Szombat este van, mind lázasan készülődünk. Pécsre megyünk a Nemzeti Színházba, a Csárdás királynő előadására.
Anya az aranyruháját húzza. Apa a szürke öltönyét, fehér inggel és nyakkendővel. Bátyó, vagyis Nándi fekete öltönyt vesz, és komoly dilemmába esik, hogy húzzon-e nyakkendőt, aztán anya erős ráhatására felteszi, pontosabban anya köti meg neki. Zsuzska, a kishúgom az új fekete ruháját veszi fel, amire szerinte zöld, de igazából sárga virágok vannak hímezve, kis boleróval és brosstűvel. Tündi, a nővérem bordóba öltözik, és mikor meglátja, hogy én kékbe:
– Ezt nem hiszem el – mondja – ha én pirosat húzok, akkor te kéket. Ég és föld vagyunk.
– Igen, de ki az ég és ki a föld?
– Én vagyok a föld.
– Komolyan? Nekem annyira egyértelmű volt, hogy ég.
Ő a kutyákat szereti, én a macskákat; ő reál beállítottságú, én humán; ő fekete párti, én fehér; ő a kényelmes ruhákat kedveli, én a csinosakat… Ebből kifolyólag gyakran félreértjük egymást, de jól megvagyunk így, kiegészítjük egymást.
– Mi történt a hajaddal? – kérdi bátyó.
– Fölül göndör maradt, alul meg kiegyenesedett, mégsem mehettem ki délelőtt a városba hajcsavarókkal a fejemen, de így legalább egyedi leszek, ilyen frizurája nincs másnak. Anya Zsuzskát bíztatja, hogy egyen, mert sokáig tart és nem fogja bírni. Hugi egy ideig makacskodik, aztán lenyom egy joghurtot. Bátyó helyette is eszik a lekváros sütiből. Mind bekászálódunk a családi galaxiba és Pécs felé vesszük az irányt.
Az út alatt Tündi és Nándi hosszasan elbeszélgetnek a festészetről. Művészlelkek, egyébként mind azok vagyunk. Szó esik Csontváriról, Rembrandtról, Munkácsiról, az Ásító inasról, az elfolyó időről, a lila ruhás nőről, technikákról… Bátyó éppen hegyeket fest, a nővérem most nem dolgozik semmin, de a tájképein szeretne erősíteni. Én csak akkor kapcsolódom be a beszélgetésbe, mikor a portrékig jutnak, mert eszembe jut, hogy a Kőszívű ember fiaiban volt egy festő, aki csak egyszer megnézte a személyt, és megfestette. Hiába, az én területem az irodalom.
Nehezen találunk parkolóhelyet, közben nem számolom, hányszor rúg az ülésembe a bátyám. Mikor kiszállunk, Zsuzska kijelenti, hogy éhes. Nándi és én is csatlakozunk hozzá, így betérünk egy kis büfébe és veszünk egy-egy pék sütit. Tündibe karolok jobbról, Zsuzskába meg balról. Így megyünk végig Pécs macskaköves sétáló utcáján. Egy magas fekete kabátos, egy közepes fehér kabátos és egy kicsi piros kabátos alak. Jó érzés középsőnek lenni. Ez alatt megbeszéljük, hogy ha Tündi a föld és én az ég, akkor Zsuzska a tűz. Minden ékszerbolt kirakata előtt megállnék, de apu rám szól, hogy sietünk, majd visszafelé.
A kovácsoltvas erkélyek, a kőcsipkék és nem utolsó sorban a díszkivilágítás elvarázsolnak, és megadják az este hangulatát. Azon tanakodunk, hogy a galambok igaziak, vagy csak domborművek, persze a reális nővérem megmutatja, amit lepotyogtattak a madarak, hogy teljesen biztos legyek benne, igaziak. Zsuzska megjegyzi, hogy nincs is fejük.
– Tudod, ilyenkor alszanak, és a fejecskéjüket a szárnyuk alá dugják – magyarázom.
Itt találkozunk bátyó barátjával és a feleségével, ők Pécsen laknak, így náluk vannak a jegyek. Háromszor is átvariáljuk, ki, hol üljön. Én végül Zsuzska és anya közé kerülök. Hugi ámuldozik a sok aranydíszen, a súlyos brokátfüggönyökön és a vörös szőnyegeken, amik a sok lépcsőn leomlanak. Élvezi, hogy a szép ruhájában lehet, engem is elvarázsol, most is, pont úgy, mint őt, aki először van itt.
Szépen, sorban mind helyet foglalunk a piros, bársonyos üléseken. A jegyünk a karzatra szól.
– Tündi, innen tökéletes a rálátás a zenei árokra! – szólok a nővéremnek, ő ugyanis csellón játszik.
– – Csúcs – válaszolja.
Hugival a hatalmas csillárokat nézzük. Aranyszínűek tiszta, átlátszó üveggel. Az otthonira gondolok, amiről hónapokig álmodoztam és most végre az enyém lehet. 108 kis kristállyal, 108 csillogó karikával és 36 nagyobb csepp alakú függő kristállyal. De most a Nemzeti Színházban vagyunk, az ittenihez képest az én csoda csillárom is, nagyon egyszerű. Lassan, fokozatosan elhalványul a fény a hatalmas, üveg és arany álmokban. A karmester int, a zene felhangzik, egy fehér fénysugár világítja meg frakkos alakját. A fénynyalábban varázslatosan csillognak a porszemcsék. A sejtelmes megvilágításban Zsuzska észreveszi a sötétkék strasszoktól ragyogó karkötőmet.
– Felpróbálhatom? – suttogja.
– Persze.
Alaposan megnézi kis csuklóján a lötyögő ékszert, majd visszaadja.
– Kicsit nagy rám.
– Igen – mosolyogok vissza rá.
Az első felvonás végén felfedező útra megyünk hugicával a csupa bársony, csupa tükör és arany térben. A második felvonás után, apu megbotlik a lépcsőn és kis híján elesik.
– Apu, mennyit ittál? – kérdezem színlelt szemrehányással.
– Hát, ha még ittam volna – válaszolja nevetve.
A második felvonás után a fiúk és Zsuzska meglátogatják és szerencsésen kifosztják a büfét. Mi addig a nővéremmel a saját színházunkat tervezzük. Az ötlet úgy egy hónapja született, mikor megkérdezte:
– Mit is nézünk majd?
– A csárdás királynőt.
– A csámpás királynőt?
– Igen Tündi, egyszer majd azt is megírom.
Továbbsétáltunk az utcán és megjegyeztem, hogy nem is emlékszem erre a mustárszín házra.
– Milyen Mustár Színházra?
Innen már nem volt megállás. Megegyeztünk, hogy ő játssza majd a főszerepet a Csámpás Királynőben és én leszek a Mustár Színház drámaírója. A bökkenő csak az, hogy még sosem írtam drámát, de ezt is el kell kezdeni egyszer.
– Milyen legyen a stílusa a Színház épületének? – kérdezi most a színpad felé nézve.
– Barokk, mint az ittenié.
– Ne, legyen inkább rokokó.
– De az olyan giccses.
– Épp ezért lenne vicces, ha ennyire díszes és mégis Mustár Színháznak hívjuk.
Ezt éppen megtárgyaljuk, és már kezdődik is a 3. felvonás. Sokkal rövidebbnek tűnik, mint az előző kettő. Amikor a zenei árokból a hárfa hangja csendül fel, nagyot dobban a szívem, ez a kedvenc hangszerem. A végén a vastaps, gyorsul, majd lassú ütemre vált és ismét fokozatosan gyorsul. Már-már úgy érzem a szívem is egy ütemre ver a tapssal.
Felöltözünk, és méltóságteljes lassúsággal kivonulunk a színházból. Ismét egymásba karolunk, de ez nem volt mindig egyszerű a szembe jövő invázió és persze a kirakatok miatt, amik elől alig tudnak elrángatni jó szándékú testvéreim.
Tündi oldalba bök.
– Mi az? – kérdezem.
– Ott megy a színész bácsi – int a herceg felé fejével.
– Az ő?
– Persze, három órán át nézted, és nem ismered meg az utcán?
– Tudod, nekem sajnos nincs olyan jó szemem, mint neked.
A parkolóban mialatt bátyó a barátaitól búcsúzik, mi is beszélgetünk. Hazafelé Sarah Brightmant és Andrea Bocellit hallgatunk. Anyának az az ötlete támad, hogy álljunk meg csillagokat nézni. Ki is szállunk a sötét erdő közepén, a kellemesen langyos éjszakába. Nándi nem hagyhatja ki, hirtelen megszorítja a vállaim. – Jönnek a farkasok – hadarja elfojtott hangon. Kiráz a hideg, és belekaroltam Tündibe, aki éppen a fényszennyezettséget tanulmányozza. Engem megihletet a félhold, ami a fekete ágak és tűlevelek közt kiviláglik a szürke ködből. Csillagot nem sokat látunk, de visszaszállva az autóba mégis arról beszélünk, milyen rengeteg van belőlük. Félelmetes, hogy ha egész életünkben számolnánk őket, akkor sem érnénk a végére. Folyamatosan tágul a végtelen térben, az idők végezetéig, vagyis örökké. Jó hallgatni a felnőtteket és néha- néha bekapcsolódni a beszélgetésbe. Zsuzska az éjszakai levegőtől szépen elbóbiskol hátul a kispárnáján.
Hamarosan hazaérünk, abba a bizonyos fehér házba, ahol már várja Nándit és Tündit a kutyánk, engem a cicám, Zsuzskát pedig a kis hörcsög, Mandzsetta, akit valamilyen furcsa oknál fogva mind pocoknak szólítunk. Mikor átlépem a küszöböt, éppen éjfélt üt a nagy, kovácsoltvas óránk. Anya szól, hogy ne felejtsem el bevenni a gyógyszereimet. Jó érzés, hogy van, aki így figyel rám, és ilyen családom lehet. Szépen, sorjában a fürdőhöz járulunk. Én még éjjel elkezdem írni a történteket, de nemsokára mind mély álomba merülünk.
Reggel a szekrény elé állva a szivárványszínű pulcsimra esik a választásom. Miközben felveszem, arra gondolok, hogy Tündi tutira szürkében lesz. Természetesen abban is van.
Lassan mindenki visszatér a normál kerékvágásba. Bátyó folytatja a hegyes festményét. Tündi a fekete mester csellóján gyakorol, amire hosszú ideig gyűjtött és most nagyon boldog vele. Zsuzska énekel és színházast játszik a Barbie babáival. Én pedig folytatom az írást.
4 hozzászólás
Nagyon jó, hogy vannak még ilyen szerető, összetartó családok, ahol még ünnep a színház. Ami az írást illeti, én egy picit koncentráltabbra venném talán, és egy helyesírás ellenőrzőt is ráeresztenék, mert sok baj van az egybe- ill. különírással és a vesszőkkel.
Üdv,
Poppy
Köszönöm Poppy, igyekszem javítani a helyesírás, de hogyan tegyem koncentráltabbá?
Delory
Arra gondolok, hogy ha már Színházban a családdal a cím, akkor a történetnek erre a szálára koncentrálnék inkább, ezt fejteném ki jobban, és lenyesegetném a "helykitöltő" mondatokat. Persze nem biztos, hogy igazam van, hallgasd meg egy prózás véleményét is.
Poppy
Rendben, azt hiszem tényleg van néhány mondat, amit inkább kiveszek, de nálam a cím marad utoljára úgyhogy inkább azon változtatnék, mint nagyobb mértékben a szövegen.
Köszönöm a segítséget
Delory