Szívörvény 1. Fejezet!

1. Fejezet!

A tegnapi nap iszonyú volt a számomra. Még otthon is. A suliban mindenki csak azt mondogatta, hogy: „Kelly! Kelly!” Megszólítottak, azután mindenki elfordult tőlem. Csak a legjobb barátnőm szólt hozzám és a tanárnő. Ők is csak megszokásból, mert minden nap ugyanezt teszik. Alig vártam, hogy hazajöhessek már, de itthon is ez ment. Az idegesítő bátyám, David is tanult. (Bár nem ő az idegesítő, hanem én idegesítem őt.) Eddig minden nap mindenki mesélt nekem valamit, a bátyám pedig alig szokott tanulni. Na mindegy! Úgy döntöttem, megkérdezem David-et, mi volt ez a fura viselkedés. Bementem a szobájába. A ruhái szanaszét hevertek a földön, de őt sehol sem találtam. Nagyon furcsa! Pedig az én bátyám nem igénytelen. A szobájában mindig rend van… Most már tényleg kezdtem ideges lenni. Leültem az ágyára, és várakoztam. Amikor már itthon vagyok, David mindig a szobájában van, és a legjobb haverjával, Henrickel tv-játékozik. Éppen ezért furcsálltam, hogy nincs itthon. Gondoltam rá, hogy megkérdezem anyut, hol van, de nem. Én magam vártam meg őt a szobájában. Elsöprő élmény lesz, ha az arcán látni fogom azt az ijedtséget, hogy mit keresek én az ő szobájában. Mindig ezen szoktam munkálkodni amíg ő iskolában van. De akkor mindig elcsenek tőle valamit, amit csak fél év múlva vesz észre. Addig is nálam szokott maradni, mert nem keresi. Legutóbb az mp3-át. Azóta se kérdezte, hogy hol van, pedig már mióta nálam van. Olyan könnyű a bátyámtól valamit elvenni, vagy becsapni, mint a kisbabától elvenni a cukrot, de hazudni nem gyakran szoktam neki, mert utána mindig megsértődik, mint egy óvodás. Azért Davidet féltem is egy kicsit, mert mi lesz ha az egyik barátnője fog neki hazudni? Akkor is majd mindent szépen elhisz, és a végén jó nagyot koppan, mert nem tudja megvédeni magát. Attól félek, hogy nekem kéne majd kirángatni a zűrből, mintha ő lenne az én öcsém, és nem én az ő húga. Pedig ez elég rosszul hangzik. Ha ő lenne az én öcsém, akkor még annyi tiszteletet sem kapnák tőle, amilyen keveset én adok neki. A várakozásom végre véget ért, amint megláttam a bátyámat egy szőke hajú lánnyal.
– Ő… szia, Medve úr! – csúfoltam, mert még most is plüss macikkal alszik. Láttam rajta, hogy dühös, de tudtam, hogy nem akar engem kiosztani az a fura lány előtt. Igen, a lány fura volt.
– Kelly! Bemutatom a barátnőmet, Stella Yorkot! Stella! Bemutatom a húgomat, Kelly Wordhamet! – mutatott be elég régies módon.
– Á! Szóval a barátnőd? ! – jelentettem ki. A lány már nyújtani akarta a kezét, de én visszautasítottam. (Nem! Nem vagyok lökött, csak éppen nem akartam egy vadidegennek kezet nyújtani!) – Kösz, nem! Az ebéd chilis hot-dog volt, és még nem mostam kezet, és… szóval nem ajánlatos velem kezet fogni! – hazudtam.
Stella arcán ugyanúgy látszott a félelem, mint az én arcomon. A lány nem volt szimpatikus. Épp ezért akartam gyorsan kijutni a szobából. Kinyitottam az ajtót, és rögtön kirohantam. A tegnapi furcsaságot még nem felejtettem el, de gondoltam, később, amikor Stella nem lesz itt. A bátyám szerintem tudta, hogy nem bírom. Várjunk csak! Nem bírom? ! Én… én… én félek tőle. A szeme… az a sárgásbarnás szem a kis gödröcskével az arcán, a pisze orrával úgy megijesztett, hogy az… az már fájt. (Nem mintha olyan félős lennék, csak éppen ebben a pillanatban félelmet üzent a szívem.) De azért az arcán tetszett a szép pír. Igen, csinos volt, de nekem félelmetes. Nekem az ilyen szépség a legeslegrémesebb szellemkastélyt jelentette. Nem szeretem a kis szőke hajú, rózsaszínű miniszoknyás „plázacicákat”. Na jó, természetesen Stella nem ilyen. Tanakodtam. Úgy döntöttem, hogy felhívom a legjobb barátnőmet, Hortenziát, és elmondom neki a hírt. Vele minden kisebb dolgot, titkot megosztok. Kicsengett.
– Haló! Tessék! Itt Hortenzia Car! Adjam Henricet? – szólt bele a telefonba, ahogy mindig.
– Szia, Hortenzia! Kelly vagyok! – mondtam neki, hogy megtudja, ki van a vonalnál. – Képzeld, a bátyámnak megint van barátnője!
– Komoly? – kérdezte, mert először ő sem hitte el.
– Igen! Stella York… – itt elhallgattam, mert meglepődtem azon, hogy milyen lelkesen mondtam ki a nevét. Ilyen hamar megkedveltem a nevét is, és persze őt is. De ezek szerint Hortenzia gondolkodott valamin, mert nem helyeselte a nevet. Aztán végül ő is megszólalt.
– Stella? Stella YORK? ! – kérdezte dühösen. Ajjaj, amikor ő dühös, akkor nem lehet megmenekülni a haragja elől. – Ki nem állhatom! A húgát is!
Ettől ugyanúgy megijedtem. Pont a legjobb barátnőm gyűlöli azt, akit kedvelek! Na ez pech! És természetesen velem történik. Ez gáz… De miért? ! Stella olyan becsületesnek látszik. Ezután elköszöntem Hortenziától, letettem a telefont. Sóhajtottam egyet, és odamentem anyukámhoz. Ő csak nézett, én meg unott arccal leültem az asztalhoz, mintha semmi sem történt volna, csak átlagos lenne a napom, mint általában.
– Mi lesz a vacsora? – kérdeztem éhesen. Anyukám erre pislogott egyet, és újra értetlenül bámult.
– Ó, kislányom! David azt mondta, hogy nem vagy éhes, de a sült hús bent van a sütőben, a kukoricasaláta a hűtőben! Egyél! – mondta anya szégyellve.
– Semmi baj! Úgysem vagyok éhes! Elég a gabonapehely! – mondtam, hogy megnyugtassam.
Nem nagyon szeretem a sült húst, a kukoricasalátát pedig végképp nem, ezért már el is ment az étvágyam, amint anya kimondta. Ilyenkor úgy is mindig gabonapelyhet eszek.
Odalépegettem a pulthoz, elővettem egy kistálat, a hűtőből elővettem a tejet, és ráöntöttem a tálban a gabonapehelyre. Leültem. A fejemet a kezemmel támasztottam ki, a pelyhet kavargattam. A tej már majdnem bézs színű lett. Ekkor gyorsan betömtem a számba, jól szétrágtam, és nagyot nyeltem. Elpakoltam mindent, és bementem a szobámba. Beültem az ágyam sarkába, és tanultam a másnapi kémia röpdolgozatra. Nem az erősségem a kémia, de ha kell, mindent megteszek a jobb jegyért. Németből vagyok a legjobb, persze földrajzból sem vagyok rossz. Éljen a német! Nemcsak azért, mert ebből vagyok a legjobb, hanem azért is, mert az a kedvenc tantárgyam. Az a legeslegjobb tanóra! A német a végzetem, és még ezer és ezer dolgot tudnék mondani róla ami jobbnál jobb, szebbnél szebb és akárhányat mondanék, egy rossz szó nem lenne benne a németről kapcsolatosan, hisz imádom, és imádom, és imádom… Én a haladócsoportban vagyok, és jövőre leteszem az alapfokú nyelvvizsgát. Ez a csoport a legjobb! Már össze vagyunk szokva, mert első osztály óta egy csoport vagyunk mi 9-en. Természetesen a tanárnőről se feledkezzünk meg. Mrs. Soundhill a legrendesebb tanárnő! Egy kicsit szigorú is, de csak egy kicsit, mert egy tanár ezért tanár. Nagyon szeretjük! Ahogy a németről, úgy Mrs. Soundhillről sem tudnék egy rossz szót szólni! Amit a tanárnőről gondolok, azt is csak ez az egy szó tudná kifejezni: imádom, imádom, imádom… Varázslatos! (Ez még szebb szó!) Szóval ezekkel még többet tudtatok meg rólam: imádom a németet, a barátaimat, és a némettanárnőt. Nem is tudom, hogy hogyan tudnám elviselni például az oroszt, vagy a kínai nyelvet. Bennük nincs semmi szépség! (Jut eszembe! A tegnapi furcsaság!) Otthagytam a tankönyvemet az ágyamon, és kiosontam David szobájába. Zokniban mentem át a szobájába, mert úgy nem hallatszott semmi sem. Kinyitottam az ajtót halkan, és óvatosan, amit ő észre sem vett, meg sem hallott. Nagy meglepetésemre ő még ott ült a számítógép előtt. Mert „anyuci pici fia” sosem tesz rosszat. Vacsora után mindig alszik, vagy még gépezik. Azért ő sem angyalka: rosszabb tanuló, mint én. Na jó, neki azért már komolyabbakat kell tanulnia, de ez sem az ő védelmére szól. Ő is tudna még többet tanulni, ha nem gépezne egész nap. Ha helyette inkább tanulna, és egy csöppet sem számítógépezne, az még jobb lenne, mert akkor meg még többet tudna tanulni, és nem hozna egyest, kettest. Nekem a legrosszabb jegyem a hármas alá. Abból is csak kettő van, de Davidnek van hét egyese, tizenegy kettese, tizennyolc hármasa, és tíz ötöse. Azok rosszabbak, mint az én jegyeim. Nekem nincs se kettesem, se hármasom, csak két hármas alám, nyolc négyesem és tizenöt ötösöm. Szóval beléptem a szobájába. Ekkor nézett egy pillanatra rám, aztán megint a monitorra vetette a szemét. Nem is zavarta, hogy én ott vagyok.
– Mi volt ez az egész? – kérdeztem. Most fordult felém végre hosszabb időre de az egeret még mindig fogta, és szemüvegében láttam, hogy a szeme egyik sarkából még a számítógépet nézi.
– Nem tudom, miről beszélsz! – felelte tudatlanul, és megvakarta az arcát. – Kelly, Kelly! Néha olyan butaságokat tudsz kérdezni.
– Tegnap! Te tanultál! És arról is tudsz, hogy a suliban nem szóltak hozzám?
David ezen hosszasan elgondolkozott, majd egy perc sem telt bele, mire megjött a válasz:
– Ja? ! Ugye, hallottál már az iskolaelnök választásról? – kérdezte. Rám sandított végre az egész arcával, és a tekintetem fürkészte.
Most egészen csúnyán néztem a bátyámra. Fogalmam sem volt, mit akart ezzel! Mi közöm van szerinte az iskolaelnök választáshoz? Megütöttem a homlokomat, és a falra bambultam. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Erre eszembe jutott, hogy megkérdezem Davidet. (Ő még mindig engem nézett. Hála a jó Istennek, hogy végre egy kicsit abbahagyta a számítógépezést, és megadta a tiszteletet, hogy amikor velem beszélget felém nézzen, és ne másfele. Bár eddig is megadhatta volna, de örülök, hogy végre hosszú idő múlva megkaptam.)
– És? Mi közöm van hozzá? – kérdeztem, de nem felelt. Még mérgesebb lettem rá ez miatt. Ez láthatólag egy kicsit megijesztette őt, mert az arca ijedt volt, és olyan falfehér, mint egy hulla a temetőben. A szája tátva maradt, a szemüvege lecsúszott a szeméről az orrára. Amint ezt észrevette feltolta a kezével.– Mi közöm van hozzá? – ismételtem meg megint, szinte már majdnem ordítva. Sajnáltam, de kényszert éreztem arra, hogy kiabáljak. Senki sem hallotta meg a házban rajtunk kívül, mert azért nem volt olyan hangos, mint a szomszédban reggel a kakas kukorékolása.
– Hát… te vagy az elnök! – válaszolta. Az arcom ledöbbent, mire az övé megkönnyebbült. Nem hittem a fülemnek, ezért kénytelen voltam még egyszer megkérdezni, hogy megbizonyosodjak arról, amit David mondott.
– Mi? !
– Igen, Kelly! – nyugtatott meg. – Te vagy az elnök!