Szellemek 5. fejezet

Olaf, mintha rémálomból ébredt volna, kipattant a szeme. Homályosan látott, a fáradtság ólmos súlyként telepedett rá. Sajgott a lába, az oldala, és kezét nem tudta mozdítani. Nehezen fogta fel, mi zajlik körülötte. Elsuhanó tárgyakat látott. Felhőkarcolókat szorosan egymás mellé zsúfolva, egy négyzetméternyi üres területet sem hagyva. És látott még rozsdás autókat is ebben a mámorban, egyszerű kocka formában, fél méterre a föld felett lebegni. Az a rengeteg ember, szinte taposott egymáson, futottak, nevettek, hömpölyögtek… paff. Olaf feje valami keménynek ütközött, mintha ablak lett volna. És most érezte meg, hogy megy… vagy viszik. Most döbbent rá, hogy utazik. Hogy amit lát, azt tényleg látja, nem csak képzeli. Amélia! – akarta mondani, de nem sikerült. Le volt tapasztva a szája. Nyúlt volna, hogy leszedje; össze volt kötözve a keze. Amélia mellette feküdt, nem volt magánál. Egy autó hátsó ülésén voltak. Nem látta a vezetőfülkét; egy lemezzel volt eltakarva. Nem értette, hogy kerültek ide. Rémlett neki, hogy a hajó kikötött Abbora város gigantikus, mocskos és büdös kikötőjében. Arra is emlékezett, hogy állt ott egy fekete autó bekapcsolt motorral. És hogy reccsenést hallott a háta mögül… és ott sötétült el a világ. Szóval elkapták őket… Szóval ismét foglyok. Ennyi volt.
Hirtelen megálltak. Amélia magatehetetlenül csúszott előre. Nyílt az ajtó, Olaf elméjét egy pillanatra tompította a fényáradat, és a betóduló füst. Valaki kirángatta az autóból, talpra állította, és matatott valamit a tarkójánál. Olaf egy csapásra visszanyerte erejét, és érzékeit. Látta, hogy pár méterrel arrébb az autó túloldalán egy öltönyös férfi Améliának félreseperte a tarkóján a haját, és levett onnan valami félkör alakú szerkezetet, és a nő visszanyerte tudatát. Egymás mellé állították őket az autó mögé, lábukról leszedték a kötelet, pár másodperc múlva a szájukon sem volt tapasz.
Álltak egymás mellett, és mozdulni sem mertek. Nem katonák álltak előttük fegyverrel, hanem egyszerű, öltönyös emberek maszkban. Az álarcok fából készültek, egyszerűek voltak, az egyiknek piros volt, neki vicsorgó száj volt ráfestve, a szemének két lyuk kihagyva, felette bozontos, mérges szemöldök. A másik arc mintha egy halálsikolyt ábrázolt volna, fekete színű volt fehér festékkel. A két ember elöl összekulcsolt kézzel mereven állt Olaftól két méterre.
Amélia még mindig kótyagos volt, de mozdulatlanságából következtetni lehetett, hogy tudja, elkapták őket.
A két férfi mögött három méter magas tömör betonkerítés állt, jobbra is és balra is, mintha a végtelenbe futott volna. Az autó pont a kapuban állt meg. Hatalmas szárnyain két betű díszelgett M és G. Akkora bejárót takartak, amin egyszerre hat kocsi is bemehetett volna.
– MG úr várja önöket. – hallatszott a két öltönyös felől, de nem lehetett megállapítani, hogy melyikük mondta, vagy ők mondták-e egyáltalán.
Ebben a pillanatban kitárult a kapu. Az álarcosok félreálltak, és intettek – egyszerre – hogy induljanak el.
Hatalmas lebetonozott udvaron át vezetett az útjuk. Szerényen volt berendezve, de méltóságteljesen. Összesen hat szobor állt a kertben, tökéletesen szimmetrikusan minden irányból. Különböző életkorban lévő embereket ábrázoltak. Volt játszó baba és tanuló gyerek.
A szobrok alatt medence kanyargott, szabálytalanul, Olafnak volt egy megérzése, hogy a kapun látható monogramot rajzolják ki. Valahol az udvar egyik sarkában egy ember sepregetett. A medence keskeny sávja tátongó mélységként hatott, vagy mert tényleg mély volt, vagy mert annyira koszos.
Olaf tátott szájjal nézelődött, ilyen fényűzést még sosem látott, és az egész, mintha élt volna, és ezt az életet éltette a visszhang, amit felerősített a rengeteg beton, és a robosztus szobrok.
Az udvar végén egy óriási kocka épület állt, kocka ablakokkal, kocka ajtókkal, betonszínűen.
Olaf és Amélia beléptek. Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, az álarcosok eltűntek. Egy tornateremnyi szobában álltak, aminek egyetlen berendezése volt; egy dolgozóasztal. Baloldalon az egész falat beterítette egy akvárium.
– Virtuális akvárium. – szólt egy női hang az íróasztal mögül. – Marléne vagyok, sziasztok.
Olaf és Amélia csak állt, megszólalni sem mertek. A nő felállt az asztaltól, és magas sarkú cipőjében elindult. Beletelt két percbe mire odakopogott foglyaihoz.
– Azért szeretem őket, – folytatta olyan természetességgel, mintha ismerné az előtte állókat. – egyrészt, mert nem hagynak koszt, másrészt, meg azért, mert a szuperszámítógépemről kiválaszthatom, milyen halakat szeretnék bele, még emberek is úszkálhatnak benne, haha. – kacagott jóízűen, majd legörbült a szája és körbe-körbe kezdett sétálni, úgy beszélt;
– Nem tudjátok, miért vagytok itt, hát ezért hallgattok. Nos, ez nem titkosszolgálat, nem mentek vissza a börtönbe, MG úr egy magánember, aki olvassa a híreket, és aki olyan technológiával van felszerelve, hogy az övé mellett bárki másé eltörpül. – rájuk nézett, majd folytatta. – MG úr titkárnője vagyok. Én közvetítek. Szólok előre, ez nem lehetőség; ez kötelesség, amit most hallani fogtok, remélem, megértitek, és nem akartok oda visszakerülni, ahonnan jöttetek. – nagy levegőt vett. – MG úrnak feladata van számotokra. Tökéletesek vagytok. Megszöktetek a börtönből, és ne felejtsük el azt sem megemlíteni, hogy… Szellemek vagytok.
– Laci! Laci gyere, vacsora!
Olafnak nagy kő esett le a szívéről, és lazított testtartásán.
– Mit kell tennünk? – szólalt meg halkan miután megköszörülte a torkát.
– Laci! Gyere, légy szíves!
– Fenébe…! – mondta Laci.
Elbúcsúzott a nőtől, majd levette a fejéről a sisakot, és a kezéről, meg a lábáról is lehámozta a hálószerű receptor-rendszert. Nyújtózkodott egyet, és megpróbált ismét az életben jelen lenni. Leszaladt az üveglépcsőn, beszaladt a konyhába, és leült. Játék közben észre sem vette, milyen éhes.
– Gyorsan anya, mert már nem bírom. – mondta, a hasát fogta, azzal nyomatékosított.
– Várjál kicsim, milyet kérsz?
– Sült krumplit rántott hússal.
Az anya betett valamit a mikróba, és fél perc múlva a fia elé tette, amit kért. Leült mellé.
– Mivel játszottál?
– A Szellemekkel. Tudod, amit tegnap vettünk apával.
– Az halott emberekről szól?
– Nem. Halottnak hitt emberekről.
– És Eszterrel mi van?
– Hát vele játszottam most lanban.
– De az iskolában szoktatok beszélgetni?
– Nem. Ott nem merek odamenni hozzá. Ott esetleg csúfolom. A játékban más. Ott közel vagyunk egymáshoz, és megy a küldetés, megfoghatom a kezét…
– Ötödikes vagy, Laci. Nem baj az, ha még nem mersz odamenni hozzá. De a kézfogás mégsem olyan, mint élőben… – kacsintott oda az anya.
– De, olyan. – válaszolta a fiú, és folytatta az evést.