Szeretőkről

– Lennél szeretőm?
Hangzott el ez a kérdés amúgy réges-rég, kicsi falu általános iskolájában. Az iskola egyetlen tantermében; ott oktatta tanító úr – elsősöket, hatodikosokig bezárón – a tudásra vágyó világra csodálkozó, összes kócos gyerekeket. (Sok hasznos „tudásokra”.) Már csak ők, ketten maradtak az osztályteremben, kislány, meg kisfiú; későre járt. Hat óra is elmúlt, a többiek mind haza mehettek. Na jó, na jó, a hat óra annyira nem késő, de tél volt akkortájt, meg méteres hó.
Különlegesen hideg volt az a február; „a kutya nem ette meg még a telet” – szokták mondani. És valójában még csak nem is harapdálta. Nem így van ám ez; a téllel a tavasz végez; sírdogáló, csöpögő jégcsapok az ereszeken; itt-ott lázadó hófoltok tartják még magukat hegyek, sziklák árnyékos hasadékaiban, aztán győz a rügybontó tavasz. Idővel, a tavasznak is melege lesz a közelgő nyárban, menekülni kénytelen, a nyár meg diadalt ül, örömmel érleli összes gyümölcseit, előírás szerint. De! Nem sejti, nem érzi még; Idő múltán, elmosolyodik majd az ősz. Mert, eljön a betakarítás ideje, meg az eltakarodásé is – mármint a nyár számára. Aztán, Idő múltával az ősz is fázós lesz, dideregni kezd – mint fázós öregember. Búcsúzik összes színeitől, nagyon fáradtnak érzi magát, aztán, reggelente jéghártyásodnak esői pocsolyái, éjjel aztán, leseik az első hó. Na, szóval a kutyának semmi köze ehhez az egészhez, csak ráfogják!
A kislány közeli tanyán lakott, apja esténként, mindig eljött érte, ezúttal késett, mint annyiszor. A kislány telente, mindig találgatta, vajon melyik lovuk húzza majd az összeeszkábált szánt, Csillag, vagy Hóka? De leginkább csak egy öreg, pókos lábú, kehes kancát foghatott apja a szán elé. (Mert, fukar volt a „téeszcsé”, az ő csuda lovaikat különleges alkalomra tartogatták; mármint például, ha a TSZ elnöke ment a járásba. Fontos lehet az a járás, gondolta a kislány, ha már a mi lovaink is ott szerepelhetnek, a rendszerbe.)
Hideg lett akkor már akkorira, abban a tanteremben. A fiú írta a rá kirótt, kötelező penzumot: állt az imígyen: „Holnaptól rendesen fogok viselkedni a tanórán!” Ezt ötvenszer kellett leírnia, vonalas füzetébe. Hozzászokott már az ilyen fenyítésekhez; megvolt már a saját módszere. Először, leírta a „holnaptól” szót, füzete aljáig. Aztán jött a „rendesen” kifejezés; így sokkal gyorsabban, könnyebben mentek a dolgok. Vigyáznia kellett, nehogy pacát ejtsen; az a sor „nem ért”. Ezért, sűrűn használta az itatós papírt, a toll bemártását követően. (Mert rég volt itatós papír is igazi itatóspapír!)
A kislány, meg a szánra várt. Hogy, hazavigyék végre.
– Leszek a szeretőd, ha szeretnéd. Segíthetnék az írásban?
– Nem hiszem, a tanító úr megismerné az írásod!
Az osztályba majd mindenkinek volt szeretője, nekik még nem. A szeretők kicserélték uzsonnáikat, sugdolóztak, nem zavarták őket többiek (szerető-nélküli irigyek) csúfolódásai. A szeretők kézen fogva jártak, cseppet sem szégyenkeztek, Inkább büszkélkedtek a sóvár, irigy, szerencsétlenül magányos társtalanok előtt.
(Még Bicegős Terkának is lett szeretője. Nem volt Ő szép kislány, de csúnya se. Poliomyelitis anteiror acuta betegséget rótt rá sors. Mankóval járt. Volt ilyen betegség azokban az években. Az ő generációja még nem részesülhetett a Sabin cseppekben, sok fertőzött gyerekre várt az Idő-tájt a mankó, később, a járókészülék. (SZTK-alapon.) De Terka sohase sajnáltatta magát, próbált részt venni társai összes játékaiban, nevetett, mosolygott. Csak néha, inkább gyakran költözött szemébe kicsi szomorúság, ha nem tudta elkapni a labdát, ahogy osztálytársai taccsra rúgták foci közben. Nem volt jó tanuló, de rossz sem. Jól tudta ezt magáról. Igyekezett, tanult ezerrel, nehogy érdemtelen legyen a jó jegyekre; nehogy sajnálatból kapja csak azokat. Mert, nem akarta, hogy bárki megsajnálja. Történt egy nap, hogy játék közben, taccsra került a labda. Terkának – jó (rossz) szokása szerint – nem sikerült elkapnia a labdát megint. De Ideje sem volt az elszontyolodásra, mert a Fiú, futva az elgurult labda után, kirúgta a kislány mankóját. És Terka hanyatt esett, de akkorát! Bocsánat, mondta a Fiú, de a gyerekek akkor már rárontottak; egyikőjöket sem érdekelte más az elgurult labda. Ütötték, szidalmazták a Fiút, kiabálva. Terkával egyikőjük sem törődött; örültek, hogy akadt valakit ütni, valakit szidalmazni valójuk. A kislány feltápászkodott, szepegett, gondolta magában, ma se sikerült elkapnia azt a labdát. Aztán meglátta a földön fekvőt, látta, ahogy a többiek ütötték-verték. Ne! Ne bántsátok, nem tehet semmiről! Akkor azok eloldalogtak, a Fiú felállt, mondta: kérlek, ne haragudj, igazán nem akartam! Terka felnevetett, attól kezdve lettek ők ketten szeretők. De ez egy másik történet.)
Nagyon hideg volt akkor, abban a tanteremben; gémberedett ujjakkal, félhomályban nemigen lehetett már folytatni az előírt penzumot.
– Megmelegítem az ujjaid! – mondta a kislány. Tán, jobb lesz így!
Jobb is lett. Lehetett volna fény is –a faluban nemrég vezették be az áramellátást. De! Tanító úr mondta: „takarékoskodni kell az energiával, így épülhet tovább a rendszer!” Nemigen értette, milyen rendszer lehet az, ami nem engedi meg még a tisztességes bűnhődést sem. És még a kályhára se mertek rátenni egy fahasábot sem, pedig, alig pislákolt már az a parázs. Mert a tanító úr azt is mondta; takarékoskodni kell a tüzelővel is, így épülhet tovább a rendszer. A gyerek most gondolta csak magában, ugyan miféle rendszer lehet, ami abból építkezik, kap erőre, hogy engedi, eltűri azt, hogy a gyerekek fázzanak.
– Hányadik sornál tartasz?
– A huszonnegyediknél. Sok van még vissza.
– Lehetne tán a következő sor a negyvennegyedik, sorszámozd úgy, biztos nem veszi majd észre!
– Gondolod? Biztosan észreveszi majd a csalást!
– Ugyan már! Ilyenkor már rég rátöltött, összekavarodnak a sorok szemei előtt. Csókolózunk? Nekem még sose volt igazi szeretőm! Ó, ez csak egy puszi volt! Megmutassam, hogy kell? Ne aggódj, ettől még nem lesz gyerekünk.
– Tudom, akkor lesz csak gyerek, ha a férfi elveszi a nőt.
– Hát, nem egészen így van; legutóbb a postás kisasszony is „bekapta a legyet. Vette is a falu a szájára szegényt. De ne aggódj, ilyen hidegbe nincs légy, egy szál se! Ugye, ha majd a feleséged leszek, nem fogsz verni engem?
– Hogy képzeled?
– Édesapám, esténként le-le szokott cserdíteni egy-egy pofont édesanyámnak. De édesanyám mindig megvigasztal; mondja kislányom, ne bánkódj, ilyen a rendszer.
Szétrebbentek akkor, megjött a tanító úr, megbocsátó, joviális mosolya melegséggel töltötte el a kihűlt tantermet.
– No lám, no lám! Leírtad mind az ötven bocsánatkérő sort. Ez derék, igazán derék, de elő ne forduljon többet ilyen, kisfiam. Mert fő az engedelmesség – alákanyarított a füzet aljára egy jó nagy „láttam”-ot, kopott tintaceruzájával. (Mert, akkoriba, régi szép békeidőkbe, voltak még kiradírozhatatlan, lila színű tintaceruzák is.)
– Még jó, hogy nem látta, ahogy csókolóztunk! Akkor azt is bele kéne írni a füzetbe: „szorgalmi időszakba” csókolózni tilos. Legalább, ötvenszer.
– Otthon szíjat hasítanának a hátunkból.