Szellemek 4. fejezet

Másnap reggel Olaf háta mögött becsukódott az ajtó, és Améliával az oldalán beszállt a liftbe. Két másodperc utazás után leértek a földszintre. A pultos sunyin mosolygott, mikor észrevette őket, és eltűnt egy hátsó helyiségben. Amélia mérgesen nézett utána, majd leült az Olaffal szembeni székre. Kis idő múlva jött a fogadós, és kis tányér tükörtojást rakott le szalonnával.
– Én nem kérek tojást. – mondta Amélia finnyásan.
– Ez volt a tasakban. – mondta a pultos, és eltűnt.
Amélia kitúrta őket. Nemsokára ismét jött a pultos, jobban mosolyogva, mint eddig bármikor, és Olaf füléhez hajolt.
– Tudom, kik vagytok. – suttogta. – Börtönből elszökött gyilkosok. És szerintem elég sok jutalmat kapnék, ha kézre kerítenélek titeket.
– Mennyit kérsz? – motyogta Olaf halálra vált arccal. Simán elbánna ezzel a girhes fiúval, de azzal sokat kockáztat. A kocsmában lévő többi ember miatt. – Mennyi pénzt?
A fiú mosolygott, visszaszívta a szája széléről a nyálat, és a legnagyobb természetességgel így szólt; – Mennyid van?
Olaf tekintete találkozott a nőével, aki bólintott, és távozását jelezve felállt.
Olaf idegesen kivette a zsebéből a pénzt, és az utolsó apróig a markába tette. A pultos megrökönyödve állt. Ennyit még nem látott. Ebből a pénzből egy kisebbfajta hajót tudna magának venni. Olaf is felállt, vállával a fiúnak ütközött, úgy, hogy az megpördült. Csak állt kezében a pénzzel, és nézte, ahogy a gyilkos-rabló páros után becsukódik az ajtó.
– Hova megyünk? – kérdezte Amélia.
– Abbora. – válaszolta Olaf röviden, miután elképzelte a térképet.
– Hatalmas város. Sok ember, katonák.
– Elvegyülünk.
Amélia bólintott.
Felléptek a hajóra. Olaf a törött árbocrúd alá ült, hátát a fának vetve, Amélia meg a fedélzeti géphez lépet, Abbora városra beállítani. Pár perc kellett, míg a motor elindul, felhúzza a vasmacskát, és a hajó egy víztisztítót kikerülve elindul a cél felé.