, tehát senki nem számolhatott be egyikről sem.

Ahogy belépett a palotába, hatalmas előtérbe jutott. Fogalma sem volt, mit tegyen ebben az óriási térben. Egész életében kicsi, szűk helyeken járt, hiszen a felszínre is csak ritkán jöhetett fel. Összeszedte minden bátorságát és elindult a terem közepe felé. Jó pár lépés után vette csak észre, hogy szemből is elindult valaki és éppen felé tart. Lassított, mert felismerte a ruházatáról, hogy egy Irányító közeledik.

– Tovább! Tovább! Meg ne állj!- kiáltott rá a közeledő.
– Nem álltam meg, csak lassítottam, mert …
– Sok a szöveg! Nálad a kártyád?
– Igen. Nálam van.
– Akkor gyere utánam! – fordult meg az alak és szaporán elindult visszafelé.

6409152356 alig tudta követni, de azért nem maradt le pár lépésnél nagyobb távolságra. A sietség miatt nem volt ideje körülnézni, merre jár, pedig eltervezte, hogy jól megnéz mindent. Az alak, ahogy odaért az ajtóhoz, máris kinyitotta és eltűnt mögötte.

– Mozgás! Mozgás! – hallotta a másik helységből a hangját.

Amikor átlépte a küszöböt, egy másik teremben találta magát. Nem sokkal volt kisebb, mint az előző. Az alak már majdnem a közepén járt, ezért szinte futva próbálta utolérni. Mire úgy, ahogy sikerült, az alak már egy asztalnál állt. Fürgén helyet foglalt a mögötte elhelyezett széken és szigorúan nézett vissza rá.

– Minden ötvenöt éves ilyen lassú, amikor idejön! – szólt bosszankodva.
– Igyekeztem.
– Rabolják a drága időmet! Na! Ott van a nyílás! A kártyát oda dugd és várj!

Közelebb lépett a nyíláshoz, és csak akkor vette észre, hogy jobbra és balra egy-egy duplaszárnyas ajtó van előtte. A nyílás éppen a kettő között volt félúton. Kicsit reszketett a keze, amikor behelyezte a kártyáját. Lassan tűnt el benne a plasztik. Úgy érezte, egy örökkévalóság telik el, mire teljesen eltűnt a szeme elől. A másik örökkévalóság pedig, amíg várta, hogy melyik ajtó nyílik ki neki.

– Rendesen használtad mindig, mindenhol a kártyádat? – kérdezte az Irányító, amikor nem történt semmi. Nem értette a dolgot, mert ilyesmi még nem történt eddig vele, de választ nem kapott, mert egy kis oldalajtón az egyik Hatalmas lépett be a terembe. Mellette lépkedett a három Tévedhetetlen egyike és maga előtt tuszkoltak egy kissé megviselt alakot.
– Ó Hatalmasság és örökké Tévedhetetlensége! Nem tudom mi történt, de nem az én hibám, hiszen …
– Sok a szó! – intett egyet a Hatalmas.
– Ez az alak! – mutatott a rongyos emberre a Tévedhetetlen – Ez szintén 6409152356! Nem tudom, hogyan fordulhatott elő, de ki fogom deríteni! Viszont eljátszotta a Két Kapu esélyét magánál. Nyíljon mindkét kapu!- oda fordult a korábban érkezett 6409152356-hoz – És te fogod eldönteni, melyiken mégy át, és melyiken ez a csaló, aki itt áll előttem!

Alig mondta ki ezeket a szavakat, a kapuk máris kinyíltak. Bepillantva a félhomályba, nem látszott különbség rajtuk. Mindkettő egy folyosót rejtett, piszkosszürke falakkal.

– Nem tudok dönteni. – sóhajtott 6409152356.
– A tétovázás nagyobb bűn, mint a csalás! – szólt a Hatalmas. – Elrendelem hát, hogy menj te a bal oldali ajtón keresztül, és legyen otthonod a Nagy Vörös! A csaló útja pedig a jobb oldali ajtón vezessen egészen a Végtelen Fehérig!
– Helyben hagyom a döntést! – bólintott a Tévedhetetlen.

Már majdnem a folyosó végén járt, amikor észrevette, hogy hallja a fal túloldaláról a csaló léptei okozta neszeket.
– Hallod a hangom? – kiáltott át neki.
– Egészen tisztán.
– Miért csaltál?
– Nem csaltam. Gyerekkorom óta ezt a kártyát használtam.
– Ők nem hibázhattak.
– Tényleg? Akkor szerinted mi történt?
– Nem tudom. A végére értem a folyosónak. Egy ajtó van előttem.
– Itt is ugyanez a helyzet. Nyissuk ki.

Az ajtó túloldalán meglepődve bámulták egymást. A csupasz ég alatt álltak. A Nap éppen nyugodni készült. Amerre csak elnéztek hatalmas homokdombokat láttak. Kivéve kétoldalt, ahol végtelenbe nyúló kőfalak futottak. Az ajtók, ahogy átléptek rajta, önműködően becsukódtak. Meg sem próbálták kinyitni. Mindketten sejtették, hogy nincs visszaút. Mindkét ajtó mellett egy-egy régi szerszám volt a falnak támasztva. Egy ásó és egy lapát.

– Ezek vajon miért vannak itt? – kérdezte 6409152356.
– Csak sejteni vélem. – válaszolta 6409152356.
– Melyiket választod?
– A szélsőt.

Még mosolyogtak egy kis ideig ezen, azután 6409152356 megfogta az ásót és elindult a dombok felé. 6409152356 kezébe vette a lapátot és követte, bár fogalma sem volt, mit fognak csinálni egy ekkora sivatagban.