Mindenkinek feltűnt. A nyári forróság ellenére, vastag fekete pulóvert viselt, amelynek kapucniját mélyen a szemébe húzta. Krétafehér arcát csak nagyritkán, és szinte véletlenül lehetett megpillantani. Bolond, gondolták az emberek, és értetlenül figyelték a fényképészeket, akik nem tágítottak mellőle. A kimondatlan szó ott lebegett a levegőben, körüllengte a taknyos tinédzsert, aki boldogan feszített a tarka nadrágjában, megült a szűk körökben és csekély mértékben híres sorozatszínész kopasz fején. Bolond, nyugtázták elégedetten a színesbőrű takarítónők, akik kocsiszámra tolták maguk előtt a tisztítószereket, és néha finoman megérintettek a seprűjükkel egy elejtett csokoládépapírt. A bolond szót olvasták le a nagy tábláról azok is, akik igazából csak azt szerették volna tudni, landolt-e már az amsterdami vagy a berlini gép, vagy a londoni még mennyit késlekedik. Éppen hogy ujjal nem mutogattak a fekete kapucnira: Mit szólsz hozzá? Mi ez, ha nem bolond?
A csomagjaikkal bajlódók megálltak egy pillanatra, a vámos kiemelte a fejét a gondosan szétszórt alsónemű közül, és elégedetten csettintett. Már megint egy bolond, ma ez a harmadik. Az első egy indián volt, teljes harci díszben, mintha egy film forgatása vagy egy álarcos mulatság után megfeledkezett volna az átöltözésről; a második a piros kalapos nő. Normális ember nem visel kalapot, különösen nem pirosat, és most itt van ez a kapucnis bolond. Ezt a napot nem lehet átlagosnak mondani. Bár egy repülőtéren minden előfordulhat, és éppen ezért szeretjük.
A fényképészek újabb rohamot intéztek a fekete kapucni ellen, aki elveszetten álldogált a tömegben, és egyáltalán nem sietett, hogy megszerezze a bőröndjeit. Fenébe is miért viselkedik ilyen ellenségesen, amikor tudja, hogy miért vagyunk itt? Egy-két kattintás, és már mehetne is. Minél sikeresebbek, annál jobban kéretik magukat. Azt hiszik, kötelességük eljátszani a megközelíthetetlent, pedig ők is ezekből a felvételekből élnek. Ki venné meg a lemezeiket, ha nem mosolyognának ott minden címlapon? A lúzerek úgy gondolkodnak, ez ma a leghíresebb, ennek a lemezét veszem meg – ha ugyan vásárolnak még egyáltalán, mert a legnagyobb sztárok is abból csinálják a pénzt, hogy parfümmárkákhoz adják a nevüket, vagy fogkrémet reklámoznak. Az csak ráadás, hogy a maca még énekel is, nem nagy különlegesség, ezt sokan megteszik. A csinos pofijukkal hódítanak, nem a trilláikkal, és a jobb napjain ez is csinos. Hosszú barna haját órákig hullámosítják természetesre, szeme környékét álmodóra festik, és el kell ismerni, hogy csodákat tett a fogszabályozó.
Nemrég került elő egy régi kép, Milanka lehet hat vagy hét éves, vigyorogva simul az apjához, akiből nem sok látszik: egy hatalmas napszemüveg, fején, állán és az orra alatt fekete bozont. Papa nemrég halt meg, elvitte a rák, és Milanka előadja a jól begyakorolt idegösszeomlások egyikét. Húsz éves, de máris kötetekre megy a kórtörténete. Hivatalosan idegösszeomlás, de mindenki tudja, hogy miről van szó. Milanka bolond.
A hirtelen jött hírnév is csak árt neki.
Tudod, hogy össze-vissza van szabdalva a karja? Már gyerekkorában meg akarta ölni magát.
De miért?
Gondolhatod! Mert bolond. A drogos apja mellett nőtt fel, és az anyja nem akart tudni róla.
Micsoda anya az ilyen?
Biológiai.
Borkai eltűnődött ezen a válaszon. Hát, nem úgy van az, hogy a lányt egy pillanat alatt anyává tesszük, és attól kezdve megszűnik létezni, etető és altató masinaként funkcionál, akit néha megdicsérünk, milyen önfeláldozó – ez jót tesz nekik, a dicséret még nemesebb cselekedetekre sarkallja őket. Nagy hiba volt a lányokat beengedni az iskolákba, most aztán mindenfélét összeolvasnak, és nem győzik sorolni, hogy mi minden jár nekik.
Ebben az esetben nem történt tragédia, jegyezte meg Szalánci, a lényeg az, hogy a fiúkat rendesen felneveljék. A lányokból semmit sem lehet kihozni, előbb-utóbb férjhez mennek, és elszaporodnak, erre az egyre meg akkor is alkalmasak, ha nincs eszük. – Ebben a pillanatban a fekete kapucni észrevette az ügynökét, aki sűrű bocsánatkérések közepette gázolt át a tömegen. A kapucni, a régóta várt találkozás izgalmában, kissé hátracsúszott, és Szalánci elkészíthette a felvételeket. Sem a szerkesztőség, sem a rajongók nem lesznek boldogok. Jelentéktelen arc, enyhén felpüffedt, szemüveget visel, ami egyáltalán nem áll jól neki. Nem ilyennek szokták meg a Szénrózsácskának becézett kedvencüket. Persze mindent meg lehet magyarázni, a hosszas és gyógyíthatatlan betegségben teljesen váratlanul elhalt atyával – az emberek nem képesek elfogadni, hogy a dolognak egyszer vége van, finito, konyec. Nevetséges, hogy milyen cirkuszt rendeznek a halál körül.
Az ügynök gond nélkül megszerezte a csomagokat, és eltűnt a kijárat irányában, karján a fekete kapucnival.
Ez is megvolt, sóhajtott Szalánci. Ha meggondolom, hogy több, mint egy órát kellett várni erre a pár felvételre – és ezek is milyenek! Az emberek nem így képzelik el a sikeres fellépésről hazaérkező divát.
De hiszen nem is volt sikeres, állapította meg a józan Borkai. Lezavarta, mert kötötte a szerződés, tátogott és ugrált egy keveset a színpadon. Szénrózsácskától többet vártak.
Nehéz kitalálni, miért kapta ezt az ostoba nevet, de most már így ment át a köztudatba – és alapszabály, hogy a sikertelenséget nem ismerjük el, végül is, mit számít az az ötezer ember, aki ott volt Szénrózsácska koncertjén – a nagyobb részük észre se vette, hogy valami baj van, nem értenek a zenéhez, csak hallgatják éjjel-nappal, mert ez a menő – és akik távol maradtak, igenis érezzék úgy, hogy rengeteget veszítettek, minden kihagyott koncert pótolhatatlan veszteség. Legközelebb törjék össze kezüket-lábukat, hogy jegyet szerezzenek, mert Szénrózsácska a námberván, és minden szempontból rendkívüli.
Szalánci több órán át dolgozott a felvételekkel, végül már semmi se maradt a fekete kapucniból. Életvidám fiatal lány az érkezési oldal forgatagában. De ez sem volt jó, mert a szöveget már előre megírták, könnyes-meghatott szavakat az apáról, akinek emléke szívünkben örökké élni fog – mert híresség volt az apa is, halála után minden nappal egyre nagyobb színész, akinek mindenféle díjat azonnal meg kellene adni, poszthumusz. Viszont várnia kell a jövő évig, mert az idei kontingens már betelt. A halottak ráérnek. De a nekrológ ingyen van, és a sajtó nem is fukarkodott az ömlengő szavakkal. Szénrózsácska csak ne mosolyogjon, nem illik bele a képbe. Elő kellett kaparni az eredeti felvételeket – meg azt a régit, amin jól látszanak a behegedt sebek. A PR gépezet azt híresztelte, hogy Szénrózsácska már hét éves korában meg akarta ölni magát. Igazából csak elesett, és olyan szerencsétlenül, hogy felsértette egy csomó üvegcserép.
Két év, nem adok neki többet, ismételgette magában Szalánci, miközben elmentette a fotósoppolt képeket – lehet, hogy egyszer még jól jön, kincseket ér mindegyik, ha egyszer a luvnya tényleg végez magával. Kapásból fel tudnék sorolni vagy harminc „hölgyet,” akiknek meg kellett halniuk ahhoz, hogy igazán jól keressenek.
A kávéház meglehetősen új volt, ezért még komolyan vette magát, harcolt a figyelemért. Hamar megállapították, hogy Szalánci afféle fontos ember, tévés személyiség vagy politikus. Soron kívül teljesítették a kívánságait. Szalánci kellemesnek találta a helyet, már csak azért is, mert kevesen tudtak arról, hogy egyáltalán létezik. Az asztalok többsége üresen maradt, és tiszta volt a mellékhelyiség. A kis társaság behúzódott a legtávolabbi sarokba, és keményen ellenállt minden kísérletnek. Nem próbáljuk ki az alkoholmentes koktélokat! Akkor sem, ha megvan minden, ami nem szükséges: olajbogyó, papír napernyő, koktélcseresznye. Fábián gonosz célzásokat tett a felturbózott málnaszörpre, ami csupán tízszer annyiba kerül, mint az igazi – és akkor még finom voltam, nem igaz, tesó? Nem értem, miért van az, hogy amint bemegyek egy kávéházba, azonnal bolondnak néznek. Vagy nem bolond az, aki egy lehúzós koktéllal megpróbálkozik? Én ilyen helyeken mindig üveges sört kérek, azt egyelőre nem tudják hamisítani. A pincérfiú kényszeredetten mosolygott, Borítékolni lehetett, hogy nem jön be ez az ötlet, az emberek manapság semmiért sem akarnak fizetni, amiben nincs alkohol. Legalább pia legyen, nyomatékosította a szöszi, aki egyébként csak a legritkább esetben ivott, mert bizonyos partidrogokkal nem kompót- kompatta- izé, kompatibilis. De a tulajjal nem lehet beszélni, nem is érdemes, mert a tulaj azért van, hogy mindenkinél jobban tudja, miből lehet pénzt csinálni. Igenis, négy sör, nyugtázta a pincérfiú kedvetlenül.
A sarokban élénk vita folyt, és mint mindig, most is a csillagokról. Megint fölfedeztek egy újat, azt mondják, magentaszínű. WTF, mi az a magenta?
Rózsaszín, felelte bizonytalanul Martin, azt hiszem, hogy rózsaszín.
És mit tud az a magentacsillag?
Akkora, mint a Jupiter, csak sokkal nehezebb, és a saját napjától több, mint négy milliárd mérföldre kering.
Ha kering, akkor nem csillag, hanem bolygó. A bolygók keringenek a sztárok körül.
Legyen égitest, az semleges.
Hát, tudnék én olyan testet mondani, ami egyenesen mennyei.
Kímélj meg, kezdte Szalánci, de Fábián csak mondta a magáét. Bolond ez a Fábián. Nők után szaladgál, pedig már többször is megégette az ujját, és nemcsak azt. A nők más állatfajhoz tartoznak. És Szalánci már látta is az apró ketreceket, mindegyikben a másik faj egy példányával. Külön az egyformára trimmelt szőkék, az epedő barnák, a hidegvérű feketék, és ez így helyes, nem szabad összeereszteni őket, mert akkor hajba kapnak, és a nem-létező jogaikat emlegetik. Oké, van egy kivétel, megtarthatjátok a választójogot. Ha már annyira akartok választani – döntsétek el, hogy melyik jelöltnek szebb a nyakkendője – egyébként ez már régen lefutott meccs, most rögtön megmondom, hogy mi lesz az eredmény két év múlva, mert egyből csak egyet lehet választani.
Megint hetekig fogják kezelni egy klinikán, mondta hirtelen Fábián-
Kit?
A Szénrózsácskát – a Milankát. Megint egy nagy trauma. Mindegy, csak írjanak róla valamit. Ez is túl korán került be a fogaskerekek közé.
Nem az a baj, hogy túl korán, gondolta Szalánci, és most magam ellen beszélek, mert hiszen én is abból élek, hogy őket elkapták azok a bizonyos fogaskerekek. Együtt forognak és csiszolódnak, de mit mondhatnék erre? Ezt akarták, és még örülnek is neki. Aztán jönnek a traumák, mert az nem kétséges, hogy az élet a traumák láncolata. Az anyja lelép, mert az önmegvalósítás mindennél fontosabb. Az apja megkísérli felnevelni, no de micsoda időbeosztása van egy színésznek? És milyenek az idegei? Én bizony nem tudom elítélni, ha beáll a drogra. Ostobaság megtiltani, mert az emberek úgyis megszerzik maguknak. Hol keressék a boldogságot? A lányok is próbálkoznak, aztán kiderül, hogy minden próbálkozás egy újabb trauma. Nem akarják megérteni, hogy már régen nem arról szól ez a világ.
Akkor hát miről? Szalánci elnézett a végtelenbe. A kávéház utcáját mintha nem ebbe a városba tervezték volna, arra például egyáltalán nem alkalmas, hogy azon közlekedjenek. Egy kicsit mediterrán, egy kicsit arborétum; a fákra nagyon ügyelnek, gondosan összehangolják a lombok színét, de a fák alatt egy szál fű sem terem meg, a porban szabálytalan kövek terpeszkednek, az egyiken bronztábla. Minden idegen megáll, elolvassa, és nem érti. Miért kellett ez? Valóban ez a módja annak, hogy biztosítsák maguknak a halhatatlanságot? Bolond világ, amely a metafizikát kiemelte a reális lehetőségek közül, de továbbra is örökké akar élni, beleképzeli a folytonosságot a gyerekeibe, a kutyáiba, a bronz- és márvány síremlékekbe, amelyek azt az egyetlen bölcsességet hirdetik, hogy minden hiábavaló.
Tolonganak, meg akarják fogni, el akarják érni, de csak az üres levegőt markolásszák, és mi a végeredmény: sebhelyek a csuklójukon.
Még hogy üvegcserép. Ezek a mai lányok nem akarnak élni. Vagy azért nem, mert úgy maradtak, vagy mert megint nem sikerült; bolond, bolond tánc az elképzelt halhatatlanság körül.
De azt gondolhatnánk, hogy éppen a művészeknek nincs meg ez a problémájuk. Tovább élnek a lemezeikben, a verseikben, a festményeikben, és meglehet az a jó érzésük, hogy nem múltak el nyomtalanul.
Te igazán azt hiszed, hogy megelégszenek ennyivel? – kérdezte szánakozva Martin.
Szalánci nem válaszolt.
Hús-vér utódokat akarnak ők is, aztán persze kétségbe esnek, amikor bekövetkezik.
Szénrózsácska?
Na ugye, hogy te is tudod.
Nem tudom. Csak kérdezem.
De Martin tudta, és el is mondta mindenkinek, hogy Milanka nemcsak együtt laktak, igen, értsd úgy, ahogy én gondolom, és összehoztak egy gyereket, aki most a világra kérezkedik.
Szalánci csak annyit mondott erre gépiesen, hogy szörnyű. meg nem hitte volna – aztán eszébe jutott az a jelenet a repülőtéren, a lány a fekete kapucni védelmében, aki nem találja a helyét – a krétafehér arc – a szemüveg, amely bizonyára azért kellett, hogy ne ismerjék fel – Milanka egész kórtörténete – a rózsa, amely tévedésből szén között virul.
És az a nagy kaporszakállú odafönt, aki mindezt eltűri vagy megengedi.
De aztán Szalánci meggondolta magát. Eh, mit érdekel engem a libák magánélete? Fényképész vagyok, rám csak annyi tartozik, hogy elkészítsem a képeket. Milanka fogszabályozóval, Szénrózsácska nagy hassal vagy csecsemővel, ahogy sikerül. Mert én sem tudom elviselni, hogy egyszer majd megszűnök, ahogyan elfújják a gyertya lángját, és szeretném azt hinni, hogy ezekben a bolond képekben élek tovább.
3 hozzászólás
Már tegnap olvastam, de úgy gondoltam, majd ma hozzászólok valami összeszedettet.
Mégsem.
Az a helyzet, hogy a Te ilyen írásaid után az ember csak ül, néz egy darabig a semmibe, és felteszi magában a kérdést: hogyan tud valaki ENNYIRE JÓL írni, mint Te?
Döbbenetet vált ki, pedig milyen igaz helyzet(ek)ről írsz, olyan stílusban, hogy le a kalappal.
eredetileg nem is akartam feltenni ide, mert hogy volt jobb.
de azért kösz.
Egyet kell értsek Andreával, tényleg profin írsz!
Száz felé vittél el ezzel az írással, és igen aktuális témákat feszegetsz. A stílusod, a téma is megkapó, gratula!
Üdv: C.