Szigetszépe

Mindig csak a vizek mellé vágyakozott, kódorgott a folyó partján, begázolt a tóba, a térdig érő vízbe, azért csak addig, mert még kicsi volt, és az anyja a legszívesebben le sem tette volna az öléből. Minden hiába, a kis halacska megszökött a védő karok közül, és már megint talált egy kis vizet magának, sokszor csak a mosódézsában, de nagyszerűen lehet pancsolni abban is.

A gyerek gyorsan felnőtt, már senki se nevezte halacskának; inkább herceg volt vagy királyfi, mert ki ne érezné magát hercegnek, ha már mindent szabad, ami az életben varázslatos? Persze az iskoláról jobb, ha nem beszélünk, ki tudja, miért fontos ez a felnőtteknek? Írni-olvasni, ez még csak rendben volna, de aztán elkövetkezik a számok világa, amely nagyobb a végtelennél – gondoljuk csak el, nincs olyan nagy szám, amelyet ne lehetne megszorozni önmagával, sőt akárhányszor meg lehet ismételni ezt a műveletet, és vannak, akik ettől a lehetőségtől igazán fellelkesülnek. Minek ez a sok nagy szám, amikor a város határában csak egy valamire való folyó van, három patak, és nem több, mint hét nagyobb víztükör? Még szerencse, hogy a féltett halacskából időközben tényleg nagy herceg lett, sőt Nagyherceg; a mama ölében nem fér el többé, és minden szabad idejét a csónakjában tölti.

Mert most a csónak a legfontosabb szereplő a Nagyherceg életében. Egyedül vagy a legjobb barátjával jár evezni. Bejárják a tavakat, birtokba veszik a füzes és nyírfás szigeteket, keményen hajtanak a folyón fölfelé, hogy aztán estére hazahozassák magukat a szelíd sodrással. Bronzbarna testükön vízcseppek csillognak, ezernyi történetet tudnak a békákról és a nagy halakról, nádbugával díszítik a szobájukat. Apjuk csak hümmög, és a fejét csóválja. Mi lesz ezekből a gyerekekből? Alighanem halász vagy révészlegény, mert az iskolában nem jeleskednek. A mi családunkban mindenki orvos, tudós vaidja, azt gondoltuk, hogy a gyerekünket is orvosnak neveljük. Kire maradnak most a könyveim? Mert a lányaimra biztosan nem. Felnőtt lányok, már férjnél van mindkettő, és nagyon várjuk az unokákat. Remélem, hogy akad köztük orvosnak való. Mert a fiamra még ebben sem lehet számítani. Az emberek azt beszélik, hogy egy pákászlány után jár. Micsoda szégyen! A rendes, hozzáillő lányokat megveti, és egy szépséges pákászlány után szalad.

Sok igazság volt a szóbeszédben, mert egyszer, egy tavi kiránduláson, amikor éppen egy füzes és nyárfás szigetre igyekeztek, a Nagyherceg megpillantott egy nagyon szép lányt. Karcsú lány sok van, fekete hajú lány sok van, miért éppen ez babonázta meg? Talán mert éppen úgy szerette a vizet, mint ő, és a két gránátalma nagyon szépen gömbölyödött a csuromvizes szári alatt? Ugyan menj már, mondta lekicsinylően a barátja, mit bámulsz rajta, hiszen ez csak egy muszahar lány. A Nagyherceg dacosan felelt: Mit bánom én, ha nekem nagyon tetszik? – A barátja rögtön visszakozott, de nagy igyekezetében nagy szamárságot talált mondani, megjegyezte, hogy a muszahar is ember. Nagyhercegnek az arcába szökött a vér, ott és abban a pillanatban vége lett a barátságnak. Azontúl a lány ült mellette a csónakban, együtt úsztak, játszottak a vízben, figyelték a halászó sas küzdelmét a nagytestű hilszákkal, roikkal, mirgákkal, tingrákkal, és egyszer csak a Nagyherceg azt kezdte mondogatni, hogy vagy a muszahar lány lesz a felesége, vagy senki.

Inkább sose házasodj meg, felelte erre az apja, elhiszem, hogy szép lány, te meg ugye nagyon szerelmes vagy, de gondolj csak bele, a szerelem hamar elmúlik, és mi marad neked ebből a házasságból? Egy csomó ágról szakadt, műveletlen, csavargó rokon. Elszedik a pénzedet, ha ugyan valaha is lesz pénzed, mert te sohasem akartál tanulni, sosem kerestél magadnak munkát, csak élsz bele a világba, mintha igazán Nagyherceg lennél. – Egy szót se többet, papa, ezentúl dolgozni fogok, és eltartom a családomat. – Ugyan miből, kérdezte gúnyosan az apja, ha nem csalódom, semmihez sem értesz. Evezgetsz vagy halakat fogsz, ennyi az egész. – No akkor halász leszek, döntötte el Nagyherceg. Nem fontosabb-e a boldogság a gazdagságnál? – Boldogság nem létezik, fiam. Az csak illúzió.

Nagyherceg azonban nem hallgatott az apjára, beállt a halászok közé, és feleségül vette a muszahar lányt. Boldogok voltak, mint a legtöbb ember a házasság első hónapjaiban. Csak a Nagyherceg anyja sírdogált, és szüntelenül panaszolta, hogy nem ilyen jövőt képzelt el az egyetlen fiának. Ki hallgatja sokáig az örökös búslakodást-bucsálódást? A rettegett muszahar rokonság egyelőre nem jelentkezett, de bármikor felbukkanhatnak, akkor aztán kész a botrány. Biztosan akad köztük egypár börtönviselt vagy enyves kezű. Nem azért neveltük föl Nagyherceget, hogy közönséges halász legyen. Ki kell szabadítani ebből a méltatlan helyzetből, éspedig minél előbb.

Egy orvos mindenféle titkos szert ismer, amivel meggyógyíthatja vagy megbetegítheti az embereket. Nagyherceg apja úgy tett, mintha megbékült volna ezzel a házassággal, többször is meghívta a fiatalokat – az a fontos, hogy szeretik egymást! Aztán az egyik ilyen látogatás után a fiatalasszony megbetegedett, és meg is halt már virradat előtt. Mi volt ez a rejtélyes betegség? Az após nem tudta, vagy nem akarta tudni. Megállt a szíve – de mindenféle betegség végén ez történik, a szív egyszer csak azt mondja, elég volt a boldogságból vagy a szenvedésből, és megáll.

Nagyherceg nem tűrte, hogy a szép fiatal feleségét elhamvasszák, hogy ez a nagy szépség elhamvadjon néhány perc alatt. A muszahar lányt eltemették, bár ez azon a vidéken nem volt szokásos. Mire jó ez? Talán azt hiszi, vissza fog hozzá járni a sírból? Nagyherceget nem érdekelte a rosszallásuk. Nem költözött haza, abbahagyta a halászatot. Elment Dzsjóti Bará templomába, és naphosszat ott ült az istennő szobra előtt, éjjel meg kinn aludt az udvaron, a szabad ég alatt. Az emberek most azt suttogták, hogy a Nagyherceg megbolondult, teljesen elment az esze, pedig milyen jó kiállású fiú volt – és az apja naphosszat töprenghetett azon, kinek jobb, egy halász vagy egy bolond apjának. Nem használt se kérés, se könyörgés, se ígéret, se csalogatás, Nagyherceg ott maradt az istennő templomában, evett, ha kapott egy kis alamizsnát, és gyászolta a szerelmesét.

Ahogy ott feküdt egy éjszaka a milliónyi csillag alatt, és még az álomba se tudott menekülni az emésztő bánat elől, egyszer csak mit hall? Két madár beszélget egy fa ágán. Ezt mondta az egyik, a kisebb és halkabb szavú: Fáj a szívem, amikor látom, hogyan szenved ez a szegény fiú. Nincs valami módja annak, hogy visszakapja azt a muszahar lányt, akit gyászol? – Nem muszahar lány az, felelte a nagyobb, zengő hangú. Tündér, és most visszatért a tündérek közé. Minden nap idejön, hogy megfürödjön a tóban. Ha vissza akarja kapni a feleségét, lopja el a ruháját, amikor fürdik.

Nagyherceg nem csodálkozott azon, hogy érti a madarak beszédét. Elbújt a bokrok között, és várt türelmesen. Egyszer csak leszállt a partra egy fehér hattyú, levetette a tollruháját, fürdeni ment a tóra. A férje kiugrott a rejtekhelyéről, és magához ölelte a tollruhát. A tündér egyszerre kilépett a partra, és megkérdezte: Mit akarsz tőlem? – Mit akarnék? Szánj meg engem, gyere velem haza. – Az apád megmérgezett és eltemetett engem, hogy mehetnék vissza? Add ide a ruhámat, különben megátkozlak. – Nagyherceg félt az átoktól, és visszaadta a tollruhát. A tündér fölvette, és hattyú képében repült észak felé.

Mit tehetett volna a boldogtalan? Visszament a templomba, és a könnyeit hullatta a szegényes alamizsnára.

De éjszaka megint megértette a madarak beszédét. Mi történt? – kérdezte a madárasszony kíváncsian, találkozott a tündérrel? – Találkozott, felelte a férje, de nem tudta, hogy mit kell mondani. A tündér visszavette a hattyúruháját, és elrepült. – Miért, mit kellett volna mondani? – Azt, hogy örökké szeretni fogja, és nem éli túl. – Ez nem sok, biggyesztette le a csőrét a madárasszony, hogy-hogy magától nem jutott eszébe? Hiszen minden kakas ezzel szédíti a párját. – Nagyot nevetett erre a másik madár, de nem szólt semmit.

Nagyherceg jól megjegyezte a madár szavait, és legközelebb ezzel fogadta a feleségét. Meg is békült a tündér, csak azt kötötte ki, hogy nem lakik abban a városban, ahol az apósa él. – Abban a városban engem se látnak többé, fogadkozott a Nagyherceg, utánad megyek a világ végére is. – De a tündér nem akart messzire utazni. Letett egy arany diót a földre, és ráfújt: arany palota lett belőle. Sok-sok évig éltek itt nagy boldogságban, Nagyherceg és a tündér.