Szóljanak a fanfárok 3/2

A vasárnap délutáni hosszú séta után Belinda elmerengett ezen a véletlen és váratlan találkozáson, ami oly hihetetlennek tűnt, hogy azt hitte, ezt csakis valami felsőbb hatalom intézhette számára. Hosszan sétáltak a Barbakán-kertben, parkokban, és rengeteget beszélgettek.
Jót mosolygott magában, amikor Ábel váratlanul azt a kérdést tette fel:
– Hogy lehetséges az, hogy te még nem keltél el, amikor olyan gyönyörű vagy, meg okos, kedves,szeretetreméltó…
Megálljt parancsolt, a felsorolásnak, és elmondott neki őszintén mindent. Azt, hogy első éves volt az egyetemen, amikor egy végzős fiú megkérte a kezét és ő hozzáment. Alig volt húsz éves, éretlen tacskó, legalábbis mai szemmel. Jácint, a férje, akkor már dolgozott, orvoslátogatóként, és jól keresett. A szülei vettek neki egy kétszobás lakást is, s így ő folytathatta a tanulást.
Csupán két év telt el, amikor a férje autóbalesetben meghalt, tehát megözvegyült, huszonkét évesen. A férje szülei rendesek voltak vele, hagyták, hogy ő örökölje meg a lakást, pszichikailag viszont így is nagyon kikészült, és nagyon sokára tért csak magához. Ehhez az is hozzáadott, hogy két évvel később meghalt az édesapja, váratlanul, szívroham vitte el. Akkor már munkát kellett keresnie. Lakása volt ugyan, de fizetnie kellett a rezsit, és meg is kellett élnie valamiből. Az édesanyjától nem várhatott támaszt, hiszen ő maga is gondban volt. Munkát keresett, kórházban dolgozott nővérként, s a tanulmányait is szüneteltetnie kellett. Huszonnyolc volt, amikor az édesanyja is meghalt. Végig gyászolta a húszas éveit. Magába zárkózott, nem érdekelte semmi, szinte az önsajnálat csapdájába esett.
Miután az édesanyja is meghalt, megörökölte a házat a birtokkal együtt. Sokáig nem tudta eldönteni, mit is kezdjen vele, végül úgy döntött, eladja, vesz magának lakást s az új lakásba költözik, hogy új életet kezdhessen. Amit megörökölt a férjétől, azt viszont bérbe adta. Maradt még annyi pénze, hogy felmondott a munkahelyén, és befejezte az egyetemet.
Csak ez után kezdett kissé újjáéledni, sőt, miután kezében volt a diploma, akkor kapta ezt az állást a gyógyszertárban, és kezdte azt érezni, hogy újra él.
Miután végére ért élete történetének, Ábel magához ölelte, hagyta őt, hogy a vállán kisírja magát. Azt követően, még az eddiginél is gyengédebb, megértőbb volt vele, s ő nagyon hálás volt neki ezért.

Most már két napja nem látták egymást. Vagy Ábel rendelt egész nap, a kollégája helyett is, hol meg ő maga volt egész nap a gyógyszertárban. Most hatkor zárnak, nagyon elfáradt, és ez a néni, akit éppen kiszolgál, egy egész szatyornyi gyógyszert összevásárolt már, és még mindig nincs vége.
Mindig eszébe jut valami, ami a fájós lábaira jó szokott lenni, vagy éppen valami étvágygerjesztőt kér, mert nincs étvágya, aztán altatót, hogy aludni tudjon, s nem látta még hol a vége, pedig a hat óra vészesen közeledett.
Amikor végre elköszönt a néni, látta, hogy még várakozik valaki mögötte, majd eléje csúsztatott egy vényt. Kézbe vette és olvasni kezdte: Egy forró csókot kérek! Elsőre megdöbbent, aztán a bélyegzőre futott a tekintete: Dr. Szabó Ábel. Felpillantott, amint meglátta a fiút, sikoltott egyet és befutott hátra a raktárba, majd ott, háttal az ajtónak támaszkodva, hagyta a sikolyt kiteljesedni.
Gyorsan kapkodta össze a holmiját, a vényt a táskájába süllyesztette, a köpenyt, amint levetette, a sarokba röpítette, s már futott is vissza, s rászólt az ott álldogáló Ábelre, – menjünk, mire vársz? – majd odaszólt szájtátva bámuló kolléganőjének:
– Ugye megoldod a zárást egyedül? Légyszi… – s mielőtt az megszólalhatott volna, már kívül kerültek az ajtón Ábellel.
– És mi lesz az én gyógyszeremmel? – kérdezte a fiú, miközben megfogta a lány kezét.
– Itt olyan tömeg van a járdán, menjünk át az út másik oldalára, majd ott a rengetegben megkapod.
– Még csúfolódsz is? – évődött Ábel. Belinda azonnal nem értette, de hamar kapcsolt.
– Ábel a rengetegben? Arra gondolsz? – nevettek – Ha tudnád mennyire utáltam, amikor kötelező olvasmány volt?
– Én is! Leginkább azért, mert a többiek csúfoltak, és engem tettek felelőssé, hogy miattam lett kötelező olvasmány.
– Már sokszor gondoltam rá, mióta felnőttem, hogy el kellene olvasnom újra, talán nem is olyan rossz, mint amilyennek akkor hittem, de valahogy még nem szántam el magam…
Már ott sétáltak az óriásfák alatt, amikor Ábel újra megszólalt.
– Még mindig nem kaptam meg a gyógyszeremet… pedig ígérem, százszorosan visszaadom.
– Jó, majd számolom – mondta ravaszul Belinda, és futni kezdett a pályák felé, ahol kosarazni, teniszezni lehetett, de nem volt ott éppen senki. A két pályát egy platánsor választotta el egymástól, óriás platánok, hatalmas lombkoronával. Az egyik alatt megállt, ott érte be Ábel. Belinda átfogta a nyakát és egy forró csókot lehelt a fiú ajkára.
Egy ideig nézték egymást, azután Ábel átölelte a lányt és megcsókolta egyszer, majd még egyszer, majd újra és újra és közben Belinda már az eszét is elveszítette, így a csókok számát sem tudta követni.

Szép volt az alkony, azon a napon. Felmentek egy dombra, s onnan gyönyörködtek benne. Azután leültek a padra egy dús lombú hársfa alatt. Hosszasan beszélgettek.
– Te is megkérdezted, hát én is megteszem. Hogy lehet az, egy ilyen jóképű, csupa-szív srác, aki ráadásul még orvos is, még nem kelt el? A mai lányok szétszedik másodpercek alatt az ilyen fiúkat.
– Tényleg? Te ezt honnan tudod? Nem vettem észre, hogy szét akartál volna szedni – mondta mosolyogva Ábel.
– Én már nem vagyok mai lány… egyébként sosem tartoztam az ilyenek közé.
– Na látod! Én sem tartoztam azok a fiúk közé, akiket szét lehet szedni, – mosolygott – időm sem volt a lányokra, nekem kötelességeim voltak, meg egyébként is, tanulni akartam.
– Mindig ilyen magabiztos voltál?
– Hogy is mondjam? Nem voltam magabiztos, de engem anyám egyedül nevelt fel, megvoltak a feladataim a tanulás mellett, amit minden nap el kellett végeznem. Nem annyira magabiztos, inkább felelősségtudatos voltam. Tudtam, hogy segítenem kell anyámnak, hogy tanulhassak, másként nem lett volna rá esélyem sem.
– És mikor tudatosult benned az, hogy orvos akarsz lenni?
– Az, szinte a véletlenen múlott. Apámat olyan öt-hat évesen ismertem meg. Azután minden évben meglátogatott bennünket, ugyanis, akkor derült ki számára, hogy vagyok. Ő időközben családot alapított, hozzánk évente ellátogatott, olyankor kaptam tőle mindig valami ajándékot, anyámnak pénzt adott, velem viszont játszott és mesét mesélt. Gyönyörű meséket tudott mesélni. Megszerettem az apámat, vártam mindig nagyon, és minden évben volt egy boldog napom, mert akkor nekem is volt apám.
– Olyan tizenegy-két éves voltam, amikor megkérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, s én azt találtam mondani, hogy orvos. Akkor az apám nagyon örült, és azt mondta, nagyon büszke lesz rám, ha orvos leszek, s attól kezdve senki sem tudott eltántorítani attól, hogy orvos legyek, azt szerettem volna, ha az apám büszke lenne rám.
– Hát akkor minden bizonnyal büszke is volt rád, hát hiszen orvos lettél.
– Nem egészen így történt. Tizennégy voltam, amikor utoljára láttam őt, nem jött többé. Nem tudtam, hogy mi az oka, de eltökéltem, hogy ha ledoktorálok, megkeresem az apámat, hogy büszke legyen rám…
– És, nem úgy történt?
– Megkerestem, de a temetőben találtam rá. Két évvel korábban hunyt el.
– Ez igazán szomorú történet. De miért nem házasodtak össze édesanyáddal?
– Csak az anyám verzióját ismerem. Szabadkán élt akkor. Fodrásznő volt, s a fodrászüzlet mellett volt egy férfifodrászat is, az apám ott dolgozott. Egyre rosszabbul ment az üzlet, amikor apám úgy döntött, hogy visszamegy a szülővárosába, Kanizsára, és majd ott nyit üzletet. Hát elment, és nem hallott anyám róla egészen öt éves koromig, akkor látogatta meg újra anyámat, rólam addig nem is tudott, de nagyon boldog volt, hogy van egy fia is, de akkor neki már családja volt, megnősült és volt neki egy lánya. Üzletet nem nyitott, mert a feleségének az apja súlyosan megbetegedett, nem bírta már el a birtokot, s neki adta át. Tehát művelte a földet, és nem fodrászként dolgozott azontúl.
Belindának egyre jobban elkerekedett a szeme, szinte félve mondta ki a kérdést – Ábel, hogy hívták az édesapádat?
– Szabó Gáspárnak, de ugyan mit mondhat neked ez a név?
Belinda felsikoltott, szemlátomást egyre idegesebb lett, szólni sem tudott. Ábel ijedten kérdezett rá, mi van vele, miért néz olyan rémülten?
– Miért?… nem is tudom, de azt hiszem, hogy éppen ebben a pillanatban született egy bátyám – mondta, a végét már szinte zokogva.
– Micsoda?… Miről beszélsz, Linda? No, édesem… megmagyaráznád?…
– Az én apám Szabó Gáspár, Kanizsán születtem, neki volt Szabadkán egy borbélyüzlete… borbély volt, érted?… borbély volt, Szabó Gáspár, és én az ő lánya vagyok… érted?… testvérek vagyunk, testvérek… – majd zokogásba fúlt a hangja.
– Neeem, neeem, ez lehetetlen… Nyugodj meg kérlek, nyugodj meg… több Szabó Gáspár is szaladgál ezen a világon… nem, az nem lehet… Különben is, te Bihari vagy nem?
– Igen, a férjem után… a lánykori nevem Szabó Belinda… Szabó… érted?
– Te jó ég! Igen… mondta, hogy van egy lánya, Melinda… talán ténylegesen Belindát mondott, csak én elértettem. Mondd, van fotód róla, felismerem, ha ő az… hallod, nyugodj meg, kérlek.

Kocsival mentek Belinda lakására, azonnal. Előkereste a fotókat a szüleiről. Az esküvői fotójuk közül mutatott meg egyet elsőként. Ő maga is döbbenten nézte apja szép, fiatal arcát, sötét hullámos haját… Nem, nem göndör, mint Ábelé, csak hullámos… – Neee, neee… Ő volt az, ő, akire emlékeztettél, amikor először láttalak… Nem tudtam, nem tudtam kire emlékeztetsz.
– Szerinted hasonlítok rá?… mutass még fotót… ez te vagy itt a karjában? – s miután a lány bólintott, Ábel újra megszólalt, – tényleg, tényleg ő az apám! Te jóóó ég! Nem, ez nem lehet… Te Kanizsán születtél, te is odavalósi vagy, jugoszláv? – Belinda csak bólogatott, megszólalni már képtelen volt – iskolába is ott jártál?
– Általánosba igen, középiskolába már Szabadkán…
– Milyen középsuliba?
– Egészségügyi szakközépbe, – mondta Belinda a könnyeitől fuldokolva.
– Csak egy évvel vagyok idősebb nálad, én is oda jártam, találkoznunk kellett volna… nem, nem hiszem el, ez valami kegyetlen, gyilkos játéka a sorsnak… nem tehet ilyet velünk!… – mondta, már ő is zokogva. Aztán együtt sírtak, összeölelkezve.