Születés

Sosem gondoltam volna, hogy egy születésnél komoly szerepet fogok játszani, érinthetem a nyálkás, véres apró testet.

Igazán erre felkészülni nem is lehet, aki nem hiszi járjon utána.

Vártam már napok óta a nap minden órájában, hogy kapjam a jelzést, itt az idő mennem kell.
Lelkileg igyekeztem magam felkészíteni, és mivel ígéretet tettem, hogy segítek becsületbeli ügynek éreztem, illik is betartani. Sok minden átfutott a fejemben, hiszen világra hoztam én is akkor már kettő gyermeket, és tudtam annyi mindennek szemtanúja leszek. A szenvedésnek, a fájdalomnak, az utolsó pillanatig mindennek, a fellélegzés pillanatáig, míg a kicsi a világra jön. Komplikáció, az is minden esetben ott leselkedik , viszont bízva abban semmi kellemetlen nem történik, igyekeztem is elhessegetni ezt a gomolygó gondolatot.

Amikor a telefon megcsörrent a nem is annyira megszokott időpontban , izgatottabb lettem, de a születés, a biológiai óra az egy más számítás. Spontán érkezik el az idő, éppen akkor, amikor a kis jövevény úgy érzi, eleget volt már odabent, és kikívánkozik a fényre, követeli az élet teljességét.

Magamra kaptam a kardigánomat, és sietve indultam. A látvány így kívülállóként nézve más volt, nem én feküdtem ott, nem én szenvedtem, nem én ziláltam, mocorogtam nyugtalanul,de átérezni képes voltam, hiszen ilyenkor annyira tud azonosulni az ember, hogy szinte pillanatok alatt élethűen képes visszatérni az emlék.

Minden annak rendje-módja szerint odakészítve . A beavatkozás kellékei, egy kicsit bele is borzongtam a látványtól. A várakozás nehéz percei következtek, és minden jelre figyelve várakoztunk. Beszélgettünk. Legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor Anikó közölte, Ő éhes, egy szendvicset muszáj készíteni magának. Megkért, hogy addig maradjak egyedül, pár percről van szó, siet vissza. Nem örültem az ötletnek, mert van nekem akkora "szerencsém", hogy majd éppen akkor indul be minden teljes gőzerővel. Meg egyáltalán, hogyan képes valaki éppen ilyenkor enni? Mire végigcikáztak a gondolatok bennem, már azon kaptam magam, egyedül vagyok.
A tanácstalanság kezdett eluralkodni rajtam, hiszen egy pillanaton belül ha jön a tolófájás nincs megállás. A jelek is arra utaltak, hiszen a test nyugtalansága, a szuszogás, az elhelyezkedés, mind arra utaló jelek lettek, hogy a kis jövevény lefelé, kifelé tart, a szülőcsatornából. Alig vettem észre, hogy Anikó már mögöttem áll, csak amikor oldalra fordítottam a fejemet pillantottam meg Őt, aki éppen jóízűen harapott a megtömött zsemlyébe." Te Uram Atyám, hogy lehet ilyenkor enni? "- gondoltam. Először is a hely sem alkalmas, az időpont meg pláne, az én bizonyos testrészembe egy zabszem sem férne, a gyomrom pedig nem edzett. Na bumm! Nem vagyunk egyformák. Ez csak futó megállapítás volt. Persze idő sem másra, hiszen egy általam ismeretlen hang térített vissza a valóságba, és megpillantottam a kis testet.
Kicsusszant sebesen, mint amikor a strandon csúszdán lesiklik egy gyermek. Ott prüszkölt előttem a kis életrevaló, véres nyálkás apróka malacka. Anikó odakiáltott felém, fogjam meg, és a szájából szedjem ki a nyákot, mert megfullad. Én minden gondolkodás nélkül felkaptam a cocit, és a szájába nyúltam. Abban a pillanatban el is hajítottam, nem messze , csak éppen az anyja felé a puha szalmába, ugyanis megharapta az ujjamat. Én nem tudtam, hogy a kismalacnak foga van. Megijedtem, nagyon -nagyon.

Anikó nevetett. Utólag tudtam meg, Ő ezt azért mondta nekem, hogy tegyem, mert kíváncsi volt arra, milyen gazda lennék. Amúgy amikor ellés van, előfordul nem egyszer, hogy nincsenek odahaza, és a malackák megmaradnak épen egészségesen.

Azt tudom, ismerve magamat, ha arra kér, menjek segíteni az ellésben, én szó nélkül megtenném, de ha arra kérne ezt tegyem meg, amit megtettem, előtte jelezné, hogy van foga a kis állatnak, hát azt mondanám hősiesen megvallva, én azt nem merem, mert bákász vagyok.

Mindenesetre büszke voltam magamra, és boldogság volt látni, a következő kilenc kis malacot, akik azóta már kolbász, sonka, szalámi formájában elkeltek a piacon, az örök körforgásban.