Szoba mélyén

A takaró alatt gubbasztott, mint már hónapok óta minden éjjel. Minden porcikájában reszketett. Annyira félt, hogy az már fizikai fájdalmat okozott neki. A gyomra fölkavarodott, a feje megfájdult, szédült és hányingere volt. Kezei, lábai elzsibbadtak, ujjaival tehetetlenül markolászta a takarót, miközben igyekezett könnyeit visszatartani. Akkor sem sír. Ezt már hetekkel ezelőtt eldöntötte. Amikor az anyja nem hitt neki. Akkor úgy döntött, többet nem fog neki könyörögni. Mert, mi értelme lenne. Hiszen semmi sem változott utána. Csak az anyja néz rá olyan furcsán, gyanakvó szemekkel. Így aztán csak rosszabb lett. Minden.
Kipislantott a takaró alól az óra világító számlapjára. Már csak negyed óra. Aztán tizenegy lesz. Menetrendszerűen minden este ilyenkor, kinyílik az ajtó és Ő belép rajta.
Az édesapja halála óta nagyon magányos volt. Nem tetszett neki, hogy az anyja összeszedte ezt az új pasit, de aztán beletörődött. Végül még örült is neki, hogy meglátogatta esténként. Sokat beszélgettek. Néha, mintegy véletlenül a férfi megérintette, de úgy gondolta, nincs abban semmi rossz. Bár régen volt, azért még emlékezett rá, hogy az édesapja is gyakran megsimogatta. De aztán valami megváltozott. Egyre durvábban, egyre erőszakosabban, egyre furább helyeken érintette meg. Elmondta ezt az anyjának, de azt csak annyit mondott, beképzeli. Eleinte hitte is, nem is. Próbálta nem észrevenni, nem ara figyelni, de egyre jobban zavarta, egyre kellemetlenebb volt kettesben maradni vele. Egyre inkább azt érezte, hogy nincs ez így rendjén. Már nem örült az éjszakai látogatásoknak. Kérte, könyörgött, hogy ne jöjjön a szobájába többet. Mind hiába.
Aztán egy nap, amikor az édesanyja nem volt otthon, Ő megint bejött hozzá. Alkohol szaga volt. Megijedt tőle, mondta neki, hogy menjen ki, de csak röhögött és nem engedte. Keményen megragadta, nekilökte az ágynak, leszorította, és megtette.
Addigra már tudott ezt, azt a férfiakról, a szexről. Mennyit beszélgettek a barátnőivel az iskolában. Már alig várták az első szerelmet, az első együttlétet. Nem ilyennek képzelte. Fájdalomtól, megaláztatástól terhesen, könnyek, imák és könyörgés közepette. Undortól felfordult gyomorral, éles, már-már elviselhetetlen fájdalommal a hasában. Még az emlékétől is hányni tudott volna. És azóta? Még rosszabb lett. Egyre gyakrabban, egyre többször tette meg, egyre kevésbé törődve azzal, hogy valaki észreveszi.
Az első után nagyon megijedt, hogy vérzik. Szégyellte magát és félt. Próbálta elmondta az anyjának, aki nem nagyon figyelt rá. Csak annyit jegyzet meg, hogy Végre nagylány lett belőle. Csak hogy ő, egyáltalán nem akart az lenni. Nem ilyen áron. Nem így. Nem akkor. De az anyja nem foglalkozott vele. Ő pedig feladta, hogy minden reggel panaszkodjon. Inkább megtartotta magának. Ő is ezt várta tőle. Minden este elmondta, hogy tartsa a száját, és ő tartotta. Nem nagyon tudott mást csinálni. Pedig sokszor álmodozott róla, hogy végre, valahogy megszabadul tőle. De amint közeledett az este, a karjai lezsibbadtak, a feje megfájdult és a rettegés teljesen lebénította.
Egyedül érezte magát a hányingerével. Furcsa mód már nem csak éjszaka érezte az émelygést, hanem reggel, sőt ma már egész délutánig is eltartott. Az iskolaorvos haza is küldte. Az anyja másnapra kapott időpontot a rendelőben. Már alig várta, hogy ott legyen. Hogy végre reggel legyen. Hogy túl legyen ezen az egész átkozott éjszakán.
Ismét rápillantott az órára, amely kíméletlenül mulatta az időt. Már csak pár perc. Milyen rohadt lassan telik az idő – gondolta, amikor végre feltárult az ajtó…

… összeszorult a torka, ahogy kifelé jöttek az orvostól. Látta az anyján, hogy majd felrobban dühében, de nem értette miért olyan ideges. Igazából fel sem fogta az orvos szavait. Nem is nagyon hallotta a hülye émelygéstől. Mintha kicsúszott volna a talaj a lába alól. Csak arra tudott koncentrálni, hogy ne essen össze. A vizsgálattól meg szabályosan rosszul volt. Fura volt felfeküdni arra a bonyolult asztalra, lábaival az ég felé. Mit keres ő itt? Hiszen még csak tizenkét éves. Neki még a barátnőivel kéne játszania, fiúkról álmodoznia, bolondoznia. Nem itt lennie. Nincs ez így rendjén.

Az anyja megragadta a karját és a kocsinak lökte. Arca eltorzult az undortól, dühtől, miközben fogai között alig hallhatóan préselte ki a szavakat:
– Hogy lehetsz terhes, te kis k.rva?