Még a múlt évezredben egy félig kész házba költöztem. Erre volt pénz, a szabadulásvágy a panelből hajtott a zöldbe. Rám várt az építkezés befejezése.
De az első éjszakák roppant mód fárasztóan telnek. Alig hajtom álomra fejem, mikoron fertelmesen hangos zajra arra ébredek. Fülelek aggódva. Egy idő után sikerül a pihenésem megzavaró lárma forrását beazonosítanom. A felső emelettől még nem elválasztott padlástérbe az ideiglenes, üvegezetlen ablakokon tucatnyi ember mászott be valahogy. Fel-alá rohangálnak, csapkodnak.
Mondanom sem kell, mire felérek, egyik kezemben a másfél kilós kalapács, a másikban méteres feszítővas, nyomuk sincs. A ponyvával letakart, éjben sötétlő ablakokat fedő vastag polyvák rezdülnek csak. A kinti szellő beoson a nyílásokon és a költözéskor felhalmozott holmik között bújkál.
Hónom alá csapom a feszítővasat. Jól megy a pizsamám mintájához. Az így felszabadult kezemmel már kezelni tudom a zseblámpát. Eddig sötétben osontam, meglepetésszerű támadást tervezve a behatolók ellen, de most már alaposabb kutatás szükséges. Körbejárok a dobozhalmok között, helyiségről helyiségre. Sehol senki, csak susmorgás. Néha megérinti valami a vállam, de mikor megfordulok, nincs senki mögöttem.
Végül félig-meddig megnyugodva visszamegyek a legalsó szintre. Szépen az ágyam mellé teszem a kalapácsot és a feszítővasat, a könyv mellé, amit azokban a napokban olvasok. Próbálok ismét elaludni. De nem sokáig. A zajongás, csapkodás, rejtélyes motoszkálás újra kezdődik. Már rutinosan surranok fel, teljes fegyverzetben. De lehetek bármily óvatos, mire felérek, csend és üresség fogad. Sehol senki, rajtam kívül. A dobozok némán tornyosulnak, a zsákok némán sorakoznak, a ponyvák gúnyosan lengenek kicsit. Mind azt várja, most vajon mihez kezdek.
Kinézek a kertbe, de csak a növények árnyai látszanak a holdfényben. Egy dolgát végző macska bámul vissza rám fénylő szemekkel, neheztelve, hogy megzavarom intim teendői közepette. Elcsoszogok a lépcső felé, mintha ismét lemennék. De új taktikát követve, lemenetel helyett behúzódok egy különösen sötét sarokba. Kicsit hűvös a tégla, itt még belül sincs vakolás. Egy pók indul rajtam felfedező útra, kíváncsian, ki zavarja birodalmát. Legalábbis póknak vélem, mert sok kis láb érintését érzem. Az egerek pedig nehezebbek is.
Várok. Sötét van. Nincs melegem. Időnként enyhe fuvallat támad, pici kopogás valahonnan. Nem mozdulok, lesben állok. Az időközben lesöpört pók is visszatér, netán egy barátja. Ezen kívül semmi, csak a kertből hallatszik fel az iménti macska és időközben megérkező barátai harci nyárvogása.
Éjjel egy óra is lehet már. Feladom az őrködést és visszatérek az ágyamba. Már annyira álmos vagyok, hogy mély alvásomból ágyúk hangja sem riasztana fel. Reggel azért tartok egy őrjáratot odafent. Látszólag semmi nem változott. Persze a beszűrődő napfényben egész más, mint a sejtelmes éjben.
Következő éjjel, alighogy elmúlt éjfél, újra kezdődik. Most már pulóvert húzok. De hiába, amikor ott vagyok, csend honol. Amikor lemegyek, csattogás, surrogás. Új ötletem támad. Felviszek egy kiló lisztet és széthintem a még burkolatlan betonon. Épp elég a száz négyzetméterre. Ha valakik járkálnak, elkerülhetetlen, hogy nyomot hagyjanak ebben. Aztán várok lenn, csendben. Amint elég hangossá válik a mocorgás, már lendülök is felfelé.
Hirtelen csend támad. Számítottam erre, valahogy tudják, mikor jövök. Lássuk a nyomokat. Aprólékosan végigvizsgálom a lisztet. Sehol egy lábnyom, de még egy elkenődés sem. Itt-ott picit felkavarodva találom, de ennyi az egész. Gyanakszom a macskákra, de valami nyomot ők is hagynának.
A harmadik éjjelre felkészülök. Két webkamera, befőttesüvegekbe állított mécsesek. Valamint a liszt, természetesen. Egy tálkában macskáknak való csábító falatok. Ahogy későbe fordul az éjjel, ülök lenn a monitor előtt és figyelem a kamerák képet.
Elkezdődik a szokásos lárma. A képernyőn semmi. Hirtelen az egyik kamera felborul, csak elmosódott homályt közvetít. A másiknál egy lobbanással kialszik a gyertya lángja, minden sötétbe borul. Felrohanok. A liszt sima, mindössze pici örvények vannak benne. Mintha kísértet szállt volna el felette, mely az anyagi világra csak alig-alig hat. A macskatányérok érintetlenek. Csend van. A rejtély fokozódik. De aznap éjjel már nem tudok meg semmi újat.
Talán egerek. Azok könnyen elbújnak, viszont nagy zajt tudnak csapni. Következő nap kihelyezek néhány különböző egércsapdát és felszerelek egy kölcsön-fényképezőgépet, melyet az egyik egércsapdához kötök egy elmés szerkezettel. Maradnak a kamerák és a gyertyák is. Biztos, ami biztos, a macskatányérokat sem szedem be. Délután alszom egy nagyot, hátha éjjel nem fogok tudni. Leszáll az est, megvacsorázom és elhelyezkedem a vártán.
A műsor a szokásos. Zörgések, sustorgás, nyikorgással kiegészülve. Kinn baljósan hajladoznak a fák. Felhő kúszik a hold el. Igazi kísértet-éjszaka. Az egyik gyertya ismét kialszik, a másik kamerára valaki vagy valami rádob egy rongyot. Amit én hagytam ott napközben. Alighogy megjelenek, csend lesz. A liszt érintetlen, az egércsapdák és tányérok úgyszintén. A vaku sem villant, fotó nem készült. Az ablak ponyvákon kívül nem mozdul semmi. Egerek sehol.
Körbejárok, a pizsamanadrágom már megint csupa liszt. Ismét érzem a finom érintéseket a sötétben, de valami különösre figyelek fel. Csak akkor nyúlnak a tapogatódzó ujjak, ha bizonyos helyeken állok. Arrébb megyek pár méterrel, nem követnek. Az árnyékvilág fogságába ejtett lelkek, vagy bármik is kószálnak itt, nem szeretnek minden talpalatot. A liszt sem gyűrődik fel mindenütt. Gyanút fogok, de jobb, ha a világosban teszem meg a következő lépést.
Hasamra süt a nap, mikorra képessé válok kikászálódni az ágyból. Ne felejtsem el majd kirázni a lepedőt, az is kicsit lisztes lett valahogyan. Összekapom magam, majd a délelőtt azzal megy el, hogy szerkesztek néhány tucat pici alkalmatosságot. Egyelőre legyen titok, miket. Majd irány a padlás és elhelyezem ezeket mindenfelé, padlóra, dobozokra, párkányokra, keresztgerendákra. Beszedem a tányérokat, egércsapdákat, kamerákat, miegymást. Akár a feltevésemhez kapok adatokat, akár szellemek csinálják a ramazúrit, azok úgysem segítenek. Ismét kialszom magam és várom az éjjelt. Érzem, hogy a harc a végéhez közeledik, közeleg az igazság pillanata.
Nem megyek fel, amikor hallom a meginduló műsort. Majd reggel, világosban. Inkább igyekszem aludni, mert ha gyanúm beigazolódik, akkor fárasztó napom lesz. Egy darabig csalogatni próbál a lehallatszó huhogás, de nem törődök vele és álomba merülök.
Reggel van. Körbenézek fenn. Az aprócska vitorlák, mert azokat tettem ki, felborulva, szétszóródva. De nem mind. Némelyik érintetlen, mások csak megfordultak. Aprólékosan végignézem és keresem a mintázatot. Meg is van. Rájöttem a kísértetek trükkjére. Jól tettem, hogy kipihentem magam, mert a következő néhány órám kemény pakolással telik. Nyakig poros és izzadt leszek a végére, a meleg víz pedig csak tíz literes adagokban jön. Még nem üzemelték be az új rendszert, majd jövő héten. Addig be kell érnem egy öreg, rozzant cirkóval, amit ideiglenesen tett a mester.
De megérte. A következő éjjelem nyugodtan telik. A legfelső szint néma. A ház végre egész éjjel csendes. A szellemek végleg visszahúzódtak. Elárulom miként győztem le őket. Talán más is hasznát veszi rafinériámnak.
A még üvegezetlen nyílások, hiába voltak takarva, mégsem állták útját a kint mozgó levegőnek, mely feltámadva, időről-időre betört. De a felépítmény sajátosságai hosszú szélcsatornákat hoztak létre. Ezekben a huzat felerősödött, a láthatatlan lelkek pedig erre ültek rá. Így tudták a zsákokat zörgetni, kilógó ponyvákat csattogtatni, nem kellően rögzített holmikat egymáshoz ütögetni, befőttesüvegben gyertyát kioltani, lisztet borzolni. Mikor felmentem, testemmel útját álltam ennek ezeknek a légjáratoknak. Megzavartam az áramlásokat, ezért próbáltak gyenge lökésekkel eltántorítani, a huzat fuvallatának álcázva.
Csakhogy a vitorlák, színes kis papírokból, melyek pótlásra szorulnak fiam iskolás felszerelésében, leleplezték őket. Átrámoltam mindent. A dobozokkal útját álltam az éltető szelüknek, leszögeltem a polyvákat az ablakok ásító nyílásán. Ideiglenes ajtókkal támasztottam be a belső nyílásokat. Padlóra fektettem mindent, amit lökdöshetnének.
Immáron győztem. Lám, egészen evilági eszközökkel is lehet küzdeni a túlvilág lényei ellen.