Egy (másik) erkölcsös éjszaka VI. rész

Nna szóval, minden történet véget ér egyszer, legalább is vége szakad. Mert következik az utolsó felvonás. Amelytől minden szereplő mást remél. Vadkan elvtárs a bekövetkező „mindent elsöprő katarzist” reméli, minimum egy (legalább is elfogadható) izlandi gejzírkitörés formájában. Mari abban reménykedik, hogy az agresszor „behatolási törekvéseit” sikerül elhárítania. Hősünk epizodistákét – különben a történet szempontjából ő ugyan nem sok jelentőséggel bír – arra számít, hogy viszonylag épp bőrrel hagyhatja el a csatateret. Mert nem hiányozna néki, hogy szeme alatt monoklival, netán betört orral lenne kénytelen hajlongani a nagyérdemű előtt. Ja, a közönség, a nagyérdemű. Izgulnak ugyan a végkifejlet okán, de más is jár a fejükben. Idejében odaérnek-e a ruhatárba megelőzve a hosszú sorállást, nem késik-e le az utolsó buszt, (metrót, helikoptert, esetleg a kutyaszánt)? Szóval mindenki izgult valamiért.

Különben Mari; ő naiva, látványtervező, és az előadás rendezője, (no meg boszorkány is volt egyszemélyben), elégedetten nézett végig a berendezett színpadon. De nem mulasztotta el még egy utolsó instrukcióval ellátni „lovagját”.
– Mars az ágyam közepére! Tégy úgy, mintha épp álmodból ébrednél fel! És nyújtózkodj oly elégedetten, mintha… Na szóval, úgyis tudod! Mintha… Kérlek, csináld kandúrkám! És ha betoppan, ásíts majd unottan a képébe!
Kandúrka szót fogatott, előírás szerinti pózba helyezkedett el az ágyon. De normális macska ösztöne lévén azért számba vette e lehetséges menekülési útvonalat. Szerencsére az erkélyajtó résnyire nyitva volt, onnan csak egy ugrás, aztán irány a bozót. Némileg megnyugodott arra gondolván, nincs az a vaddisznó, amelyik át tudna ugrani az erkély korlátján. (Létrát meg legfeljebb a szálló gondnokától lehetett volna szereznie. Átmászás céljából. De, aki időt nyer, életet nyer!)
– Jövök, nyitom már Vadkan elvtárs, sietek, ó, ah, úgyis rövid az éjszaka – fuvolázta boszorkány-Mari, aztán kitárult az ajtó.

Vadkan elvtárs igazán impozáns jelenség volt. Láthatón tettre készen betoppant felül kigombolt bíborszín házikabátjában, impozáns volt, „tettre készen”, Alfa-hímes őszülő, dús, lenyűgöző mellszőrzetével. Aztán szembesült a rideg valósággal. Hogy őt, a nagy Őt az utolsó kanyarba valamilyen kis senkiházi megelőzte! Na ne már! Feje akkor némileg lilává vált, hasonlított ünnepi köntöse színéhez.
Hősünk – a rendezői utasítás szerint – unottan ásított pofájába, Mari szétszórt fehérneműi között. Ásított, miként egy jóllakott kandúr, akinek sikerült kinyalnia a tejfölös csuprot a kamrában. Mind az utolsó cseppig! Azért jóllakott ásítás közben pislogott a menekülési útvonal felé. Elvégre, mit lehessen tudni?