Egy (másik) erkölcsös éjszaka II. rész

A helyzet az, hogy „Vadkan elvtárs” hírneve nem volt alaptalan. Részletezhette ugyan a nemzetgazdaság előrehaladását szolgáló projekteket, de valójában (!) Na szóval ő leginkább egy projektet működtetett, az érdekelte őtet leginkább, de az ezerrel ám! Mármint a NŐK megszerzése. És nemigen bántotta hírneve, elnevezése, mely szerint „Vadkannak” titulálták bizonyos jól informált körökben, inkább büszke volt nevére. Valójában jobban örült volna annak, ha ősszel bőgő szarvasbikának nevezték volna, aki lombhullató tölgyesekben bődül el, kívánatos szarvasünők iránti határtalan vágyódásában, harcolva esetleges riválisaival.)

„Kard ki kard! Szügy ellen szügy agancs ellen agancs”! Azért ne sajnáljuk őt túlságosan – vadkanként is – szorgosan turkálta az államigazgatás rögös erdeijeit, túrt új csemegék után kutakodva. Mert az asszonyokat, lányokat kategorizálta a maga elképzelése szerint, a következőképpen: „megvolt, meglesz, visszautasított ugyan, de ugyan már, ki tudhassa? Mindegy, „ezek is nagyon sok más történetek”.
Mindegy. Hűsünk gyorsan megtisztálkodott, tisztát húzott, előkereste neszeszeréből még a dezodort. (Is.) (Végül is mit lehessen tudni… Kortyolt egyet a vészhelyzet esetére mindig nála lévő vodkásüvegből. De fogat is mosott… Végül is mit lehessen tudni!

Mari haragosan nyitott ajtót, türelmetlenül, most épp haragvó vöröshajú boszorkányként!
– Hol késtél? Már azt hittem, cserben hagysz. Nem ezt vártam tőled!
Aztán – hősünket beengedve – elmosolyodott.
– No csak, no csak! Milyen finom illat! Gondolom, tisztát is húztál? Jaj, szívem mi jár a fejedben?
– Á semmi! – igazság szerint hősünk válasza nem teljesen fedte a valóságot.
– Nincs semmi baj, nem tehetsz róla. De most játsszunk, és várjunk.
Mari némileg feszültnek látszott, de vihogott. Gin römit játszottak, amoly kétszemélyest, kopogósat, hogy elüssék az Időt. Valahogyan. Közben a kazettás magnóról Love Affair zenéjét hallgattál. „ A day without love”… (Azok a régi szép idők!) Zajlott a játék, nemigen boldogultak egymással, egyiküknek sem sikerült felülkerekedni a másikon, egyikük sem érte az az üdvözítő száz pontot. Mert hősünk nemigen volt egy „zsugabubus”, Mari meg feszült volt – némileg érthetően.

Játék közben hősünk (mintegy), bátorkodott megjegyezni, lehet, csupán vaklárma ez az egész. Ő itt dekkol, tök fölöslegesen, várva a nyomorult száz pontját, miközben Mari bájai, lehet nem is jelentettek oly mértéktelen, ellenálhatatlan vonzerőt Vadkan elvtárs számára. Mari reakcióját látva hősünk megbánta kijelentését. Mert Mari megsértődött, vált igazi vöröshajú boszorkánnyá. Hűsünk csak találgathatott: Marit az bánja, hogy Vadkan elvtárs semmibe veszi? Vagy hogy kártyapartnere ilyeneket mond, nem lesz hajlandó őt megvédeni? Ki érti már az ilyet? Ha van kalap az a baj, ha meg nincs, még nagyobb a gond…

„Na ne már”! Mindenesetre hősünk gondolta magában, jobb, ha inkább meg se mukkan, inkább szigorúan a játékra koncentrál. Játszottak hát tovább. Érezte már lapjaiban a lehetőséget, de rá kellett jönnie a keserű igazságra. Merthogy kiteríteni szándékozott lapok értékét még mindig meghaladta a kézben maradt lapérték. Ezért aztán nem tudott kopogni!
– Kopogtál? Akkor teríts!
– Én ugyan nem!
Összenéztek, a kopogtatás az ajtó felől hallatszott, diszkrét köhintésekkel egyetemben.
– No látod? Megjött, itt van. Hamarost kezdődhet az előadás!

/vége a II. résznek/