Szimbiózis
A hangok jöttek vissza először. Idegen, zümmögő hangok. Értelmük még nem volt, de a halk duruzsolás megnyugtatta. Aztán az orra jelezte, hogy a hely, ahol van, idegen. A szemét sem kellett kinyitnia, tudta, hogy hol van. A klór irritáló szaga kórházra utalt. A szeme sarkában megjelenő könnycsepp megmutatta, hogy tudata is visszatért. Halkan rázta a zokogás. Meg sem várta a fölé hajló idegen kérdését, csak azt mondogatta: – nem tudom, nem tudom.
Pedig tudta. Kristály-tisztán, élesen jelent meg lelki szemei előtt a kép. A tegnap esti kép, amikor bejelentette a lánya, hogy össze akar költözni az ő barátjával. Barátjával?! Azzal a trógerrel, aki szinkronban használta őt és a lányát. És ő vak volt, nem vett észre semmit. Ennyire elvakította volna a szerelem? Már nem volt biztos az érzéseiben. Csak egyben volt biztos: a kapaszkodásban. Úgy tapadt arra a férfira, mint a borostyán. Arra a férfira is. Meg előtte másokra is. Amióta fiatalon, nagyon fiatalon elvált, és magára maradt a két lányával, egy cél lebegett csak előtte. Párt találni, partnerre lelni. Nem akart egyedül maradni. Meg bizonyítani is akart a volt férjének: kell ő még másnak, másoknak. Ez a bizonyítási kényszer éltette. Évek és férfiak múltak. És bármennyire is nem akarta, mindig magára maradt.
Csak most nyílott ki a szeme. Eddig csak a férfi nélküli lakást látta, és nem vette észre, hogy lánya sudár kamasszá nyurgult. Büszkén húzta ki magát, ha együtt mentek valahova, mert azt hitte, hogy az elismerő pillantások neki szóltak. Nem vette észre, hogy barátnői eleinte féltékenyen figyelték, majd elmaradtak mellőle.
Csak most nyílott ki a szeme, amikor majdnem késő lett.
Hirtelen jutott elhatározásra. Eddig nő akart lenni. Most megpróbál anyává válni. Ha még nem késő. Ha a lánya elfogadja. Talán még van esélye. Talán megérti a lánya, miért kapaszkodott úgy abba a fiatal férfiba. Akkor ő is megértő lesz. Megérti, hogy a lánya miért kapaszkodott abba a férfiba. És anya lesz. Első sorban anya.
Nehézkesen emelte fel a fejét. Gyengéd kéz nyomta vissza a párnára. Felnézett. A lánya arcára.
1 hozzászólás
Az élet sok különös esetet produkál. És mi is változásokon megyünk át. Néha csak hosszú idő után vesszük észre azt, amit jó lett volna korábban meglátni. De ilyen élet, változatos, sokszor szomorú, máskor csodálatos. Azért jó élni.
Kati