Szemfényvesztő szerelem

Emese egy új napra ébredt fel. Eltervezte ágyában fekve, hogy eljött új életének legelső napja. Végre boldog akart lenni. Összeszedte magát, széthúzta a függönyöket, kitárta az ablakot és mélyet szippantott a nyárias levegőből…
– Jó reggelt Klau! Hogy vagy?- kérdezte a konyhába érve barátnőjétől.
– Szia!- nyelte le gabonapelyhét.
Épp ma tervezte el, hogy fogyókúrába kezd. Döbbenten nézte barátnőjét, ahogy az fütyörészve dobta bele a forró sütőbe két jókora nem éppen fogyókúrás szalonnát. Illata megcsapta orrát, a nyál összefutott a szájában. Nem érthette, mi üthetett Emesébe.
– Hogy vagy? Látom éhes vagy!
– Igen nagyon!- majd töltött magának egy pohár narancslevet.
Klau nagyokat nyelt miközben majd kibámulta a szalonnát a tányérból.
– Ma szokatlanul korán keltél…- tolta el magától a zsírszegény müzlit.
– Igen! Éhes voltam! Elterveztem sétálok egyet! Lenézek a cukiba Lali bácsihoz…Á! Rózsika néninél is megállok, veszek egy virágot! Olyan egyhangú itt minden!- nézett szét a lakásban.
Klau ledöbbent.
– „Ez az a híres depresszió!”- gondolta.
Szokatlan volt ez a hirtelen jókedv, az utolsó hetek otthon, ágyban gubbasztása után.
– És utána? Utána mi a terved?
– Hát gondoltam kimegyek a hídhoz…
– A hídhoz?- elfogta a rémület. – „Oda csak akkor szoktak menni ha… Ez öngyilkos akar lenni! Mi másért menne ki?”- gondolt a legrosszabbra.
– Hát kinézni…Olyan régen voltam kint.
– Csak a testemen át!- rohant az ajtóhoz, majd mint egy megvadult rinocérosz fújtatni kezdett.
– Te megőrültél?
– Nem én! Nem fogom engedni, hogy leugorj onnan a mélybe! Nem én! Rám nem gondolsz? Ránk! A barátaidra!…És a szüleid? Azokra sem? Mikor akarod visszahívni…?
– Miről beszélsz?- szakította félbe mondandóját- Ülj le és edd a pelyhedet!
– Csőbe akarsz húzni mi? Hogy aztán kifuss…
– Sok volt az akciófilm már megint. Nem ugrok ki sehonnan!- majd az ajtóhoz közeledve kisujját nyújtotta.- Becs szó!
– Becs szó!- nevette Klau és kisujjuk összefonódott.
Leültek ismét a hatalmas fehér asztalhoz. Emeséről azonban egy percre sem vette le a szemét.
– Mi volt ez az előbbi „leugrasz a mélybe”? Szerintem nincs valami rendben veled…- majd lenyelte az utolsó megrágott kenyérdarabot.
– Velem? – háborodott fel.- Te akarsz kimenni a hídhoz…
– És? Mit bánt az téged?- vetette oda félválról Emese.
Klau összeráncolta homlokát, ami nem jelentett barátnője számára túl jót. Nem hitt barátnőjének. Túlságosan jókedélyű volt ahhoz képest, hogy barátja szó nélkül elhagyta Emesét. Emese ekkor összetört. Napokig nem evett, hetekig nem mozdult ki a szobájából. Semmilyen telefonhívásra nem reagált, még édesanyja Valika hívását sem fogadta. Joggal érezhette tehát, hogy valami nem stimmel Emesével.
– Szinte úgy kellett az ételt is beletömni napokkal ezelőtt. Most nem?- suttogta ma elé és a fütyörésző barna hajú lányt leste.
Emesét azonban egy cseppet sem zavarta lakótársa figyelő tekintete. Zavartalanul mosogatta a tegnap óta felhalmozódott piszkos tányért. Eltörölte a tányérokat és szín szerint különválasztva eltette őket a mosogató fölötti szekrénybe, majd a hűtőhöz lépve kiszedte a hónapok óta felraktározott ételt, amit még édesanyja hozott nekik. Semelyikük nem mert az ételhez nyúlni. Köztudott volt Valika nem a főzéséről volt híres. Klau szerint Emese szülei azért váltak el mert „Valika megakarta mérgezni Feri bácsit…”. Igaz, ami igaz nem egy gyomormosást kellett végigszenvednie anyja miatt. Az utolsó karácsonyi gyomormosása után sem eszik meg semmilyen gomba krémlevest, sőt gomba vagy ahhoz hasonlót. Tanulva az esetekből nem merték megkóstolni még a palacsintáját sem. Valika azonban nem adta fel és tovább kísérleteket végzett kedves családján.
Csengettek. Kalu óvatosan felállt az asztaltól. Eközben szemét még mindig barátnőjén tartotta. A csengőt még egyszer megnyomták. Hosszasan felsikított.
– Szia! Emesével mi van? Még mindig a szobájában? Jöttem, hátha tudok segíteni!- hadarta a mindennapos vendég.
A lány nem szólt semmit. Kezével intett a férfilátogatónak, majd fejével Emese felé biccentett. A fiú nem értette mi lelte. Azt gondolta talán meghúzta a nyakát.
– Ülj le!- s morcosan falni kezdte a maradék müzliét.
– Szia Isti!- köszönt a fiúnak Emese.
Isti is döbbenten szemlélte Emesét, aki a maradék narancslét kiöntötte számára. Ő is furcsálta a lány viselkedését, még jobban azt hogy feltűnően jókedvű.
– Szia! Hogy vagy?- mosolygott a lányra.
– Jól! Látom edzésről jöttél…- bökött a sportáskára.
István focizott. Csatár volt Emese bátyjával. Őt azonban csak két éve ismeri. Azóta mindig egymás mellett állnak. István az a fajta fickó volt, aki a nők szívét hamar rabul tudja ejteni. Sosem élt fényűző életet, visszahúzódó fickó volt. Tisztelettudó és értelmes férfi. Mindene a családja, a kevéske barátja és egyetlen egy golden retriever kutyája Flourence. Intellektualitása sok mindenkit meglepetéssel ért.
– Elmosogatott…- szakította félbe a két fél közötti mosolycsatát.
– Az baj? Én is szoktam…
– Isti! Nem érted? Elmosogatott!!- szinte ordított.- ELMOSOGATOTT! Csupa nagybetűvel…Elrakta a tányérokat…Depresszió!
– Depressziós mert eltakarított?!
– Te tanultál pszichológiát! Meg múltkor nem te írtál cikket a depresszióról?
Hosszasan gondolkodni kezdett a fiú.
– De! De ez nem depresszió!
– Várjál!- ütött az asztalra a lány. – Nem elég, hogy elrakodott, de szín szerint külön rakodott…- Emese csak legyintett a lány monológján. – Ja! Meg a hűtőben is elrakodott…
– Szín szerint? Igaz ez Emese?
– Hát miért is ne! Na meg a hűtőben is el kellett rakodni…
– Mondom én ennek valami baja van! Kérdezd meg ! Kérdezd meg, hova megy!- löködte a fiú karját.
– Hova mész tehát?
– Cukiba…
– Hazudik!- ugrott fel a székről, mint egy ügyész a bíróságon.- Hazudik! A hídhoz megy!
– Ezt most nem értem!- nevetett István. – Ha oda megy akkor oda! Eddig nem zavart téged hova megy! Nemhogy örülnél végre kijött két hónap után a szobájából!
– De nem érted mit akar? Persze, hogy nem zavart, hiszen akkor együtt volt még Gáborral, de most! Elfelejtetted mi történt?
– Nem!…Ha egyszer megtalálom Gábort!…- szorította ökölbe a kezét.
Gábor nevének hallatára Emese szíve összeszorult. Próbálta leplezni az ismét feljött fájdalmát, úgy látszott sikeresen.
– Nyugodtan beszéljetek ki! Én elmentem…Hozok sütit…Mit szóltok? Isti a szokásosat?
– Ja! A szokásosat!
Emese megfogta a fogason lógó fehér vászontáskáját- A táska pont illett a fehér szoknyájához. Kilépett az ajtón.
– Megőröltél?- boxolt a fiú vállába Klau.
– Mi van? Miért kaptam?
– Meg kellett volna állítani!
– Ugyan miért?
– Most engedtük át a halálnak! Nem érted még most sem? Öngyilkos lesz! A te hibád!
István rámeredt a lányra. Felállt az asztaltól megfogta a sporttáskáját majd egy hatalmas ajtócsapással jelezte távozását.

Foly.Köv.