Szerelem egy életen át

Leültem az ablak mellé. Mindig ott ülök, onnan ki tudok nézni zavartalanul az ablakon. Most is ezt tettem, csak bámultam a havas fákat, bokrokat, amiken megcsillantak a napsugarak. Gondolataim sűrűjétől azt sem tudtam pontosan hová megyek, hány ember szállt fel az egyes megállókban, férfiak vagy nők, netalántán gyerekek, vettek e jegyet vagy bérletet mutattak fel, fogalmam sem volt a külvilágról. Mintha egyedül utaztam volna, mintha nem lett volna más, csak én és a kint ordító hideg. Minden bizonnyal mégsem egyedül voltam, hisz megszólított egy hang.

– Jó reggelt kisasszony! Leülhetek?- Kérdezte a kicsit rekedt, de annál kedvesebb hang.
– Jó reggelt kívánok! Csak nyugodtan. – Feleltem… egy kis kedvességet erőltetve magamba.

Egy fekete kalapos, fekete szövetkabátos idős férfi ült le mellém. Idős kora ellenére jól öltözött volt, nem mindennap látni ilyet, jól szemügyre is vettem, teljesen kizökkentett a korábbi elmerengős állapotomból. Miután öreges mozdulataival óvatosan leereszkedett a busz ülésére, észrevettem egy hatalmas virágcsokrot a kezében, amit hagyott a térdén pihenni.

– Nagyon szépek a bácsi virágai!- Szólítottam meg, ezúttal már kicsit vidámabban.
– Köszönöm szépen kishölgy! – Magam választottam őket, mosolygott a férfi.

Magam részéről itt be is fejeztem a beszélgetést és folytattam a már korábban említett ablakon kibámulós tevékenységemet. Már majdnem sikerült újból gondolataim legaljára hajóznom, amikor jöttek sorra a kérdések.

– Hogy hívják? Idősebb magácskától? Régóta nincsenek már együtt?
– Tessék?- Kérdeztem tágra nyílt szemekkel az utazótársamat.
– Ugyan már kisasszony! 90 éves vagyok és már túl sok fiatal női arcot láttam ahhoz, hogy rájöjjek, magácska nagyon szomorú és boldogtalan, mégpedig egy férfi miatt.
– Ugyan már!
– Talán nem szereti eléggé ahhoz, hogy meséljen róla?- Kezdett ki velem az öreg.
– Na de…- Kezdtem felháborodni, de aztán visszaszerezve nyugalmamat folytattam.
Eléggé? Túlságosan is. – Sóhajtottam.
– Na és Ő?- Érdeklődött a bácsi.
– Ő? – Nevettem egy nagyot. Már azt sem tudja, hogy ki vagyok. A nevemre sem emlékszik szerintem.
– És maga Aranyom? Maga mire emlékszik belőle?
– Ööö… hááát…
– Na, gyerünk, csak bátran kishölgy!- Biztatott az idős férfi.
– Már olyan régen volt, nagyon sok minden elhomályosodott, de amire még a mai napig emlékszem az a gyermeki ártatlanság az arcán. Az a tekintet, ami szinte a szívembe mart, amikor rám nézett. Az a hang, amivel azt suttogta régen, hogy ,,Szeretlek’’.

Ez után a felsorolás után, elcsuklott a hangom, nem akartam tovább beszélni erről, nem akartam emlékezni, nem akartam szeretni, nem akartam semmit. Összeszorítottam ajkaim és vártam, hogy enyhüljön az a kínzó fájdalom, ami belém nyílalt. Behunytam a szemem és küszködtem a könnyeimmel, még sem bőghetem el magam nyilvánosan. Pár pillanat múlva kezdtem kicsit megnyugodni. Ekkor odafordultam az idős úrhoz.

– Bocsánat!- Motyogtam halkan.
– Semmi baj lányom, ilyen a szerelem.
– Mindenki azt mondja, hogy felejtsem el, hogy már ideje lenne ennyi hónap elteltével túllépnem és keresem valaki mást. Én próbáltam, volt is egy udvarlóm utána, de ahelyett, hogy elfelejtettem volna, csak ráébredtem, hogy mennyire szeretem, és hogy nem tudok más közelében lenni. – Hadartam zaklatottan.
– Ide figyeljen… én azt mondom magácskának, hogy ne felejtse el. Emlékezzen rá minden gondolatával, szeresse minden megfeszített izmával minden mosolyának sugarával, minden éber és alvó pillanatával. Az egész lényével. Majd ha el akarja engedni az életéből, de úgy szívből, igazán, majd elengedi, de amíg szüksége van bármilyen hozzáfűződő érzelemre, addig csak maradjon.
– Nem fogom tudni elengedni soha.
– Nagyon szeretheti. – Jegyezte meg a bácsi.
– Tetszik tudni, nagyon sok mindent köszönhetek neki. – Bámultam ki az ablakon. Majd folytattam… Neki köszönhetem, hogy az lettem, aki akartam, hogy elfogadtam a családi körülményeimet, hogy legyőztem a félelmeimet, hogy átléptem önmagam határait, hogy hiszek magamban, szeretem azt, aki vagyok… ja és írok… tetszik tudni valami olyat, ami leginkább a vershez hasonlít. Nem is bánom, hogy jó e vagy sem, amit a papírra vetek, mert szeretem csinálni. Mondta párszor, hogy tehetséges vagyok, nem tudom, hogy komolyan gondolta e, de mondta, nekem meg jól esett.
– Ezeket nem mondta el neki?- Kérdezte a bácsika.
– Nem igazán. Nem volt rá alkalmam, meg úgysem számított volna. – Hajtottam le a fejem.
– Elválni valakitől, akit szeretünk, mindig nehéz. – Mondta alig érthetően.
– Mindenki azt várta tőlem a szakítás után, hogy majd elhagyom magam és a halál szélén fogok ácsorogni és nem fogok tenni semmit. Ennek ellenére – még én magam is csodálkoztam- vettem egy nagy levegőt és nem hagytam magam. Hónapokon keresztül, mint egy kisgyereket, figyeltem minden mozdulatomat, minden gondolatom. Rengeteg energiát fektettem bele, hogy ne törjek össze, hogy élni tudjak. Közben egy kedves rokon is távozott az élők sorából. Most először találkoztam a halállal „személyesen” és nem hallásból. Szóval tetszik érteni az én életem túl… viharos.
– A fiatalember biztosan büszke lenne magácskára ezek után. – Nézett rám az öreg nagy szemekkel.
– Nem tudom, mindenesetre inkább ítélem magam örök boldogtalanságra az emlékeivel együtt, mintsem olyannal legyek, akit nem szeretek. – Magyaráztam.
– Ez régen is így volt kedvesem. Az én életemben is volt egy nő, 50 évvel ezelőtt. Elszalasztottam a lehetőséget, hagytam elmenni. – Mondta a bácsi, de most az ő szemébe szöktek könnyek.
– És a néni? Hogy alakult tovább?- Kérdezősködtem.
– Egy ideig még ő is harcolt az érzéseivel, majd később beleszeretett egy másik férfiba, összeházasodtak és lett egy gyerekük. – Törölgette a szemét az idős ember.
– De a bácsinak is van családja, vagy nem?
– Meghalt rákban, már 30 éve. Nem éreztem senki iránt utána. Nem tudtam. – Majd folytatta…
A kisasszony szereti a vörös rózsát?- Nézett rá a virágcsokorra.
– Igen.- Feleltem. A kedvencem. – Próbáltam mosolyogni.
– Én nem szerettem soha egyetlen virágot sem. – Morogta a bácsi.
– Pedig nagyon szépek. – Válaszoltam neki.
– Hűha! Már meg is érkeztünk, itt kell leszállnom, itt van a temető bejárata. Marika már várja a rózsákat, 30 éve minden második nap meglátogatom.