Szösszenetek a kórházból 5.

Fél lábbal már kívül…
Alig pár nap múlva remélhetőleg örökre búcsút intek ennek a helynek. Semmit sem vártam még egész életemben ennyire izgatottan, mint a szabadulásom napját. Minden szerénység nélkül állíthatom, hogy eltávozásomat erről a környékről, még sokan várják olyan izgatottan, mint én. Nem voltam jó beteg, ezúttal beismerem, lehettem volna türelmesebb, kedvesebb, beletörődőbb. De most már mindegy, mert alig van hátra…. Még 5 nap??? Sose jutok haza!
Persze, mint ilyenkor lenni szokott, az idő csigalassúsággal vánszorog előre, direkt kiélvezve, minden egyes itt töltött perc nyomorúságát. Én meg, mint a jó rab, húzogatom a strigulákat a fejembe. Visszaszámolok.
Na de azért, nem lennék teljesen őszinte, ha nem vallanám be, hogy legalább annyira rettegek is a visszatéréstől, mint amennyire attól irtóztam, hogy be kell ide feküdnöm. Nem hasonlítható össze a kettő egy lapon természetesen, de azért van pár dolog, ami hiányozni fog a „szabadulás” után.
Először is, már egészen hozzászoktam – elvégre a jóhoz könnyű hozzászokni – a kiszolgáláshoz. Ki ne élvezné a napi háromszori étkezést az ágyába celebrálva? Na kérem. Csak megnyomtam a csengőt és a szobapincér már szaladt is, hogy megterítsen. Jó, a menü nem volt mindig a fogamra való, de azt gondolom az ember több mint egy hónap koplalás után nem kifejezetten válogatós.
Bár bevallom a legtöbb esetben kénytelen voltam fantázia néven illetni az éteknek nagy jóindulattal nevezhető… akármit. A piros zselé volt a kedvencem, amely átlátszó, kocsonyás és többnyire semmilyen ízű sem volt. Viszont a WC-ben szinte lehetetlen volt eltüntetni, mert állagát tekintve elég szívós kis dögnek mutatkozott. Kísérleteztem a mosdóban, forró víz alatt való feloldásával is, de ellenállt, én meg aztán magyarázkodhattam, miért is tiszta piros minden. A végén inkább beletuszkoltam a kukába, bár onnan is förtelmes pillantásokkal sújtott, mintha megbántottam volna. Megenni csak egyszer próbáltam… de ott is visszaköszönt.
A teljes kiszolgálás persze nem csak az ágyba felszolgáltatott napi 3x-i étkezésből állt. Mindennap kétszer jöttek, felmosni, súrolni, takarítani, ágyat húzni. Mint a mesében. Rengeteg nő önként és dalolva nyüzsgött körös-körül. Zsibongtak, sürögtek, forogtak. Egyúttal, ha már ott voltak, engem is folyton fürdettek, tisztítottak, mostak, borotváltak. Néha mondjuk kicsit unalmas, meg idegesítő volt ez a nagy rendmánia, de végtére is, amíg nem nekem kell megcsinálni, miért is zavarna? Na bezzeg, majd ha hazamegyek… csináld meg ezt, szereld meg azt, hozd ide, vidd innen… lehet mégsem nagyon akarok én hazamenni???
Szóval hiányozni fog. És néha elképzelni sem tudom, hogy miként fogok tudni aludni a megszokott pityegés, csiripelés, zümmögés nélkül, amit a körülöttem lévő gépek folyamatosan ontanak magukból. Nem fog senki sem bejönni, ellenőrizni, felkelteni, hőmérőzni, szurkálni, bekötözni és rosszalló pillantással illetni, ha a doktor utasítása ellenére sem volt lelkierőm meginni a világ legrosszabb ízű orvosságát. Csak én leszek otthon… meg a rengetek teendő… bár csak még maradhatnék egy kicsit…