Kaszálni indult aznap a tavaszi szél a réteken, de csak engem talált. Nem bántott az éngöm, csak permetet szórt a szemeimbe. Jól van az. De az már nehezen, hogy nem voltam hét évös sem, és én magyarázzam meg a világ dolgait az Istennek. Mert bizony, valamit nagyon félreértett a világ, amikor lopni kűdte a cigánygyereket, az apját meg vigyorogni a kocsmafalra. Mer az én játszótársam biz inkább evett velem fövet, mint csórt húst odahaza. Szóval, egy délelőtt igen egyedül maradtam a kukoricás partján, kis kormos pajtásom csak késve jött, de mint aki szekeret húz a hátán. Húzott azon az apja, de nótát, ami nekem se tetszett. Hogy megvígasztaljam, megmutattam neki az én hátamat – jól járt este a kutacs – összevigyorogtunk, de csak láttam, hogy eszi a bánat azt a csuda fekete pofáját.
Jó neked, te magyar vagy – na, erre orromba szállt az Isten lehellete, hogy csak úgy prüszköltem a cifra hiszekegyet…de nem ütött agyon ménykű, nem sorvadtam rögtön gombává, hát gondolkodni merészeltem, tán melyikünknek van igaza.
– Ide figyelj, te tótágas! Ugyan szólj már rám: látod fenn azt a felhőt, ami olyan, mint egy vitorlás?
– látom…
– hát a fű torzsa töri a segged?
– zúz, a fene ami mögeszi…
– hát a gyomrod harangozik-é má?
– jó delet mutat az istendta… – de erre má vigyorog, mert igen szépen integetnek felénk az édes húsú gyümölcsök a felhőkből.
– na. – Rám néz, mint akit befizettek a búcsúba és pénzt kér tőle a jegyes.
– Mi na?
– hát akkor most én vagyok a cigány, vagy te a magyar?
– dikk – mondja – má te megint valami könyvet olvasol…de hülye betűid vannak neked, te attila…
– azok nem az én betűim, testérem az Úrban, hanem a Tizenkét Pont.
Nézz, oldalra hajtott fejjel, mer a testében még szorgosan jár a fájdalom, és nagy bogár szemekkel néz hülyének – jól teszi, szíve rajta…legalább mögmagyarázhatom egy nálam képzettlenebb léleknek a világ titkait.
– Március 15.- én feltámadott a tenger. A népek tengere. Itt. Itthon. És olyan gyerekek vezették a népet, mint mi. Az apáink voltak.
Olyan rémült arcot vágott, mintha bírája lennék:
– apám nem volt ott, esküszöm! má csak érzem…
Na, nesze neked kultúrális forradalom…
– Ide figyelj, te kopaszlelkű…egyszer régön a szegények megsokallták a nyomort, meg az urak mérhetetlen hatalmaskodását, meg az idegenek nyomorgatását és azt mondták: szabadok vagyunk!
…néz rám a pulya, ma már látom, milyen lélek volt benne. Egy évre elvitte a torokgyík. Az éngöm is megkóstolt, de pénze talált lenni a lelkemre a papómnak…amannak nem volt. Faluhelyen nem dráma az ilyesmi, nem kirakatba való – de a gyermek lelke cipeli, mint az együtt látott csillagokat.
Nyomorgattuk egymást szép szavakban még, nap nap után, mint virágok egy kertben: kinek súlyosabb az illata. Sosem termett tövis egymás szirmaira. De köztünk lappangott valami fertő, valami vész: az idő változtatni fog. Nem a rét változik, nem a felénk feszülő égbolt és nem nő másként alattunk a fű…hanem a hátunkon változnak az égő fájdalmak. Mikor a test, a bőr szégyelli majd a csontot és az izmot, amely mellém hozza a másikat, mikor a dícséret a gyalázó szót jutalmazza és a pofonok a jó szóra csendülnek a cigánysoron, a paraszt udvarokon.
Távol egymástól, s még távolabb Istentől: hány pont kellene megrajzolni az Ember kontúrját, aki nem árt?
2 hozzászólás
Lenyűgőzően írsz. Élvezettel olvasom minden szavadat. Mély és komor igazságokat feszegetsz.
Jo izu magyar beszed, a tema pedig nagyon komoly. Csodalatosan tudsz irni.