Rózsákat ébreszti a forró Nap csókja,
harmatos tájon kegyeletét lerója.
Virágok csókjait hordozzák a méhek,
bársonyos szirmaik kecsesek és szépek.
Egyedül ébredek, a sötét pátyolgat,
a magány átkarol, és némán csókolgat.
Arcomat lemossa a jéghideg víz,
és az idő minden szép emléket elvisz.
Csókolnám ajkadat, mint virágot a Nap,
minden hajnaltól, míg véget nem ér a nap!
Álmatlan éjszakák bánatos könnyeit,
szárítja a Hold, de az rajtunk nem segít.
Fájdalmat búcsúztat a félrevert harang,
menekül a lélek, mint kiűzött bitang!
Akkor talán ejtenek értünk is könnyet,
de addig csak szenvedünk, ilyen az élet!