Szerelmesek

Egyszerre értek fel a tetőre. A sietségtől kissé kifulladva, lihegve, ám a panorámától megrészegedve ültek le a selymes fűbe. Igen, itt a világ tetején minden gyönyörű.
Esteledett, s a májusi szellő kellemesen borzolta végig a testüket. A lebukó nap fáradt sugarai haláltáncot jártak a homlokukon, s amikor elköszöntek, már csak a szürkület maradt.
Nekik tetszett a naplemente is, de az igazi élmény a virradat volt. A pirkadat varázsát nagyon sokszor átélték már itt fenn a hegytetőn. Kiálltak erre a zöld-bársony teraszra, s nézték, hogyan ad a fény értelmet a világnak. Az aranysárga sugarak egyre erősödtek, s lassan az egész világ megtelt ragyogással. Ebben a tündöklésben még jobban érezték egymás közelségét. Egy illat, egy-egy apró gesztus, vagy mozdulat, mind-mind azt bizonyította nekik, hogy mennyire szükségük van egymásra.
Letelepedni a harmatos fű közé, egymás szemébe mélyedve hallgatni az ébredő erdő szimfóniáját, ez számukra maga volt a boldogság. Kifinomult hallásuk különválasztotta az erdő ezernyi neszét. Tudták és ismerték az apró rágcsálók tompa motoszkálását. Felismerték az őz szökellését, a szarvas ugrását. És ezekbe a zajokba, mint valami kísérőzene, beleolvadt a madarak éneke, a rigók, pacsirták dalolása, a fakopács dobolása, a varjúk károgása.
Ilyenkor úgy érezték, szép és megbonthatatlan ez a harmónia. Teljes és egész az élet, amely sosem múlhat el. Ha ilyenkor össze-összesimult a testük, ezer apró remegés futott végig rajtuk, s ők a reszkető vágyaiknak soha nem tudtak ellenállni…

Ám most a szürkületben egészen más volt az erdő. A nappali zajok lassan lefekvéshez készülődtek, s a csend egyre csak sűrűsödött körülöttük.
Holtidő volt ez, amikor a nappali hangok elcsitulnak, de az éjszakai neszek még nem ébredtek fel. Ez a holtidő zsibbadttá tette őket. Amolyan mindent látó és halló, ám semmit sem érzékelővé váltak. A fáradtság, ami rájuk telepedett, nem is fáradtság volt, inkább valami varázslat. Varázslat, amely az ébrenlét és az álom között tartotta őket.
Egymáshoz bújva leheveredtek, és átengedték magukat ennek a súlytalan érzésnek.
Tudták, nem maradhatnak sokáig, hiszen mindjárt sötét este lesz, s nekik menni kell innen, de az érzések arzenálja közül ezt is ki akarták élvezni.
Ahogy egymáshoz simultak, érezték testük lüktetését, valami tompa, folytonos dobolást, mely megnyugtatja őket, álmosít és részegít egyszerre. Szinte egy testté olvadtak.
A külvilág már megszűnt számukra, csak a békés nyugalom, a csend, és ők léteztek. Fejüket összedugva, egymás illatát mélyen beszívva meleg bizsergéssel elaludtak.

Pár perc után léptek zajára ébredtek. Riadva néztek körül, és mielőtt még felállhattak volna, észrevették a puska csövét a fa mögött.
Szinte ugyanabban a pillanatban dördült el a fegyver is.
Két villanás, két durranás, és valami melegség ömlött rajtuk végig…

A következő héten a megyei vadászújságban a háromsoros cikk róluk szólt:
„Kovács János vadászmester szunyókáló ezüstróka párt kapott puskavégre. A két állat értékes prémje ezentúl a vadásztársaság vadászházát díszíti majd.”