Szellemek 3. fejezet

3.

Vutar hatalmas kikötőváros volt. Hajók tömkelege állt a hosszú stég partján, volt, amire árut pakoltak, volt, amin hatalmasat mulatoztak délután kettőkor is, és volt, ami magányosan ringatózott. A hajókhoz közel halászhálók, hordók feküdtek, és azon túl egy hatalmas piactér helyezkedett el a maga nyüzsgésével, az egymást túlkiabáló árusok, a napon szikkadó zöldségek bűze, a töménytelen parfüm, benzin, és hal egyvelege, mely sajátos világot adott az egésznek – vagy rosszabb esetben fejfájást. A parttól körülbelül húsz méterre szekrény méretű fém doboz bukkant ki a vízből, tucatnyi csővel összekötve a gépezetet az óceán vizével. A gép halkan búgott, benne egy hatalmas turbina forgott – egy víztisztító. S nem messze tőle még egy, és még egy, a part ívét követve.
Olaf és Amélia kettesben sétáltak a zsivajban. Kenyeret vettek és gyümölcsöket. Jól érezték magukat szabadon, de nem tudtak mit csinálni az idővel, melyet ki kellett tölteni, és azt sem tudták, mi tévők legyenek. Tűzött a nap, a hőség rettenetes volt. Amélia felkötötte a haját, és kalapot tett a fejére, bakancsát is levette, papucsot hordott, szoknyáját is feljebb vágta. Olaf fájdalmasan lépkedett mezítláb a macskakövön, csak a kését tette zsebre, amúgy ugyanaz a kék hosszú nadrág volt rajta a fekete övvel, és fehér mellénye.
Nemrég érkeztek ide. A repülőt, amivel elindultak, lelőtték, Kolen chipje miatt egyértelmű volt, ki utazik rajta. A gép felrobbant, Olaf és Amélia időben kiugrottak, Kolent a gép roncsaival együtt elnyelte az óceán. Olaf és Amélia órákon keresztül úsztak, míg meg nem láttak egy halászhajót, ami megmentette őket. Ősrégi roncs volt szakadt, iszapos hálók lógtak rajta, a régi vörös festése egyetlen le nem pattogzott folton látszott, hatalmas reflektorok világították meg. A fedélzeten is ügyelni kellett, hova lép az ember, több kettétört vagy hiányzó deszka mutatta a raktár sötétségét. A vitorla összekötve hevert az egyik sarokban, az árbocrúd törötten himbálózott a levegőben, erős benzinszag terjengett. Egy ember utazott rajta; a kapitány, vele nem volt nehéz végezni. A fedélzeti számítógépen megnézték, hova van a hajó beprogramozva; az automata pilóta Északkelet fele mutatott; Vutar város szigetére. Kettőjükkel futott be a hajó hosszú olajcsíkot húzva, és amint kikötöttek, egy kövér férfi lépett eléjük szivarral a szájában, vakítóan csillogó ékszerekkel, fehér ruhában.
– Mit hoztak? – kérdezte, mintegy félvállról.
Olaf felvonta a szemöldökét, úgy nézett Améliára. A nő hasonlóképp nézett vissza; fogalmuk sem volt.
– Jöjjön fel, és nézze meg. – invitálta Amélia a férfit a fedélzetre.
Bort találtak, és rengeteg ruhát a hajó gyomrában, mindent eladtak a férfinak, aztán otthagyták a hajót ringatózni, míg ők szétnéznek a városban, és még kitalálták, mi tévők legyenek.
Egy padon ültek, ami hullámos palatetőjével megvédte őket a hőségtől. Gondolkozva néztek maguk elé, nem volt miről beszélgetniük. Csak a menekülés járt az eszükben. Itt még nem voltak biztonságban. Egyszer csak mozgolódást láttak a piac túlsó oldalán. Valami ellenőrzés történhetett.
– Minőségellenőrzés? – kérdezte Amélia.
– Olyan már csak a gyerekmesékben van. – válaszolta Olaf mosolyogva, majd az a mosoly az arcára is fagyott, mikor megpillantotta; fegyveres őrök masíroznak az emberek között, egy zöldségek között válogató férfi a karjához valami műszert nyomva.
– Razzia. Futás! – suttogta Olaf, Amélia határozottan visszaszorította.
– Azzal keltenél a legnagyobb feltűnést, húszan lőnének ránk abban a másodpercben, és üldöznének. Egy ilyen kis szigeten meg nincs merre menekülni. Elvegyülünk. Hátha megússzuk.
Felálltak, kézen fogták egymást, és nevetést produkálva elindultak arra, amerre a legnagyobb tömeg tolongott, lökdösődött a frissen érkezett halra.
– Lökdösődj te is. – súgta Amélia, majd meggondolta magát és ordítva szólt. – Hát lökd már arrébb azt a szerencsétlent, nem igaz nem tudja, hogy a sornak vége is van!
A szerencsétlen egy harcsabajuszos kövér férfi volt, aki ideges pillantást vetett a háta mögé, majd előrébbtolakodott.
– Ketten erre tartanak… – sikította Amélia.
Magabiztosan sétáltak a tömeg felé. Útközben meg-megnéztek egy-két gyanúsabb embert, majd komoran folytatták utukat. Amélia ijedten Olaf mellényébe kapaszkodott, rángatta, de a férfi egyre csak tolakodott. Kiabált neki, de hangját elnyelte a zsivaj.
– Olaf! – ordította, és erőteljesen maga felé fordította. – Találj ki valamit! Közelednek!
– Esik a hó. – suttogta, majd ordította mások fülébe. – Esik a hó!
És kitört a káosz. Mindenki az ég felé emelte a kezeit, motyogták maguk elé, majd boldogan néztek a mellettük állókra, esik a hó. Felhagytak a tolongással, és lassan az egész piactér örömujjongással telt meg. A katonák értetlenül álltak, majd mikor az ő fülükbe is eljutott, eleresztettek egy mosolyt és kedvesebben folytatták az ellenőrzést.
Amélia a katonákat nézte két férfi takarásából, majd kézen fogták, és elrántották. Futva lökdösték félre a boldog embereket, akikben most tudatosult egy régi feltevés; lesz még egyszer ünnep a világban.
Egy szűk sikátorba fordultak be, és elbújtak egy rozoga konténer mögé, ami tele volt, sőt körös-körül úszott a fémhulladékban. Olaf, mikor elszaladtak mellette és mögé bújtak, egy fém lapot halászott ki. Fényújság a tegnapi hírekkel, tökéletes.
– Körözés alatt vagyunk. Felszólítják a várost, ha látnak minket, szóljanak a katonáknak…
– Olaf… – vágott közbe Amélia szomorúan.
– Ezért jöttek… tessék?
– Jó ötlet volt, tényleg, mert megúsztuk, de tíz éve nem esett hó… nem gondolod, hogy ez…
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy az emberek örülnek, és közben nem is esik…
Olaf visszadobta a fényújságot, mosolygott, és tekintete megpihent a nő kezén. Amélia értetlenül nézett jobb karjára, ahol egy apró hópehely pompázott a szürke minden árnyalatában. Esik a hó…

Olaf és Amélia a konténer mellett gubbasztottak, nem beszéltek sokat. Ha igen, akkor is suttogva, és tőmondatokban. A razzia lassan leült. Addigra be is esteledett. Már sűrűn hullt a hó. Egy fogadóba tartottak. Színes neonok tájékoztatták az embert; ez a Gépzsír nevű kocsma, és egy alcímmel magyarázták; Itt minden jobban csúszik. Szoba kiadó. Bár nehezen lehetett kiolvasni a kiégett, vagy nem lévő betűk miatt.
Mikor beléptek, senki nem köszönt nekik. A pultos a mosogatógép tetején ült, valami elektromos ketyerével mulatta az időt, jobbra, balra döntögette. A zenegépből sokféle hangszer egyvelege és finom női hang együttese szólt szomorúan. Az öregek hallgatják nosztalgiázás gyanánt. Nem voltak sokan, három idős ember, és egy nevető férficsapat. Takarták a szemüket fényáradat elől, majd pár pillanat múlva megszokták.
– Jó estét! – szólította meg Amélia a pultost. Az rájuk sem nézett. – Szobát szeretnénk éjszakára.
Erre leugrott a gépről, mire az még nagyobb hangzavart csapott. Rájuk nézett, majd apró mosollyal a szája szélén így szólt:
– Reggelivel tudom adni. Nem drága.
Olaf és Amélia egyszerre bólintottak rá. Volt elég pénzük az öltönyös férfitól, és csak egy estére akarták magukat meghúzni, míg a razzia lemegy, és halottnak gondolják őket. Aztán hajóra szállnak, és egy nagyvárosba mennek. Egyelőre ennyi volt a terv.
A pultos intett, hogy kövessék, megnyomott egy gombot, mire kinyílt egy ajtó; lift. Ismét egy gomb; első emelet, és a szerkezet kattogva, zörögve elindult. Csendben álltak, csupán a fogadós halk szörcsögése hallatszott, amint nyelv-, ajak- és még ki tudja hány piercingjével játszott. Kiszálltak, a folyosó végén egy ajtó előtt elővett egy kártyát, azt a kezükbe nyomta, és így szólt:
– Kilences szoba. Itt a kártya. – és elment.
Olaf lehúzta a kártyát, az ajtó szisszent, majd kinyílt. Egy apró szoba tárult a szemük elé, teljesen átlagos; ágy, szekrény, tévé, pici, koszos ablak, és ajtó, ami valószínűleg a fürdőszobát rejti.