Hideg volt. A király még súlyos prémjei alatt is reszketett. Nem volt sok kedve felkelni, de a hajnal eljött és ami még fontosabb, csendben jött el.
Napokig hallgatta a külvilág félelmetes zajait. Ahogyan a martalócok gyújtogattak, fosztogattak és öldököltek a viharvert kastély körül. Valójában nem is volt igazi kastély, csak egy ódon öregtorony, de ez legalább az övé volt. És némi védelmet is nyújtott, bár, a legutóbbi támadásban épp csak kitartott.
A király fáradtan kászálódott ki a takarók alól, felöltötte elrongyolódott ruháit és elindult, hogy szemügyre vegye birodalmát. Legalább is azt, ami megmaradt belőle. Odakint lesúlytó látvány fogadta. Kunyhók elüszkösödött romjai, felégetett termőföldek, füst és pusztulás mindenfelé. Néhány megmaradt katonája a romok eltakarításán munkálkodott, miközben a környező erdőkből és mocsarakból előmerészkedett az a maréknyi jobbágy akinek sikerült átvészelni az elmúlt napokat. Kormos, mocskos arcukon csüggedés és fájdalom ült. A király végtelen dühöt érzett. Jó király volt, legalábbis az akart lenni és mégis képtelen volt megvédeni ezt a néhány szerencsétlent. Azt hitte, ha békében él a szomszédaival, ha királyságát igazságosan és felvilágosultan igazgatja, nem lesz mitől tartania. De amikor már úgy tűnt, hogy az ő zsebkendőnyi birodalmát mindenki elfelejtette, újabb és újabb rablóbandák, kóborlovagok és hatalomra éhes, sötét királyok jelentek meg a határain. Ilyenkor, lévén hadsereggel jóformán nem rendelkezett, nem volt mit tenni, azt a kevés értéket amit a legfontosabbnak tartott behordta a kastélyba és bezárkózott. Hagyta, hogy az ellenség kitombolja magát, vigye amit csak ér. Mindezt abban a reményben, hogy talán ennyivel is megelégszenek és amikor már nem lesz mit elvinni, örökre elfelejtik ezt a sokat szenvedett földet. De nem így történt. A legfeketébb lelkű barbárok még a kastélyt is megostromolták olykor, igaz, eddig mindig sikerült visszaverni őket. De vajon még meddig lehet ezt csinálni? Valamit tenni kell!
A királyon olyan erővel hatalmasodott el a harag és keserűség, hogy egészen beleszédült. De mit is tehetne? Ragadjon kardot, fosztogasson és gyilkoljon a bosszú nevében? A legrémisztőbb az volt, hogy akkor és ott, egy röpke pillanatra, képesnek is érezte magát erre.
Hát ilyen rossz király volnék? A romlásba viszem a népemet, akár kardot rántok, akár csak ülök egy helyben a vihar végét várva. Körbetekintett a túlélőkön és elhatározásra jutott.
– Emberek! – kiáltotta – Fogjátok a megmaradt holmitokat, meg vigyétek amit csak az öregtoronyban találtok és hasznosnak véltek. Innen keletnek vegyétek az irányt. Azt mondják ott még vannak igaz királyok, búzamezők, amiket még nem égettek fel és otthonok amiket még nem romboltak porig. Menjetek és keressetek menedéket, mert én itt semmit sem tudok adni nektek.
Azzal elfordult és a romos kastély felé indult. Ám ekkor, a leghűségesebb szolgáloja, egy kopott pajzsot tartó, öreg, szikár lovag utánakiáltott:
– Királyom! És veled mi lesz?
A király megtorpant, de nem fordult meg.
– Velem? Én itt maradok. Egy király mindig király marad. Ez az én földem, hová mehetnék? – azzal megszaporázta lépteit és meg sem állt hideg toronyszobájáig.
Másnap reggel hideg volt. A király még súlyos prémjei alatt is reszketett. Nem volt sok kedve felkelni, de a hajnal eljött és ami még fontosabb, csendben jött el. Tegnap egész nap hallgatta a külvilág morajló zajait. Ahogy egykori alattvalói szekerekre és öszvérekre málháztak minden értéket és zörögve, csörögve eltávolodtak a falutól.
Folyt. köv.
1 hozzászólás
Kedves Márk!
Ha folyt. köv., akkor folytatom.
🙂