Mária szeme kipattant. Fittnek kipihentnek érezte magát, pedig még sötét volt. A mindig elérhető távolságban lévő zseblámpával a faliórára világított. Fél ötöt mutatott. Tudta mi az oka mai korán kelésének, és boldogságának. Hatvanadik születésnapját ünneplik ma Gergő fiánál. Két gyermeke közül ő a fiatalabb. Nagyobb fia Bálint, és családja is hivatalos az ünneplésre. Ritkán találkozik gyerekeivel, pedig nem laknak messze Budapesttől. Gergő keletre, Bálint pedig nyugatra. Nem a távolság, hanem a sok elfoglaltságra hivatkozva, elég ritkán látja őket. Ebből következik, hogy unokáit is sokkal ritkábban, mint ahogy szeretné. Gergő gyermekével, Zolival az utóbbi időben sűrűbben találkozott, ő a kisebb unoka, nem is vele kapcsolatban volt hiányérzete. Bálint lányát, a kilenc éves Borbálát, már fél éve nem látta.
– Örömteli lesz ez a mai nap – gondolta.
Találkozik fiaival, unokáival, és menyeivel. Az, hogy ma az ő születésnapját ünneplik örömének kisebb része. Nem zavarja, hogy már hatvan éves. Jobban próbára tette az, hogy minden nap fájdalommal ébredt, és feküdt. Úgy döntött ma nem fáslizza be a lábát. Szabadnak akarta érezni magát. A boldogság milyen jó fájdalomcsillapító, most nem fáj a lába. Halkan felkelt, már úgysem tud elaludni. Kiosont a konyhába, hogy a szomszéd szobában alvó férjét ne zavarja. Főzött egy teát magának, férjének pedig betöltötte a kávéfőzőt, és a gázra tette.
– Friss kávé illatára fog ébredni – gondolta.
Éppen lefőtt a kávé, mikor Laci, a férje megjelent a konyhaajtóban.
– Jó reggelt – üdvözölte – korán keltél ma.
– Neked is jó reggelt – fogadta a köszönést Mária – olyan izgatott vagyok a mai nap miatt, hogy nem tudtam tovább az ágyban maradni.
– Megértelek – simította meg kedvesen Mária hátát – de még várnod kell, hogy találkozz unokáinkkal.
– Tudom, és még addig elég sok tennivalónk is van.
– Bevásárolunk, mielőtt elindulunk Gergőékhez?
– Igen, ott van az étkezőben a lista, már összeírtam, amit meg kell vennünk.
Teázás, kávézás után a lehető legkorábban indultak a bevásárló körútra. Kilenc órára már be is pakolták a romlandó ételeket a hűtőbe, és a bejárathoz készítették, amit feltétlen vinni akartak az összejövetelre. Első sorban Borbála ajándékát, amit születésnapjára vettek. Igaz, két hónappal ezelőtt töltötte be a kilencedik életévét, de az óta, amikor el akarták neki vinni, mindig az volt a válasz, hogy most éppen nem érnek rá. Telefonon felköszöntötték Borbálát, de az nem ugyan az.
Autóval fél óra az út Gergőékhez. Mivel úgy beszélték meg, hogy tíz óra körül érkeznek, fél tízkor indulni kellett. Az úton nem volt dugó, így a megbeszélt időre pontosan érkeztek. Meglátva az ismerős autót, mire kiszálltak, Gergő és családja már a ház ajtajában várták a nagyszülőket. Mivel Zoli alig múlt másfél éves, anyja derekán lovagolt, és kis unszolásra integetett az érkezőknek.
– Gyertek beljebb – invitálták őket a gyerekek.
– Bálinték mikor jönnek? – kérdezte rögtön Mária – már nagyon várom, hogy találkozzunk.
– Délre ígérkeztek – mondta kis fenntartással Gergő – de, hát tudjátok, mit jelen ez.
– Akkor kettőre már itt is lesznek – jegyezte meg csípősen László.
Elgondolkozott rajta, vajon Bálint fia kitől örökölhette az időérzék teljes hiányát. Nem is időérzékről van szó, inkább az időtlenségről. Gyerek korában nagyon sok büntetést kapott, azért, mert soha nem ért haza akkorra, amire ígérte. Az órát már egész kicsi korában meg tanulta használni, de soha nem szerette. Több karórát kapott ajándékba, születés, vagy névnapra, de mindig otthon hagyta. Most meg azt mondja, minek óra, amikor a mobilon van. Azt már nem teszi hozzá, hogy nem nézi meg. Ezt a hozzáállását Gergő sem tudta megszokni, mert ő mindig kínosan ügyelt a pontosságra. Bálint amióta együtt él Beátával az óta sem javult a helyzet, mert ebből a szempontból mintha ikrek lettek volna. Így már közösen nem figyelték az órát.
Az ünnepi leves főt a főzőlapon, a pulyka már bent a sütőben.
– Én úgy vagyok vele – mentegetőzött Joli Gergő felesége – az ebéd kész lesz időben, mi megesszük az ünnepi ebédet, ha addig ide érnek ők is az asztalnál lesznek, ha nem akkor, majd külön esznek. Ha hagyunk nekik valamit – fűzte még hozzá mosolyogva.
– Azért én nagyon szeretném, – nézett menyére Mária – ha egyszerre tudnánk leülni az ünnepi asztalhoz. Ahogy érzem – vett egy mély lélegzetet a konyha levegőjéből – nagyon finom lesz az ebéd.
– Bálint lelkére kötöttem – szabadkozott Gergő – ha egy mód van, rá ma ne késsenek. Meg ígérte, hogy pontosak lesznek.
– Ez nem sűrűn sikerül nekik – állapította meg Mária lemondóan, közben folyamatosan Zoli unokáját figyelte. Egyre ügyesebb ez a fiú – hajolt le hozzá, és felemelte.
Büszkén tartotta kezében, magához ölelve, mert ritka volt az, az alkalom, amikor nem ellenkezett, hogy szülein kívül valaki felvegye. Körbe vitte az amerikai konyhával egybe lévő nappalin, figyelve arra, hogy szülei mindig látótávolságon belül legyenek. Boldogan magyarázott mindenről, ami eszébe jutott, közben Zoli kapaszkodott rövidre vágott szőke hajában. Joli távolról, de folyamatosan figyelte egyetlen fiát. Laci, Gergő fiával az étkező asztalnál ülve beszélgettek, a frissen épült ház körül lévő udvar, kialakítási lehetőségeiről. Hova építsék a teraszt, hogy a gyönyörű kilátás minél élvezhetőbb legyen. Hol lenne a legjobb hely egy konyhakert kialakítására, milyen fákat lehetne ültetni, az agyagos, és kicsit köves talajba. Megnéztek pár dolgot az interneten, számba vették, hogy milyen szerszámokra lesz szükség.
Az idő hamar repült, elmúlt dél. Egyszer csak megszólalt Joli.
– Megjöttek.
Mária rögtön az ablakhoz ment, és boldogan integetni kezdett. Ahogy a kocsi közelebb ért, keze megállt a levegőben, szája előbb csak kiegyenesedett, mosolya megszűnt. Már látta, hogy a hátsó ülésen lévő gyerekülés üres.
– Hol van Borbála? – kérdezte.
– Biztos lebújt – próbálta megnyugtatni Joli.
Mire beparkoltak a kerítés mellé már kint voltak az utcán, és akkor már egyértelművé vált, hogy csak ketten szálnak ki az autóból.
Üdvözölte Bálintot, majd Beátát, és párás szemmel kérdezte,
– Borbála hol van?
– A legjobb barátnőjének – kezdte magyarázni Beáta – ma van a névnapja, és meghívták a buliba.
– De én is meghívtam a születésnapomra – mondta Mária egyre szomorúbban.
– Én mondtam neki – magyarázkodott tovább Beáta – hogy menjen, a barátnőjéhez ünnepelni a nagyit majd felköszönti hamarosan, ha kimegyünk hozzájuk.
Mária csak annyit mondott.
– Nagyon vártam.
Zolit megpuszilta, és Joli kezébe nyomta. Megfordult és bement a bejárattól jobbra nyíló fürdőszobába.
– Most hova ment? – kérdezte Beáta.
– Szerintem a fürdőszobába – válaszolt nem túl kedvesen Joli.
– Miért?
– Szerintem, hogy kisírja magát – indult be a házba Joli karján Zolival.
– Most miért kell sírni?
– Ha ezt nem érted Beáta, akkor én nem tudok segíteni – nézett mérgesen Joli – egyetlen kérése volt hatvanadik születésnapjára. Csak annyi, hogy két gyereke, két unokája, és két menye legyen jelen a születés napján. Csak ezt az egy kérését nem sikerült teljesíteni. Te, hogy éreznéd magad a helyében? – kérdezte még mérgesen.
Laci két fiával beszélgetett, de fél szemével látta, amikor felesége eltűnik a fürdőszobában. Utána mondatfoszlányok értek hozzá menyei beszélgetéséből. A kettőből leszűrte, hogy baj van. Elindult a mellékhelyiség felé, de mielőtt benézhetett volna nyílt az ajtó. Mária amennyire lehet rendbe hozta magát, de Lacit nem tudta megtéveszteni.
– Jól vagy – kérdezte, és megsimította felesége arcát.
– Persze, mi bajom lehetne – mondta nem kevés iróniával.
– Ne haragudj – lépett hozzá Beáta – de tudod, szerintem Borbála nem érezte volna jól magát itt, amikor tudja, hogy barátnőjét ünneplik.
– Persze, tudom, – mondta megértően, és már mosolyogva, amiről csak férje látta, hogy ez a mosoly nem őszinte – és nem haragszom, örülök, hogy ti itt vagytok.
Az ünnepség további része elég feszülten folytatódott, de mindenki mosolygott, sőt Zoli mit sem tudva a történtekről, még meg is nevettette nagymamáját. Gyertyát nem kellett a tortán elfújni, mert tűzijáték volt rajta, ami legjobban Zolinak tetszett.
Alig múlt három óra, amikor Mária oda hajolt Laci füléhez, és mintha kedvesen megpuszilná, a fülébe súgta.
– Nem mehetnénk haza?
Laci nem válaszolt, de elkezdte összeszedni, fényképező gépét, és videóját. Mindet a megszokott sorrendben bepakolta a fotós táskájába, majd a gyerekeihez fordult.
– Gyerekek, – kezdett búcsúzni – érezzétek jól magatokat a délután hátra lévő részében, ha nem baj mi elmennénk haza. Köszönjük a vendéglátást, miden nagyon finom volt.
– Csomagolok neked a tortából – ugrott fel Joli – biztos jól fog esni vacsorára, egy tea kíséretében.
– Köszönöm – mondta Laci – azt elfogadom.
A haza vezető úton, és még otthon sem beszélgettek egymással. Laci tudta, ezt Máriának meg kell emészteni, addig nem bolygathatja az eseményeket. Utána is meg kell várnia, hogy ő hozza fel, abból már tudja, kezdi feldolgozni. Érezte, hogy pótolhatatlan veszteség érte feleségét. Nem lesz még egyszer hatvan éves.
Aznap este kimaradt a vacsora mind kettejük számára.
Másnap reggel ugyan olyan korán ébredt Mária, mint előző nap, de ma egy cseppet sem látszott olyan boldognak és kipihentnek mikor megpillantotta a konyhában.
– Jó reggelt – köszöntötte ma is a szokott kedvességgel.
Felesége nem fogadta a köszönést, csak felnézett rá kisírt szemeivel, és csak annyit kérdezett.
– Miért vagyok kirekesztve unokáim életéből? Vagy ők miért az enyémből?
Többet nem szólt, fejét Laci vállára hajtotta, és halkan ismét zokogni kezdett.