Szentendrei Karácsony

Domb tetejéről porcukorral beszórt, karácsonyi üveggömbbe zárt makett-város terül el előttem, a téli hidegben, karácsony első napjának szelíd reggelén.
Megállok és csak bámulom, mint csodaváró gyermek szívja be szemem a látványt, ámulok és nem tudok betelni vele.

Hó alatt roskadó háztetőn fekete kandúr vadászik. Érdes hideg csípi a testem, de nem bánom; csak sétálok a reggelben. Megint Karácsony: fehér, hűvös, szent.
Istentiszteletre igyekszem, a református templom repedezett sárga falai várnak, és a bent lévők, akik mind elindultak valahonnan; megélni a karácsonyi csodát.

Bent meleg van, jóleső zsibbadással olvad elmém. Hallgatom az igehirdetést, a gondolat elfog: megérkeztem, jó helyen vagyok.
Az úrvacsoraosztás következik, és én először állok a többiek közé, hátra tekintek a konfirmandusokra; ősz hajú édesapák, boldog nagymamák, egy fiú, aki teljes szívéből hisz – összekacsintunk, félmosollyal sóhajtjuk el azt, hogy bizony izgulunk mindannyian.

Előttem egy vak férfi botjával keres, és én megfogom könyökét – valahol, valamikor rég így láttam egy segítőtől -, hogy együtt haladjunk tovább. A segédlelkész nyújtja a kenyeret, az ember elveszi – Krisztus teste az.
A vak nem elvesz, kezét kérőn nyújtja, s kap – én pedig nézem az ablakon rááramló, áldott téli napfényt. Így kellene hinni – gondolom. Keserédes fájdalom mar a lelkembe, kétségbeesetten nézem a fiatal lelkészt; megérdemlem-e a kegyelmet? Az érzés múlik, ahogyan továbblépünk. Visszamérvén a helyemre nem tudok mást mondani, félig hangosan sóhajtom: „Köszönöm, Uram!”

Köszönöm, hogy megélhettem ezt a karácsonyt, belül kicsit ingatagot, néha műanyagot, de hóval áldottan betakartat, Szentendrén.