Szerelem

Két napja esett odakint szakadatlanul az eső, mikor vasárnap reggel kinyitottam a szememet.
„Nem szeretem az esőt. – állapítottam meg magamnak. – Már nem.”
Tovább ültem az ágyon, és bámultam kifelé az ablakon, és az üvegen végigfolyó vízzuhatagot néztem. A redőny fel volt tekerve, hogy az éjszakára feltámadni készült szél kárt ne tegyen benne. Az ablakon kinézve beszűrődött az utca halvány fénye, és az apró szobámat betöltötte a fény foszlányok. Elmerengtem, és megszűnt körülöttem a csendes és nyugodt világ.
– Feküdj vissza egy kicsit. – szólalt meg a hátam mögött egy bársonyos hang, és átkarolta a derekamat, fejét finoman a vállamra támasztva. – Olyan korán van még.
– Azonnal. – mondtam, és megfogtam jobb kezemmel az arc szélét, hogy nehogy elmozduljon, miközben egy apró csókot készültem lehelni az arcára.
– Hmmm. – mondta a bársonyos hang, miközben az ajkaink összeértek, és visszahúzott az ágyba.
– Így sokkal könnyebb… – motyogtam halkan, és átkaroltam a nyakát, hogy még közelebb érezzem magamhoz.
A csók hosszú volt é édes… de sajnos egyszer minden jó véget ér. A csók végén még egyszer a szemembe nézett és aztán óvatosan ráhelyezte fejét a mellkasomra.
– Mostanában kezdesz furcsán viselkedni. – kezdte el a hangjangjában egy hatalmas szomorúsággal. – Ugye nem… – kezdte el a mondatot, de képtelen volt rá, hogy befejezze.
Ekkor hatalmas súly nehezedett a mellkasomra, és úgy éreztem, mintha abban a minutumban összelapítana.
– Nem fejeznéd be? – kérdeztem. – Kérlek! – Majd tettem hozzá, mikor a kérdésemre nem válaszolt.
– Csak azt akartam tudni, hogy velem van – e valami bajod?!
– Honnan veszed, hogy veled lenne bármi bajom is? – kérdeztem némi ingerülettel a hangomban.
– Onnan, hogy mostanában már nem mosolyogsz annyit, mint korábban. Aggódom miattad. – mondta, és felnézett a szemeimbe.
Körömkopogás hallatszódott az előszobából, és a szobaajtóm hangosan kivágódott.
– Asszem, valaki már szeretne kimenni. – mondtam, kitérve a további beszélgetés elől, és elfordultam a tekintetétől.
– Akkor, asszem ma én vagyok a soros. – felelte, és lélekben megpróbálta összeszedni magát.
– Hagyd csak, úgyis ki akarok mozdulni. – feleltem, és kimásztam az ágyból.
– Rendben, ha így gondolod. De kérlek, vigyázz magadra odakint.
– Megígérem. – feleltem, és nekiálltam öltözni.
Edward már aludt, mire felöltöztem, és kimentem az ajtón, amilyen halkan csak tudtam.
Kócost kihoztam a boxból, felnyergeltem, és az esőben elindultam a hegyeknek.

Mire egy óra lovaglás után felértem a kilátóba már nem esett az eső. Megálltam, és csak néztem az alattam elkerülő falut, ahogy lassan ébredezik.
Gondolataim a ma reggel történtekre terelődtek. Azt próbáltam kitalálni, hogyan jutott eszébe egy ilyen ostoba feltételezés, hogy vele lenne valami bajom. Számomra teljesen hihetetlennek tűnt a feltételezés. Úgy éreztem, mintha kést forgatnának a szívemben. Vagy talán azon gondolkodott, hogy már nem szeretem???
– Hello Lucy! – köszönt Tom, miközben felénk ügetett.
Csak pár másodpercébe telt, mire odaért mellém, és a két ló feje egy vonalba nem ért.
– Szia, Tom! Kivel jöttél? – kérdeztem tőle.
– Egyedül vagyok. – felelte.
– Nem úgy értem. Hanem, hogy, hogyan hívják az új hátasod? – magyaráztam neki, hogy ő is megértse.
– Ja! – csattant fel nevetve, és kezével a homlokára csapott. – Ő itt Csipke. Nem emlékszel rá? – kérdezte csodálkozva.
– Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna. – feleltem neki a ló alakját fürkészve.
– Dehogy is nem! Csak akkor még, csak pár hetes volt. – felelte mosolyogva.
– Ejha. Jó rég nem jártam nálatok. Mikor is… – szakította félbe a mondatomat.
– 3 és fél éve, és 12 óra 47 perce. – felelte, miközben a mosoly eltűnt arcáról és az alattunk elterülő falut nézte, amiről lassan felszállt a köd.
– Másodpercre pontosan nem tudnád megmondani? – kérdeztem, és kezemmel oldalba böktem.
– Sajnos, azt nem számolom. – még mindig a falút nézte, és egyetlen arcizma sem rándult nevetésbe, pedig, az oldalán nagyon is csiklandós (ha nem halálosan az).
Én is a falút néztem most már, és percekig nem szóltunk egymáshoz.
A kínos csendet végül Szimat ugatásra hasonló hangja törte meg.
Tom, Szimat hangjának az irányába fordította fejét, és figyelt, mikor bukkan elő a sűrű fák közül. Én az ugatásra hasonlító hangból hallottam, hogy Szimat megint nincs egyedül. Leszálltam Kócosról, és kantárját a vállára vetetve indultam el az erdő felé. Kócos apró léptekkel követett, amilyet talán egyetlen só se tudna lépni; csak ő.
Szimat hamarosan összebukkant a fák sűrűjéből. A felismerhetetlenségig fekete volt a hosszú, fehérarany színű bundája.
– Szimat? – kérdezte meglepettem Tom.
Felnéztem, és most már tisztán kivehető volt, hogy mit hozott magával. Egy újabb szerencsétlen nyúl volt a szájában.
– Szimat! – kiabáltam, és ő, ha ez egyáltalán lehetséges kétszer akkora sebességre kapcsolt. Mikor a lábam elé ért, szabályosabban már nem is tudott volna befarolni mellém, és nagy barna szemeivel rám nézett. – Ereszd! – parancsoltam neki, és mint mindig, szegény nyuszi ijedtében futásnak eredt. – Nagyon ügyes vagy! – örültem, és megveregettem a mellkasát.
– Ejha! – álmélkodott Tom. – Élve nyulat fogni… Nem lehetett könnyű megtanítani neki.
– Igazából nem tanítottam neki. – simogattam meg Szimat fejét. – Gyere, haza megyünk. – mondtam Szimatnak, és visszaültem Kócos nyergébe.
– Elkísérlek titeket. – mondta Tom, és megfordult Csipkével.
– Azért meg várhatnád, míg beérlek. – mondtam neki, és vágtába ugrasztottam Kócost.
Hamarosan beértem, mint azt gondoltam volna. Tom utánam vágtázott, és egészen a falu határáig fej – fej mellett haladtunk. Tom lova fáradni kezdett. Úgy látszik, még nincs hozzászokva a hosszabb, huzamosabb erőfeszítéshez.
A kapu előtt két méterrel a nyeregből, és hangosan kiadtam;
– Nyertem!
Pár másodperc múlva Tom megállt mellettem Csipkével és mosolyogva felelt.
– Valóban.
Még pár percig nézett rám le a lóról, mikor Szimat végre bevágtázott mellettünk.
– Akkor, azt hiszem, mi megyünk is. – mondta Tom, némi szomorúsággal a hangjában. – Szia.
– Szia. – feleltem, az egyik kezemet előre hozva a hátam mögül, és integettem, míg indultak. Sokáig néztem, míg eltávolodtak.
Tom hírtelen megfordult egész felsőtestében a nyeregben, és visszaintett.
Lassan mentem befelé a boxokhoz, és közben az úton lévő követ rugdostam. Kócos már a boxában állt. Nekem csak be kellett mennem hozzá, nyergelni, csutakolni, itatni és végül bezártam magam után az ajtót, miközben a kantárt a szögre akasztottam a falon.
Az istálló ajtajában megálltam és elkiabáltam magam.
– Szimat! Indulj befelé!
Én is elindultam, a házhoz. Mikor odaértem nagy nevetésre lettem figyelmes.
– Szimat! Hagyd abba! – csak nevetve tudott beszélni Edward.
Kinyitottam az ajtót, és már nem is csodálkoztam rajta, hogy mind a ketten egyformán csurom vizesek voltak, és a földön már három törülköző feküdt.
Úgy örültem neki, hogy Edwardnak már jó kedve van, és a reggeli beszélgetésünket már el is felejtette. Remélni tudtom csak, hogy soha nem hozza fel többet. A biztonság kedvéjért az ajtóból a nyakába ugrottam, és mondtam neki, suttogva:
– Sajnálom.
– Ugyan Felejtsük el. – mondta rám nézve mosolyogva. Lehajolt hozzám, kezeivel megfogva az arcom két oldalát, és megcsókolt. – Menjél, cseréld le a vizes ruhádat.
– Azonnal. – mondtam, és elrohantam öltözni.
Még sokáig halható volt, ahogy Edward és Szimat birkóznak az előszobában egymással.