Szösszenetek a kórházból 3.

Az elátkozott zuhany

Mindig is béna voltam. Számtalan történet zenghetne arról, hogy mikor, mimet és hogyan sikeredett összetördelnem. De nem zeng. Csak ez az egy. Mert hát, aki béna ugye…
Az elmúlt napok során világossá vált előttem, hogy a fürdő veszélyes övezetté változott számomra. Ezen nincs mit szépíteni, már előre pánikrohamot kapok, ha rágondolok, hogy ki kell oda csoszognom. Igyekeztem is minimálisra szorítani az ott eltöltendő időt, illetve a lehető legritkábban kirándultam el arra felé. Elég nagy volt a szobám ahhoz, hogy abban körözve is kifejezetten fitten tarthassam magam. De sajna, néha-néha muszáj voltam ellátogatni a kórterem azon, elátkozott felébe is.
Ezért aztán, amikor eljött egy újabb fürdés ideje, már előre rettegtem a bekövetkező tömegszerencsétlenkedéstől. Annyi előnyöm volt a legutolsó túrám óta, hogy megszabadítottak a mindenhova árnyékként követő infúziós állványtól. Kezdtem is sajnálni szegényt, ahogy ágyam mellett magányosan ácsorgott, kampóit szomorúan lógatva, unottan. De tudtam, hogy nélküle legalább a kifelé menet sokkal biztonságosabb lesz.
Azt hittem felkészültem mindenre. Testi épségemet nem kímélve, nekivágtam tehát a fürdőszoba meghódításának. Elcsoszogtam az ajtóig. Kapaszkodó hiányában ez a művelet sokkal több időt és energiát követelt, mint amire fel voltam készülve, ezért aztán óriási megkönnyebbülést éreztem, amikor végre megállapodtam a fürdő pepita kövezetén. Azt hittem a nehezén ezzel túl is jutottam. Komótosan nekiálltam hát levenni, az immáron már nem hátulgombolós, fenékszellőztetős pizsamámat. Bevackoltam magam a zuhanyfüggöny mögé és kinyitottam a csapot. Aztán üvöltöttem, mint a sakál.
A hirtelen rám zúduló forró víz harmadfokú égési sérüléseket okozott a hátamon. Pánikszerűen kezdtem el csavargatni a csapot minden irányba, miközben igyekszem nem további bőrfelületeket szénné égetni magamon. Kevésen múlott, hogy nem fakadtam sírva. Végül elzártam az egészet és igyekeztem úrrá lenni szívem zakatolásán. Nem tudom más, normális ember mit tett volna, de mivel ez a titulus rám valahogy sose illet, hát én újra próbálkoztam. Elképzelni sem tudom, mit vártam. Talán jeges áradást fókákkal és rozmárokkal kisérve? Gleccsert szénné égetett bőrömre? Nem is tudom. De az biztos, hogy elméletben nem érhetett volna váratlanul az újbóli leforráztatás. Mégis váratlanul ért, minek következtében extrém tornagyakorlatokat kezdtem végezni a szűk zuhanytálcában. Ugrabugráltam, sziszegtem, csápoltam és aztán egyszer csak… bal lábam menthetetlenül távolodni kezdett a jobbtól, amelyik szintén csúszni kezdett az ellenkező irányba. Na, itt kell megjegyeznem, hogy se spárgázni, se korcsolyázni nem tudok, szóval, menteni szándékozva a menthetetlent, térddel a zuhanytálca szélére, pofával meg előre, kivágódtam a biztonságot jelentő csempére, miközben tovább ömlött rám a kellemesnek egyáltalán nem nevezhető zuhatag.
Abban a pillanatban vagy négy nyelven káromkodtam egyszerre, folyékonyan. Feküdtem a kövön, a zuhanyfüggönnyel szemérmesen betakarózva és vártam a csodára, hogy valaki rám találjon. Ami azt illeti nem kapkodták el. Nyilvánvalóan még jól emlékeztek az első fürdőzésem alkalmával történt inzultust követő kirohanásomra. Nem hibázattam én senkit. Csak hát kissé folydogált a vérem, sajgott a térdem, állam, könyököm… mert hát, aki béna ugye… az meg is érdemli, hogy egy zuhanyt követően tökig begipszeljék a lábát.