Szivacs

Ugyan már – mondod talán –, nincs ebben semmi érdekes. Egyszerű puha anyagdarab: letöröljük vele a rémisztő szavakat és még rémisztőbb egyenleteket, hogy a tanerő új, tiszta helyet kapjon garázdálkodásához.
Nem, nem, barátom, nagyon tévedsz!
A szivacs fontos összetevő a hol bugyogó, hol forrongó, hol sistergő, hol halkan pöszörgő iskolai kavargásban. Normál gyakorlati szerepén túl még rengeteg fontos posztot tölt be, és hű társával, a Krétával (de róla majd máskor) együtt már-már kultikus tárgynak számít.
Időnként az önkifejezés eszköze, például amikor Árpi, a Mindig Szóló – Mindig Cselekvő, úgy dönt, hogy itt az ideje a tábla dekorálásának. És amíg békés nyugalomban szürcsölgetem a kávémat, lelkesen győzködve magam, hogy a csengőhang csupán hallucináció, hogy a többi kolléga se indult el még, és hogy biztos türelmesen várnak azok az áldott gyerekek a folyosón, Árpi a teremben már marokra fogta a szivacsot, és tudományos ajakcsücsörítéssel kísérve rejtelmes ábrákat vázol vízzel a nem tökéletesen törölt táblára. Egy-két csúnya szót vagy jelet is elejt, hátha nem veszem észre a sok víz között. És amikor végre erőt veszek magamon, és kulcsommal, naptárammal, tollammal, feladatgyűjteményemmel felszerelkezve becsoszogok a szertárból a terembe, hogy beengedjem a kinti sakálhordát, telihold-vigyorral mered rám, hogy ugye, szép? És ugye, tudom, hogy most csak a rajzok köré írhatok egész órán?
Aztán van úgy, hogy az üres perceket ütik el vele, például Nóri, Akinek Mindig Van Házija És Általában Érti, Amiről Beszélek, bekéredzkedik a szünetben, hadd törölje le a táblát. Nahát, már te vagy a hetes? – kérdem a szokásos szenilis pillantásommal. Nem, nem ő a hetes, csak éppen másolják a többiek a háziját, és unja már az üvöltést a folyosón. Inkább békés csendben törölget.
Máskor nevelési célzattal használják: szegény Dóri, Aki Már Elballagott, négy évig nem tudta megemészteni, hogy milyen rondán bírom törölni ronda kis macskakaparásomat. Nem úgy, tanárnő – mondta mindig –, nézze csak, függőlegesen kell törölni, szépen egymás után, nem cikkcakkban, ahogy éppen futottak a rövidítései meg a karikatúrái. Jaj, nem, nem kicsiket, nagyokat húzzon vele. A fölső szélétől az alsó széléig. Úgy, most jó. Egy ideig jámboran próbálkozok, majd kitör belőlem a rendetlen, Dóri lelkéből meg a sóhaj: Nem úgy! Aztán: Mindegy, majd legközelebb megint megpróbáljuk…
Van, hogy túszul ejtik szegényt. Ezt tipikusan Bálint, Akinek A Maffia Igazolja A Hiányzását És Akit Giovanninak Kell Hívni De A Világ Legbuzgóbb Pénzbeszedője És Ügyintézője, viszi véghez. Miután már a szünet elején rámtör a szertárban és kifoszt a keksz- és kockacukor-készletemből, pár perc elteltével látszólag távozik, ám valójában orvul átsunnyog a terembe, elkapja a szivacsot, betömködi valami résbe, a krétát pedig valamelyik kedvenc dugihelyére suvasztja. Aztán letelepszik szokásos székére, a tanári asztalhoz, kényelmesen kipakolja a cuccát, és vár. Rám. És hogy észrevegyem: hoppá, a kellékeim hiányoznak. Ezt követi a zsarolás: visszaadják a szivacsot, ha egész órán netezhetnek. Kell nekem a számtechteremben tartani a matekot?! A zsarolásra megkapja a szokásos választ: sátáni kacaj, vállrándítás, és Jó, tudom diktálni is a dogakérdéseket. Ez az első menet vége. Rövid szünet, Bálint gondolatokat és levegőt gyűjt, a nézők (és reménybeli haszonélvezők) ingadoznak. A második menet hosszabb valamivel, zsarolásból érvelésbe, abból kérésbe, majd könyörgésbe csap át, Csak pár percet az óra végén! Jó, mondom végül, ha jók lesztek és mindent szépen átveszünk, kaptok öt percet az óra végén. Könnyen ígérek, tudom (és ők is tudják), hogy nagy valószínűséggel úgyse teljesül egészen a feltétel…
De a szivacs akkor a legszomorúbb, amikor persona non grataként kell sínylődnie. Ez akkor következik be, amikor a soros hetes Zoli, Aki Sose Tudja, Hogy Ő A Hetes. Becihelődnek a terembe, a táblán még ott virít az előző órai kaparásom. Várok. Alakulnak, de még van hová fejlődni. Hetes! – bődülök el. Semmi válasz, néhányan röhögve szólnak Zolinak, aki éppen Hajninak udvarol: Hé, Zoli, te vagy a hetes! Zoli udvarol tovább. A szomszédok megböködik. He? Mi van? Mit böködsz? – néz, mint aki nem tudja, hol van. Te vagy a hetes! Mi? Én biztos nem! Az nem lehet! – hápogja, pedig már csütörtök van, negyedik napja élvezi a posztot, tanárai pedig a hetességét. Néhány kezdő ad neki büntetésből még egy hetet, azt hiszik, ez hat. Sóhajtok, újra, a héten harmadszor világosítom fel Zolit, hogy igen, tényleg ő a hetes, még mindig. Nagy nehezen beletörődik, kitámolyog, hogy jelentsen. A tábla – bökök diszkréten az elmúlt órák emlékei felé. Mi? Tábla? Igen, Zoli, tábla. Le kell törölnöd. Ettől teljesen elveszíti a lelki egyensúlyát. Amíg dohogva megteszi a négy lépést a csaphoz, háromszor ejti el a szivacsot, aztán lefröcsköli magát vízzel, pont kínos helyen, ettől ideges lesz, csapkod, már a nadrágja szára is vizes, dühöng, hogy ki az a vadbarom, aki kitalálta ezt az egész hetességet, a többiek remekül szórakoznak, a víz folyik, végre elzárja, de közben megint fröccsen rá valamennyi, törlés közben is elejti még párszor, de a végén… a végén azért csak kapok egy majdnem tiszta táblát. És már csak egy nap van a hétből hátra…
Ugye, kezded már érezni, mennyire fontos ez a jelentéktelen kis anyagdarab? Hogy mennyire nem csak arról szól a léte, hogy a tanerő tiszta helyen garázdálkodhasson? Hogy jellemek, szándékok, vágyak feszülnek egymásnak körülötte, hogy emberi sorsok, tragédiák és komédiák között hányódik apró, nyirkos, krétaragacsos kis teste?
Ja, és akkor még egy szót se szóltam arról a bizonyos másik, szintén gyakran szereplő szivacsról, amikor azt és pont azt tudom megkérdezni a dolgozatban, amit nem tanultak meg…