SZOCIOFOTÓK II. (igaz történetek, ez is erősebb idegzetűeknek)

Biztosan kerekké lehetne formázni minden történetet, minden sorsot – csak akkor valóban soha nem lenne vége, az önmagába való záródás okán.
Mert minden valahogyan elkezdődik, és valahogyan véget is ér.
S ami ezek között történik – nos, mindenre lehet ideológiákat alkotni. Vannak, akik magas szinten értenek ehhez. Vannak, akik az íróasztalok mögül próbálják diktálni a törvényeket, a lehetőségeket, rendszertől függetlenül.
S vannak, akik a láncolat legvégén, elszenvedik…

2004.

Hírhedt kerület pereme.
Fiatal fiú jön segítséget kérni. Ismerem, főleg az édesanyját. A fiú enyhe értelmi fogyatékosként lett diagnosztizálva, holott önálló életvitelre meglátásaim szerint képtelen lenne, bármilyen fokon. Az édesanyja a gondnoka, s minden erejével, képességével eleget is tesz ennek a nagyon nehéz feladatnak.
Időnként bejönnek, segítünk nekik különböző bürokratikus problémákat megoldani: átmeneti segélyeket kérni, az évenként kötelező gondnoki számadást megírni, méltányossági ügyeket intézni.
Az anya egyre betegebb. Többször szorul kórházi kezelésre, addig a fiú egyedül van, az ellátása megoldatlan.
Most bejött, mert a helyzet fordítottnak tetszik: neki kellene gondoskodnia az édesanyjáról, aki egyre inkább magatehetetlen, még önmagát se képes ellátni, nemhogy a fiáról gondoskodjon…
A fiú kéri, valakit küldjünk hozzájuk naponta, aki megfürdeti az anyját, ellátja a sebét. Két napja engedték ki a kórházból, hatalmas felfekvésekkel, mondván: az ápolása otthoni körülmények között is megoldható…

Kimegyek vele, környezettanulmányt készíteni, ennyivel is könnyebb lesz.
Még sohasem voltam náluk, töprengek, vajon hogyan élhetnek…
Valóságos nyomornegyedhez érünk. Sokat láttam ilyet, itt több hajlék létezik, híján mindennemű közüzemnek, egyébnek. Konténerekben élnek, vagy még abban sem, összetákolt faodúkban, de láttam már földbe vájt viskókba húzódott családokat is.
A kis udvaron egyetlen objektum: egy valaha jobb napokat látott ól-szerűség, talán állatok élhettek benne, amikor megépítették…
Balsejtelmek kezdenek gyötörni.
Nem alaptalanul.

A fiú igyekszik betessékelni.
Lázadozik bennem a menekülés, mint reflex…de nem tehetem.
Belépek. Orrfacsaró, rothadó bűz fogad. Valami puhára lépek. Egy halott egérkét tapostam agyon éppen…
( Ilyenkor jól jön, hogy csak alig tíz éve vagyok ilyen urbanizált nagylány, hiszen vidéken, kisvárosban, sőt: nyaranta faluhelyen nőttem fel, s az őszi krumpliszedés idején szinte pajtáskodtunk az egerekkel, egyáltalán nem félek tőlük. )
Van belőlük, élő is, tetem is. Állítólag kiirthatatlanok…

Sötét van, még csak félhomályként se nevezném. Ablak nincsen, illetve, ha volt, be lett deszkázva a világ elől.
Az ágyon, egy mocskos pokróc alatt, csontsovány embertest-alak rajzolódik ki.
– Tegnap reggel óta nem válaszol, ha kérdezem. – kezdi a fiú. – Nem hajlandó enni, nem ül fel, nem beszél. Még pisilni se akar…

Lassan hajtom fel a pokrócot.
Az anya nyilvánvalóan halott. S a kánikula pedig felgyorsít bizonyos folyamatokat…az amúgy is elviselhetetlenné fokozódott bűz még erőteljesebbé válik.
A keresztcsontján óriási felfekvési seb, csontig. Az öklöm belefér, ha akarom.
De nem akarom…
– Hívjunk orvost…-suttogja a fiú. – bár nem érzem lázasnak…
– Igen, ezt elhiszem…
Az orvos megállapítja, hogy legalább huszonnégy órája halott. Körülnézek a viskóban. Ez az egyetlen fekvő alkalmatosság, ahol az anya fekszik.Felmerül bennem a kérdés:
– Mondja csak, hol aludt az éjjel?
A fiú csodálkozva néz rám: – Hol…hát a mama mellett…máshol nem is tudnék. Amikor a szállítók kihozzák a holttestet, látom, hogy az anya szeme félig nyitva van.A fiú nem láthatta. Hiszen odabent nincsen villany…

2004.

Ő a „börtönös néni”.

Sok börtönviselt gondnokolt akad, ők rendszerint azért kérik a segítséget, mert a bent töltött évek alatt felhalmozódott tartozásokat kellene valahogyan részletekre kifizethetőre redukálni, különböző alapítványok, segélyező szervezetek bevonásával. S nyilván ehhez nem értenek, egyedül nem tudják intézni a hivatalos részét.
A kirendelő határozatból nem tudjuk meg, hogy annak idején miért ítélték el őket, de rendszerint elmesélik. Szerintük hozzátartozik a bizalomhoz, úgy érzem.
Rokkant nyugdíjasok voltak mindketten, a férje és ő. A megélhetésük se volt biztosított, annál inkább, hogy a bácsi egyetlen nap alatt el bírta inni az egész nyugdíját, hogy aztán valósággal nyomorogjanak a hónap többi napján.

S egyszer a néninek elege lett.
Amikor a férje egyik este merevrészegen hazamászott a kocsmából, nekiesett a nagykéssel, és összeszurkálta. Nem halt bele azonnal, s a néni félidőben meggondolhatta magát…megijedt, mi lesz ebből, meg aztán valahogy sajnálta is szegényt…s inkább kórházba akarta vinni.
Igen ám, de hogyan…mégsem húzhatja végig a vérző testet a városon…nehéz is, csúnya is…
Megpróbálta belegyömöszölni abba a kerekes kis szerkentyűbe, amelyben a gázpalackot szokták hazahúzni. Csakhogy a bácsi testesebbnek bizonyult, mint egy gázpalack, így alig-alig fért bele.
A néni beleadott apait-anyait, erején felül valahogyan belepréselte, annyira legalábbis, hogy húzható legyen.
A bácsinak ebbe már sikerült belehalnia: eltörött a gerince, a csigolyái, gyakorlatilag mindene.
Természetesen a néni börtönbe került.
Szabadulása után ismertem meg. Érdekes, jó alaptermészettel bíró idős asszony volt, rendelkezett azzal a vele született „magához való ésszel”, csak tanulatlan volt, ám vitathatatlanul éles eszű és értelmes.
Sokat beszélgettünk.
Ha nekem nem volt okom kimenni hozzá, akkor ő keresett fel, majdnem minden héten, különösebb ok nélkül, csak úgy, hogy beszélhessen valakivel. Ha tudta, hogy megyek, kitakarított, a szegényes lakást mindig tisztán és a lehetőségeihez képest gondozottan tartotta.
– Lássa, még kalácsot is sütöttem magácskának, éppen most lett készen, ilyen házi kalácsot biztosan nagyon régen evett már…ilyen finomat pedig még sosem! – nyúlt büszkén a szeletelő késért.
– Na, csak csínján azzal a nagykéssel…-emeltem fel a kezem mosolyogva.
Hamiskásan nézett rám: – Ugyanmáááár…hova gondol…
Aztán egyszer csak elmaradt. Nem jött hetekig. Bevallom, hogy hiányzott.
Amikor kimentem a lakására, az ajtót nyitva találtam. Ő az ágyon feküdt. Nyilván nyugodt halála volt.
S talán éppen akkor kért bocsánatot a párjától… mert én bizony hiszek az ilyesmiben.