Nem mindegy, hogyan telnek ugye, az ember napjai a munkahelyén? Én szerencsés helyzetben vagyok, bár néha-néha a betegjeim vegyítik a hangulatomat, mégis úgy érzem, színes az én munkám. Tarkítva vannak az érdekesebbnél-érdekesebb cselekedetekkel, nekem pedig fel van adva a lecke. Rendesen.
A néni ahol dolgozom a korát tekintve nem öreg. Hetvennyolcadik évét tapossa. Diagnosztizáltak nála egy évvel ezelőtt Demens betegséget, ami ugye abból áll, hogy feledékeny szegény. Adott pillanatban mindenről lehet vele kommunikálni, viszont visszaemlékezni képtelen, illetve réges régi dolgokra tisztábban emlékszik, mint a jelenben elmúlt utolsó percek történéseire. A fiával élt idáig , most az én segítségemmel könnyítjük meg a számára a hétköznapokat.
Megjegyzem, Ő nagyon el van mindenhogyan. Az ismerkedés hetében, kitapasztaltam a szokásait, megfigyeltem cselekedeteit, mennyire önáló még, tisztálkodás, öltözködés, étkezés. Mikor igényel segítséget, mennyi az, amivel még szépen terhelhető. Fejlesztő tevékenységet is végzek vele minden délután. Memória kártya, kisebb feladatok elvégzését kontroll alatt rábízok, stb…
Imádják a fiával az édességet. Amikor odamentem, a hűtőszekrény roskadt a pudingoktól, a szekrény egyik részébe a csokoládék, kekszek sorakoztak. Na gondoltam míg itt leszek kitart ez a sok édesség. Tévedtem. Az első hétvégi nagy bevásárlásra, a pudingoknak krémeknek nyoma sem volt a hűtőben. A csokoládékból is fogyott rendesen, úgy hogy a marketbe amikor megérkeztünk, megrohamozták azokat a gondolákat, ahol megtalálható az utánpótlás. Én szépen szaladgáltam-ide-oda, hol mit találok a főzéshez, ők pedig ketten élvezettel keresgélték a finomabbnál finomabb nasikat. Nem kellet félnem attól, hogy elveszítem őket szem elől. Mikor kellőképpen megtelt a bevásárló kocsi a pénztárnál kifizetett Euró kb háromnegyed része ezekből az édességekből tevődött össze.
Még a templomba menetel előtt Milka csoki landol a táskába. Bár szerencsére még nem került elő ott. Érdekes lenne, mise közben csokoládé bontogatás. Egy héten kétszer el kell kísérnem a mamit. Idehaza nem vagyok templomba járó. Mit ad az élet? Menni kell. Végül is nem rossz helyre járok. Az igaz, hogy nem sokat értek abból mit mond a pap, de van feladatom, az énekek oldalait keresgélem ki egy imakönyvből, hogy a mami tudjon énekelni, mert ezt csak megjegyzem, nem tudom, míg én nem voltam ott mit énekelt? Ugyanis, rövidek ezek az énekek, és nekem is igyekeznem kell megtalálni, mert hamar vége. Ez már elég színes este. Izgulok, hogy a csokit ne vegye elő, nem értem a papot teljességgel, és gyorsan kell lapoznom, hogy tudjon énekelni a néni. Időben, akkor, amikor kell.
A minap elfogyott a kenyér. Mondom a fiának, ugorjon le autóval, ugyanis gyalog kissé messzi van. A vélasz most nem majd később. Esznek pudingot. Na gondoltam, az van dögivel. Két-két pudingot bevágtak, egy bögre kávéval, és mosoly volt az arcokon.
Tíz óra körül, mondom a maminak, sapka, sál, megyünk kenyérért, és zsemléért. Felcihelődtünk, és elsétáltunk. Visszafelé jövet, egyszer csak a fia megáll mögöttünk autóval. Meglepődtem. Hol járt? Kenyérért. No gondoltam spájzolunk ebből is, úgy tünik. Majd lesz bundáskenyér pár nap múlva,hogy tudjuk elráni.
Kért szálljunk be az autóba. Csodálkoztam miért? Hiszen pár méterre voltunk a háztól. Megelőzött, még mielőtt ártatlan arccal megjegyeztem volna, innen már hazatalálunk, és mondta bemegyünk a városba. Ugyanis a mami hímzőfonala a kék elfogyott. Veszünk szépen. Előző este , ez hozzátartozik a történethez, úgy kilenc óra körül, hallom a másik szobából, hogy erőlködik. Megnézem már mit csinál. A csizmáját készült éppen felhúzni. Hova, hova?- kérdeztem. Elfogyott a kék fonal, és megyünk a busszal venni. Nehezen tudtam megértetni vele, hogy este kilenc óra van, busz nem megy már, és semmi az ég világon nincs nyitva. Végre leültettem, befűztem a tűbe barna színű cérnát, és megmutattam, hol folytassa. Színes a kép , színes az este is…
Beültünk az autóba, már elhagytuk a települést, amikor eszembe jutott, nálam semmi irat, a mobilom otthon csüccsen, de gondoltam hamar végzünk, és baj egy szál sem. Pár perc múlva , kikerekedett szemmel hallgatom, hogy elmutogatja hol szálljunk ki, és majd hol találjuk meg a buszmegállót, mert haza busszal jövünk ő megy dolgozni. Megállt bennem az ütő. Nincs igazolvány nálam, a mami nem tudja mi történt öt perccel ezelőtt, telefon otthon. Anyááám!
A városban mutogatta, ez itt, az ott. Az autóban úgy peregtek a képek előttem, mint a néma filmben a filmkockák. Egyre nagyobb káoszt éreztem. Majd megmutatta a templomtornyot, és elmagyarázta ott, látom, ott meszi? Na onnan kell szépen visszasétálni ide , és mutatta ebből a megállóból felszállni a járatra. Pár perc múlva kirakott bennünket a templom környékén.
Még annyit megjegyeztem búcsúzóul, hogy ha este haza ér a munkából, és nem vagyunk otthon, hívja nyugodtan Polict, mert elvesztünk. Simán, zökkenőmentesen.
A mami mosolygott, én karon fogtam, és kérdeztem, merre van a kézimunka bolt. Rám nézett, és közölte ő nem tudja. Nem lepett meg, vagy mégis? Induljunk kirándulni. Mert ez ma az, vagy kalandpark? Először kinéztem magamnak a templomtornyot. Gondoltam, ha már egy héten kétszer odajárok az Isten házába, csak megsegít az Isten. Majd igyekeztem arra felé sétálni, amerre nyüzsgés van. Ott gondoltam, boltok is vannak. Mit ad Isten, bekanyarodtunk egy sétáló utcába. Pá méterre mosolyogtak a motringok egy polcon. Bingó! Az eladótól kértem mindegyikből négy db-ot, nehogy elfogyjon, míg itt vagyok. Irány az egyenes , és lépkedtünk boltokkal teli sétáló utcában. Benéztünk egy drogéria boltba, vásároltam pár dolgok saját részemre, a mami is tusfürdőket rakott a kosárba, pedig a fürdéssel nagy hadakozások szoktak lenni. Nem szereti a vizet.
Az aranyat annál inkább, mert felcsillant a szeme amikor a Gold üzlethez értünk. Be kellett menni. Az eladó készségesen mutogatott , a pénztárcába kb száz Euró volt. Lassan huzigáltam ki onnan, még mielőtt kiválaszt valamit.
Szépen sétálgattunk, szerencsére nem tévesztve az irányt, egy aluljáró után, a buszmegálló tárult elém. Sóhajtottam egy nagyot. Egy grillcsirkét árusító bódé mellette. Vettem mindjárt egyet, mert az idő elment, főzni nem tudok délre. Szépen becsomagoltattam, és vártuk a buszt. Vártunk, vártunk, de mindenféle számú busz jött, csak a mién nem.
A néni gondolt egyet, és felállt a padról. Hová? Kérdeztem berezelve. Mert ha most elindul a templomtól ellentétesen, akkor aztán vége a világnak. Haza. -jelentette ki. Gyalog? De hiszen az húsz km. Miközben társalogtunk fékezett egy Busz. Rápillantottam a számra, és szerencsére a 22 járat volt. Nem a huszonkettes csapdájába esve, hazaértünk. Elmondtam egy Miatyánkot.
Nem unatkozom. Történt azóta egy s más. Mosolygom, mert nem mindegy hogyan telnek a napok a munkahelyen…
30 hozzászólás
Kedves Marietta !
Örülök, hogy hazajutottatok.
Remélem apró színes alkotásaidat ezután is olvasni fogom.
Még jó, hogy jött a 22-es busz 🙂
Szeretettel olvastalak, nagyon tetszett: Zsu
Szia Zsu!
Na ja, gyűjtögetem a sztorikat, egyszer még valamire jó lehet:-). Ezek a könnyednek tűnő napok igazán egy ráalvás után válnak azzá. Köszi:-)
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
NAGYON SZÍNESEK ÉS KALANDOSAK A NAPJAID!..:)))))
Szegény néni!…Szegény Marietta!..:)))))
Nem kell unatkoznod!:)))
Puszim…Lyza
Igen Lyzám, színesek a javából. Nem unatkozom, egy cseppet sem. 🙂
Amikor hazaérek már várnak a barátok, hogy meséljek, mi a sztori. És úgy nevetnek, velem együtt.
Azért nagyon komolyan veszem a munkám. Irtózatos felelősség, és szeretem őket. Ez fontos, csak mosolyogva könnyebb minden.
Szeretettel:Marietta
Ennyi puding, keksz, csoki után nem csoda, hogy azt sem tudja a néni, hogy merre meddig hány méter! Hamarosan a fiát is lehet ápolni!
Nem mondom, hogy etesd őket hallal, dióval, áfonyával, fokhagymával, avokádóval, mert akkor nem lesz munkád.
Ugye elhiszed nekem, hogy minden cselt, minden eszközt bevetek, hogy a vitaminszükségletet mellette bejuttassam a szervezetbe. A főétkezések az én feladatom. A pudingos reggel egyszer fordult elő, de amikor nem voltam még ott, akkor biztosan nem így történtek a dolgok.
Hogy a fia is beteg lesz előbb utóbb… én inkább azt gondolom, már most gondok lehetnek. A fejben biztosan.
Örülök, hogy olvastál.
Szeretettel: Selanne
Tudod-e Marietta, hogy aki élvezettel végzi a munkáját sosem unatkozik? Bizonyára tudod, csak úgy emlékeztetésként tettem fel a kérdést, nehogy unatkozni próbálj munka közben. Sok türelmet és kitartást kívánok! Szeretettel: István
Tudom István, tudom:-). Köszi az emlékeztetést!! Köszönöm szépen, igyekszem, és kitartok a fronton:-)
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Nos, elég változatosak lehetnek a napjaid. Nem tűnik ki azonban az írásodból, hogy hol történnek mindezek… itthon vagy valahol máshol?
Kis kíváncsi vagyok, igaz-e?
Szeretettel: Kata
Annyira talán nem is lényeges, hogy hol, bár nem is titok! 🙂 A napjaim valóban változatosak, és ez előny egy munkahelyen. 🙂 Köszönöm, Katám, hogy itt voltál nálam.
Ölellek :Marietta
Selanne, érdekes volt olvasni az írásod. ( Az Euroról és sok minden egyéb másról. felteszem, hogy valahol az euroövezetben történt.)
Valóban nem idehaza:-) Örülök, hogy itt voltál, szusi!
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Én mint "külsős", csak mosolyogni tudok az ilyen eseteken. A baj az,hogy velem már ilyen sem történik, eljárt az idő, az a vonat elment már, így is lehet mondani.Nagyon fordulatosan, jól megírtad. A barátaid gondolom ezen is jót szórakoztak. Én is várom a következőt, ha nem veszed rossz néven tőlem.
Szeretettel üdv:Vali
Leírni, sokkal nehezebb , mint elmesélni, legalábbis én így vagyok ezzel. Ott mutogatok, grimaszkodom, adom a hatást, pláne, amikor észreveszem, hogy még egy kicsit dobni kell a hangulaton. )))
Viszont az adott szituációt kezelni kell élesben , és akkor nem könnyű, bevallom. Aki dolgozott e téren most bólogatna olvasás után. Van sok történet a tarsolyomban, ez tény. No, majd apránként…
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Én mosolyogva olvastam azt amit Te nem biztos, hogy mosolyogva éltél át. Mindenesetre az írás szórakoztató volt, és lehet, hogy húsz év múlva, ha visszaolvasod, már Te is jókat derülsz rajta.
Szeretettel:
Millali
Jól látod Lali! Tudod? Utólag szépül meg minden. 🙂
Köszönöm szépen!
Szeretettel:Marietta
Ha jól látom előre, egyre színesedni fognak a napjaid a néni mellett…:)
Lesz folytatás?, ez nem derült ki számomra, színesítsd a mi napjainkat is!:)
Szeretettel
Ida
Szia!
Amikor egy eseménydús napom lesz, feltétlenül leírom! 🙂
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
A demens betegekről emlékek jutottak eszembe. Szerencsés vagy, hogy csak egy demens beteg van. Tetszett a történet. 🙂
Szeretettel: Ági
Akkor Ágica, tudod miben vagyok olykor-olykor. Persze, voltak sokkal rázósabb betegeim is, sajnos. A sajnos-t arra értem, hogy mivé tud lenni az ember? Mindenesetre azt érzem, és átélem, hogy micsoda szeretetet, micsoda ragaszkodást tudnak nyújtani a nénikék, bácsikák. Ez kárpótol mindent. A türelem hozzájuk minimum elvárás, és a viszont szeretet.
Egyszer mi is megöregszünk…
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Minden elismerésem a Tiéd! Nem lehet könnyű mások életébe beilleszkedni, mások szokásait elfogadni, természetüket elviselni, táplálkozásukat megszabni, óhajaiknak engedelmeskedni.
Még szerencse, hogy Te ezt "színes napoknak" fogod fel, nem pedig a rosszat nézed benne.
Judit
Nagyon szépen köszönöm Judit, igazán jól esik minden szavad. Igen, bizony nem könnyű, sőt némelykor kimondottan nehéz. Hogy így fogom fel annak is oka van. Ugyanis, ha másként tenném, lehet, hogy elmenekülnék, mint ahogyan sokan meg is teszik, mert nem bírják csinálni. Nincs szombat vasárnap, készenlétben vagyunk a nap 24 órájában, és éberebben alszunk mint otthon. Az agyunk rá van kódolva. Amikor hazaérek, még 2-3 napig minden apró zajra felébredek. Viszont a dolgomat örömmel teszem, és igyekszem maximálisan elvégezni, a legjobb tudásom szerint.:-)
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Ez jóóóÓÓÓóóó :-))) üdv a mamikának 🙂
szeretettel-panka
Átadom))))) Köszi!
Szeretettel:Marietta
Szia Marietta!
Én nem nevetem ki a demens betegegeket mivel tudom miről írsz. Nem csak feltételezés.
Foglalalkoztam demens betegekkel. Ha a témáról fogalmam se lett volna nem is írok hozzá.
Amit leírtál az tudom és egyetértek vele vagyis én is így gondolom. Tetszett a történet, mert jól bántál a beteg nénivel amit gondolom Te is tudsz bizonyos helyeken úgy bánnak velük, mint egy állattal.
Szeretettel: Ági
Találkoztam már én is, olyan esettel, és rá is szóltam a hölgyre, hogy miért csinálja, ha nincsen türelme hozzá? Sikerült leforráznom, és habogott… Azért ez a ritkább eset.
Köszi:-)
Szeretettel:Marietta
Mit ne mondjak Selanne, jól elvagy. Ebből a történetből előbb utóbb egy kisregényt is kikerekíthetsz. Van olyan érzésem, hogy nemcsak a Mamával van baj. Ha én ennyi édességet ennék, már ki sem férnék az ajtón, szerencsések,hogy nem hízékonyak. Én gyerekekre vigyázok, nagyon szórakoztató, de mostmár abba kellene hagynom a béiszitterkedést, mert nem ésrem utól őket. Várom a további történeteket. Szeretettel Jega Ibolya
Sok minden le van jegyzetelve, vannak esetek, amelyek vidámak, és vannak esetek amelyek nagyon-nagyon szomorúak. Te gyermekekkel foglalkozol, én idősekkel, de azzal gondolom egyetértesz, hogy az értelmi leépülés, visszavezet a gyermekkorhoz.
Ami az édességevést jelenti, hihetetlen mennyit megesznek. A fia pedig poszka, és egy dkg súlyfelesleg nincs rajta. Szerintem alkati szerencse. Most is teli a hűtő karamellás csokoládé darabokkal dúsított krémmel:-)
Szeretettel:Marietta
Tudod Selanne amikor két év ápolás után eltemettük az édesanyám – aki agyvérzés miatt lebénult a fél felére – elhatároztam, hogy most olyasmivel fogok foglalkozni, ami örömöt ad. Feladtam egy hirdetést, hogy pótnagymamaságot vállalok. A saját unokáim már felnőttek ekkorra. Hatvan évesen kezdtem bele a bébiszitterkedésbe és nem bántam meg, mert annyi örömet adnak a gyerekek, hogy abba sem tudom hagyni. Az édesanyám szenvedését nézni nagyon nehéz volt, még ma is sírok, ha rá gondolok, pedig azóta már eltelt hat év.
Nehéz, sok esetben az, viszont szép is, és én az utóbbiért csinálom. Neked gratulálok, hogy még ebben a korban is vigyázol gyerekekre. Erőt kívánok hozzá, sok szeretettel:Marietta