Szellő kisasszony és Szél úrfi

Szellő kisasszony és Szél úrfi testvérek voltak, és ahogy az a testvéreknél lenni szokott, gyakorta vitatkoztak egymással. A vita tárgya az volt, hogy melyikük a fontosabb és az értékesebb. Szél úrfi az erejében látta a kiválóságát, míg Szellő kisasszony a gyengédségében. Mivel nem tudták meggyőzni egymást, ezért elhatározták, hogy lejönnek a Földre és az élővilág döntésére bízzák magukat.
Először Szellő kisasszony szállt le. Május volt. Virágzott a határ, a rét, a kert és a mező. Ó, de szép itt minden, sóhajtotta Szellő kisasszony. A sóhajára meglebbentek a levélkék és a virágokból illatfelhő szállt az ég felé.
Rövidesen megteltek az utcák és a terek. Aki csak tehette, kijött a szabadba. Nézzétek, milyen csodás idő van, mondták egymásnak az emberek, és ez az illat?
A padokat hamarosan elfoglalták a szerelmesek, akik még késő este is alig tudtak elválni egymástól. Olyan kellemes langyos a levegő és a szellő, szinte simogat, töltsük kinn az éjszakát, hallotta Szellő kisasszony mindenfelől.
Teltek, múltak a napok, de Szellő kisasszony csak szállt, szállt, erdőn, mezőn, réten, tisztáson keresztül. Ellátogatott a játszóterekre és az iskolaudvarokra is.
A nyitott ablakokon keresztül benézett az épületekbe és azt látta, hogy mindenhol örülnek neki. A kórtermekben megsimogatta a betegek arcát, akik ettől felélénkültek és hinni kezdtek a gyógyulásukban. A pici babákat is kihozták az édesanyák a kellemesen langyos levegőre. Őket különösen is szerette Szellő kisasszony. Olyan lágyan suhant felettük, mint egy tündér. Egyikük elaludt tőle, míg a másik boldogan gőgicsélt neki.
Simogatásától a bimbó is kibomlott, újabb és újabb illatfelhőt árasztva. A virágok színei gyönyörűségesek voltak, korábban ilyent soha nem látott, hiszen a felhők között, ahol eddig lakott, nem éltek növények.
Az állatok is nagyon megszerették őt. A medve, az őz, a nyuszi, a bátor és erős farkas, a lompos farkú róka mind előjöttek rejtekhelyükről a köszöntésére. Az erdő fái között vidáman ugráltak a mókuskák, a madarak pedig koncerttel ajándékozták meg. A kertekben élő kutyusok is vígan csóválták a farkuk érkezésekor, míg a cicák dorombolással kedveskedtek neki. A kakas korán reggel kukorékolással ébresztette, a tyúkok meg örömükben annyi tojást adtak, hogy gazdasszonyuk nem győzött sütni belőlük. A röfik pedig egymást túlharsogva üdvözölték és szemlátomást híztak örömükben. Ó, ha ezt a bátyja mind hallotta és látta volna?
Mindenki szeret engem, nyugtázta magában. A természet, az emberek, az állatok. Nincs mese, én vagyok a legfontosabb és a legértékesebb.

Szellő kisasszony egy szép napon azt vette észre, hogy valami nincs rendben, mintha nem örülnének már annyira neki. Jó, a gyerekekkel még nem volt baj, de a felnőttek egyre-másra sóhajtoztak, hogy ha ilyen marad az idő, akkor bizony kiszárad minden. A hegyi patakokban is alig csordogál már a víz, lassan a vadonban élők itatásáról is nekünk kell gondoskodnunk panaszolták. Nálunk meg az egész család allergiás, mindenki tüsszög és könnyezik. Egyszerűen nem lehet már dolgozni se. A kisbabámat ki se viszem, olyan erős a szmog. Így és ehhez hasonlóan siránkoztak, míg egy szép napon, mely Szellő kisasszony számára maga volt a végzet, kimondták, hogy ide bizony egy jó erős szél kellene.
Borzalmas, hát nem ő kell? Mi történt? Mennyire boldogok voltak vele és most miért változott meg minden? A testvére kell nekik, döntöttek.

Szellő kisasszony alapvetően jóindulatú volt, ráadásul megszerette a Föld lakóit, ezért úgy döntött, hogy segíteni fog rajtuk.
Felszállt a felhők fölé és azt mondta: drága bátyám, az embereknek rád van szükségük. Az egész föld sóhajtozik eső után, kiszárad minden, a csodaszép illatos növények elhalnak, de elpusztulnak a mező és erdő vadjai is. A gyermekek a szobában sírnak, mert nem engedik ki őket játszani. A felnőttek tüsszögnek a portól és a pollentől. Az egész élő világ rád vágyik. Menj, segíts rajtuk!

Szél úrfi, ahogy csak bírt olyan erővel repült a Földre, maga előtt söpörve a szmogot, a pollent, de a sok port, virágszirmot és falevelet is, egyszóval mindent, amit csak elért.
Az emberek futva szaladtak a házaikba, az erdő, mező lakói pedig rejtekhelyükre. A kutyák vonítottak, a macskák prüszköltek és fújtak, a mókuskák tobozokkal dobálóztak, egyszóval Szél úrfinak nem úgy tűnt, mint ha bárkinek is örömöt okozott volna az érkezése, de ha már itt volt, végezte a dolgát.
Rövid idő alatt összegyűjtötte az esőfelhőket, melyekből csak úgy patakzott a tisztító és éltető víz. Sokan kimentek az erkélyre, teraszra, vagy csak az ablakból csodálták a látványt. A patakok megteltek vízzel, a virágok magasra emelték kókadt fejüket, a fák megrázták leveleiket, lesöpörve róluk a rátapadt szennyeződést.
Ahogy elállt az eső, olyan illatfelhő szállt a levegőben, mint még soha. A gyerekek kiszaladtak a kertbe, utcára és mezítláb tapicskoltak a langyos vízben. De nem csak a gyerekek, hanem minden élőlény hálálkodott Szél úrfinak a maga módján, aki a büszkeségtől tovább erősödött. Messzire fújta az esőfelhőket, felszárította a felesleges vizet, áldásos közbenjárására megújult és felfrissült az egész természet.
Egy idő után azonban azt vette észre, hogy már nem szeretik őt. A padokat elhagyták a szerelmesek, mondván: nagyon fúj a szél, menjünk inkább moziba! A gyerekek se maradhattak kinn sokáig, mert féltek a szüleik, hogy megfáznak, ebben a bolond szélben. A felhők meg csak sokasodtak és szinte naponta esett. Igaz, ő a szél, igyekezett mindent felszárítani, de ez se tetszett az embereknek, akik állandóan panaszkodtak, hogy a jóból is megárt a sok, már igazán csendesedhetne a szél és igen, egy szép napon, mely Szél úrfinak egyáltalán nem volt tetszésére kimondták, bárcsak visszatérne Szellő kisasszony.
Mégis őt szeretik. Visszamegyek és megmondom a húgocskámnak, határozta el.
Szellő kisasszony nagyon elgyengült. A szégyentől és bánattól, hogy nem szeretik egészen elvesztette az életkedvét.
– Miért jöttél vissza bátyókám, kérdezte elhaló hangon.
– Miért, miért, mert teutánad epekednek.
– Gondolod?
– Nem gondolom, hanem tudom. Szedd össze magad és menj vissza a Földre!
– Nem megyek, csak akkor, ha te is velem tartasz.
– Lehet, hogy mindkettőnkre szükség van? – kérdezte Szél úrfi.
– Szerintem igen, mert mikor én voltam ott, akkor rád vágyódtak.
– Mikor meg én, akkor teutánad, nevette el magát Szél úrfi.
Viszont mindkettőnknek örültek egy ideig, jöttek rá szinte egyszerre. Ezzel leszálltak a Földre, azóta is itt élnek velünk együtt, és hol az egyiknek, hol a másiknak örülünk, vagy nem örülünk. Azért talán a kedves Szellő kisasszonyt mindenki jobban a szívébe zárta, de az ember olykor az eszét is használja, így tudja, hogy bizony időnként nagyon nagy szükség van Szél úrfi erejére is.

*

A Nagycsaládosok meséi 2. kötetben megjelentetésre méltónak tartották ezt a mesém. Ezzel meglepetést és örömöt szereztek nekem, hiszen nagyon sok pályázat érkezett be hozzájuk.